A rabbinikus tanításban találunk egy elgondolkoztató igazságot, ami többé-kevésbé az Újszövetséggel is párhuzamba állítható. A Talmud kétféleképpen is kifejezésre juttatja:

Aki a Tórát tanítja a felebarátja fiának, olyan, mintha őt szülte volna. (Szanhedrin 19b)

Aki tanítja a Tórát másnak, mintha az apja lenne… Mert az apja ebbe a világba (haolam hazze) hozta őt el, de a tanítója, aki a Tóra bölcsességére tanította, az eljövendő világba (haolam habba) vezeti. (Bava Mecia 33a)

A rabbinikus tanítás ebből nemcsak azt vezette le, hogy a tanítványnak szellemi értelemben elsőbbséget kell adnia tanítójának – akár a vér szerinti apjával szemben is. „A Talmudban például az áll, hogy a tanítványnak jobban kell tisztelnie a rabbit apjánál vagy anyjánál, és előbb kell gondoskodnia a rabbi szükségleteiről, mint a rokonaiéiról. Ez ismét megdöbbentően összecseng azzal, amit Jézus mondott a tanítványainak” (David Hoffbrand: A zsidó Jézus, The David House Organization, Egyesült Királyság, 2025, 37.o.). 

Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám. (Mt 10,37, RÚF 2014)

Jesuát az Újszövetség nemegyszer rabbinak nevezi görög szövegében (lásd bővebben a IV.1. Jesua rabbi és tanítványai című magyarázatot). Ő a rabbi, aki az életről szóló tanítást, példát adott számunkra, és megváltott minket, így általa születtünk meg.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (1Pt 1,3, RÚF 2014)

Jesuára tehát az Újszövetség szerint is tekinthetünk így. Emellett ő is egyfajta családtagként tart minket számon, hisz valóban Benne születünk újjá, ha az Atya akaratát cselekedjük. Ahogy Jézus mondja:

Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Erre kinyújtotta kezét tanítványai felé, és így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem és az én anyám. (Mt 12,48-50, RÚF 2014)

Ám más lenne a helyzet, ha egy lelkész vagy gyülekezetvezető támasztana olyan igényeket a róla való gondoskodással kapcsolatban, mint egykor a rabbik. Ebben az esetben már vizsgálni kell a Máté 15,4-6-ben szereplő kijelentést is.

Mert Isten ezt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat”, és ezt: „Aki gyalázza apját vagy anyját, halállal bűnhődjék.” Ti pedig azt tanítjátok, hogy aki ezt mondja apjának vagy anyjának: Áldozati ajándék az, amivel kötelességem volna téged megsegíteni – annak nem kell tisztelnie az apját. Így tettétek érvénytelenné Isten igéjét a ti hagyományotokért. (RÚF 2014)

Jesuának nem kedves az, ha az egyik lényeges parancsolata, nevezetesen a szülők tisztelete és a róluk való gondoskodás, Isten vélt vagy valós szolgálata miatt háttérbe szorul. Erre úgy tekint, hogy az isteni szorul háttérbe, válik erőtlenné az emberi miatt. Ez felülírja az ezzel szemben álló rabbinikus és keresztény tanításokat is.  

A kánaáni asszony története párhuzamba állítható a római századosról szóló beszámolóval (Mt 8,5-12). Mindketten pogányként fordultak Jézushoz, és kértek Tőle gyógyítást házuk népe számára. A római századost mégsem utasítja el Jézus olyan nyersen, mint a kánaáni asszonyt: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak” (Mt 15,26, RÚF 2014).

Ennek oka egyszerűen az lehetett, hogy a római százados komolyan támogatta a zsidóságot, és egyfajta prozelitaként élhetett Izrael népe között. A zsidók méltónak tartották a segítségre, mert szerette Izrael Istenét és népét is (Lk 7,4-5). A kánaáni asszony ezzel szemben teljesen kívülállóként lép Jesua elé. Azonban az asszony kérése is meghallgatásra talál, hite és még nagyobb alázata miatt (vö. Mt 8,5-12M).

„A Tóra elrendelte a nép számára, hogy peszah előtt tisztítsák meg a házaikat minden kovászos ételtől. A kovászos ételt héberül chamecnek hívják. Ettől minden áron meg kellett szabadulni az ünnep előtt. Ha túl sok volt a chamec a házban, (mert pl. ezzel kereskedtek stb.), akkor eladták, ha kevesebb, akkor egyszerűen mindent elajándékoztak vagy kidobtak. A hagyomány odáig megy, hogy ebben az időszakban külön peszahi edényeket használtak, mert a kovászossal érintkező edény nem volt alkalmas. Ha erre külön edény nem volt, akkor a máskor használtakat kellett kóserrá tenni, kaserolni. A máskor használatos tűzhely sütőit, égőit is meg kellett tisztítani, hogy nemcsak kovászos ne legyen a házban, de azzal korábban érintkezett tárgy, felület se szennyezze be az ünnep szentségét.

Kovászos, chamec minden olyan étel, amely az öt fő gabonából (búza, árpa, rozs, tönköly, zab) készült, és folyamatosan legalább 18 percig vízzel volt érintkezésben” (Hisz éppen ezért az óráért jöttem, e-book, 15. o.). 

Máté röviden annyit említ, hogy miután Jesua felszólította a tanítványait, hogy engedjék hozzá a gyerekeket, rájuk tette kezét. Márk szemléletesebb képet nyújt erről: „Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket” (Mk 10,16, RÚF 2014). Jézus szeretetteljes gesztusa felidézheti egy vallásos zsidó családban nevelkedett hívőben azt az áldást, amit minden szombat fogadásakor kapott szüleitől. Az apa a hagyomány szerint a kezét a gyermekek fejére helyezve a következő áldást mondja el a fia felett: „Isten tegyen olyanná, mint Efráim és Menásse!” A lányokat pedig így áldják meg: „Isten tegyen olyanná, mint Sára, Rebeka, Ráchel és Lea!” Majd ezt követően hangzik el az ároni áldás (4Móz 6,24-26) (Lásd Mózes imája, Sábeszi imakönyv, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség-Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Alapítvány, Budapest, 2009, 156. o.).

„Olvassuk, hogy Jézus Betfagéból (a fügék házából) kel útra Jeruzsálembe. Ez a falu a jeruzsálemi Templomtól körülbelül tíz kilométerre feküdt az Olajfák hegyének keleti lejtőjén (Mt 21,1; Mk 11,1). Betfagét Jeruzsálem legkijjebb eső városrészének tekintették. (Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch, Hermann L. Strack, Paul Billerbeck, Das Evangelium nach Markus, Lukas und Johannes und die Apostelgeschichte, II. kötet, C.H. Beck Verlag, München, 1989, 839. o. Továbbiakban: Strack-Billerbeck).

Mivel a peszah ünnepének ideje közeledett, mindenkinek meg kellett tisztítania magát, ami azt jelenti, hogy alá kellett merülniük egy mikvében azért, hogy rituálisan tisztákká váljanak (Jn 11, 55). Senki sem léphetett be a Templom területére, aki az előírt módon nem volt rituálisan tiszta. Általában az ünnep kezdete előtt hat nappal zarándokoltak fel az emberek Jeruzsálembe azért, hogy egy mikvében (rituális fürdőben) alámerüljenek. Számtalan ilyen bemerítkezésre alkalmas rituális fürdőt azonosítottak a régészek a Templomhegy nagyjából tíz kilométeres körzetében.

Hat nappal a peszah kezdete előtt Urunk Jézus Betfagéból aztán a zarándokúton fekvő Betániába érkezett (Jn 12,1). Ez a falu, amely ugyancsak az Olajfák hegyének keleti oldalán feküdt, már csak körülbelül három kilométer távolságra volt, illetve fél órányi járásra Jeruzsálemtől (Jn 11,18).

A hagyomány szerint Jeruzsálem »tíz szentségkerületre« volt felosztva, és minél közelebb ment valaki a Templomhegyhez, annál jobban növekedett a »szentség mértéke«. Ez azt jelenti, hogy az ember és a helyek tisztaságát egyre inkább biztosítani kellett. Ehhez tartozott az, hogy az utcákat napjában többször felseperték az ünnepek alatt, és meghatározott formaságok között a testet ismét megmosták azért, hogy elég »szent« legyen a Templom felkereséséhez.

A fürdő után rendszerint már csak a lábukat mosták meg közvetlenül az ünnep előtt, ahogy Jézusnál ez a János 13,1.10-ben látható. »Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg« (Jn 13,10, RÚF 2014).

A peszah ünnepére történő minden előkészület legintenzívebb időszaka rendszerint hat napig tartott az atyák hagyománya szerint, ami kimondta, hogy Mózes hat napig volt Isten hegyén azelőtt, hogy Isten szólt volna hozzá (2Mózes 24,16). Ez volt a felkészülési idő az Istennel való találkozásra” (Jurek Schulz: Jesus und das jüdische Leben, Messianische Studien n. e. V., 2020. 77-78. o.).

Szamárbérlés

„»Jeruzsálemnek ebben a szentséghatósugarában« voltak ún. szamárbérlésre szolgáló állomások. A szigorúan vallásosak béreltek egy szamarat azért, hogy felszállva rá Jeruzsálemig ne piszkolják be megint a lábukat. Ezért nem volt szokatlan, hogy Jézus éppúgy egy szamárt kért magának (Mt 21,2.3)… Minden korai rabbinikus tekintély ezt a helyet alapvetően a Messiásra vonatkoztatta (Strack-Billerbeck, I. kötet, 842-844. o.)” (Jurek Schulz: Jesus und das jüdische Leben, Messianische Studien n. e. V., 2020. 78. o.).

„Hírneves bölcseknek megvolt a területi joguk arra, hogy a szállítás bármilyen elérhető eszközét megszerezzék saját hasznukra, csak ezt kellett mondaniuk: »A rabbi követeli!« Ugyanígy a tanítványoknak, amikor felszólította őket a szamár gazdája, akkor azt kellett mondaniuk, hogy »az Úrnak szüksége van rá!«” (Risto Santala: A Messiás az Újszövetségben a rabbinikus iratok fényében, Bridge Mission Society, Budapest, 2001, 192. o.)

A tisztátalanná válás veszélye egy csikón

„Egy erős állaton a rajta lovagló lábai nem érték el a földet. Következésképpen megóvták attól, hogy ismét tisztátalanná váljon (mOhal XVIII,6 in S. Schmid-Grether, JCFV Schweiz, I. kötet). Egészen más a helyzet egy még kifejletlen csikó esetében. Meglehetősen nagy volt annak a veszélye, hogy lovasa tisztátalanná válik, és megtiltják neki a Templomhegyre való belépést.

Az örvendező tömeg spontán terítette ruháit a szamár hátára és az útra, amin az állat végigment. Ezzel kapcsolatban két dolgot tartsunk szem előtt.

1. Természetesen nagy tiszteletadás volt az, amit az emberek Jézussal szemben tanúsítottak. Hasonlóképpen egyszer hódoltak egy király előtt dicsérve és magasztalva őt: Miután Jéhút királlyá kenték, az örvendezők vették a ruháikat, és elé terítették, megfújták a kürtöket, és így kiáltottak: »Jéhú a király!« (vö. 2Kir 9,12-13).
2. Mivel az Úr egy csikón lovagolt, inkább lehetséges volt az, hogy ismét tisztátalanná válhat azzal, hogy lábai a talajt érintik. Ennek veszélye miatt és azért is, mert az állat hátán por lehetett, a ruhák leterítésével a földre és az állatra biztosították azt, hogy a tisztaságra vonatkozó előírások ne sérüljenek, és a test rituálisan tiszta maradjon (Jesus der Jude, S. Schmid-Grether, JCFV Schweiz, I. kötet, 22-31. o.)” (Jurek Schulz: Jesus und das jüdische Leben, Messianische Studien n. e. V., 2020. 78-79. o.). Egy mai hívő számára a zsidó háttér ismerete e résznél azért hozhat áldást, mert így sokkal inkább érthető az a mély alázat és meghódolás, amivel a zsidók tömegei fogadták Jesuát Jeruzsálemben.

Hirdették, hogy Ő a Messiás

Érdekes, ahogy az „atyák hagyományaira”, a rituális tisztasággal kapcsolatos rendelkezésekre figyelemmel voltak. Ugyanígy megindító, ahogy az emberek hatalmas hódolattal vették körül az Urat. Ám mindennek tetőpontja az volt, amit hirdettek a Jeruzsálembe belovagló Jézusról. Kinyilvánították messiási mivoltát és ezzel igényét a királyi címre: „Az előtte haladó és az őt követő sokaság pedig ezt kiáltotta: Hozsánna [Hosianna] Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében!” (Mt 21,9, RÚF 2014)

Ez az idézet a Zsoltárok 118,25-26-ból származik. A Hosianna ezt jelenti: ó, Örökkévaló segíts csak, áldott legyen, aki itt az Úr nevében jön. Ez máig része a hallel zsoltároknak, a 113-118. zsoltárból álló dicsőítő liturgiának peszahkor, és ezért a gyerekek is magától értetődően énekelték (Mt 21,15). A hagyomány azt mondja, hogy már Mózes és Izrael gyermekei ezt a hallelt énekelték Isten dicsőségére a Vörös tengeren átkelés idején.

Ám ekkor válik világossá, hogy az örvendező emberek Jézust tényleg Messiásnak tartották, ezért így kiáltottak: „Ez Jézus, A Próféta, a galileai Názáretből” (Mt 21,11, RÚF 2014). Hisz az egész Jeruzsálem felbolydult és azt kérdezte, tulajdonképpen ki ez az ember? Az e kérdésre adott válasszal az örvendezők mindjárt visszamentek a 5Mózes 18,18-ban elhangzó messiási próféciára, ahol ezzel áll: „Prófétát támasztok nekik testvéreik közül, olyat, mint te (Mózes)…” (RÚF 2014).

Nagyon megindítóan ábrázolják az evangélisták a jeruzsálemiek nagy örömét Jézus bevonulásakor a Templomhoz. „Ez az a nap, amelyet az Úr rendelt.” (Jurek Schulz: Izrael ABC, Bibliai útikönyv Izraelbe, Messianische Studien n.e.V., Budapest, 2023, 79-80. o.).

A pálmaágak és a próféciák

Amikor Jesua bevonul Jeruzsálembe, különös módon fogadják, pálmaágakkal.

Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására (Jn 12,12-13, RÚF 2014)

Magyarul ezt az eseményt az egyház virágvasárnapnak nevezi, de más nyelveken, például németül (Palmsontag), angolul (Palm Sunday) pálmavasárnapnak vagy a pálmák vasárnapjának hívják, tehát az ünnep nevében hordozza a pálma szót.

A Tóra szukkotkor, a lombsátrak ünnepén írja elő a pálmaágak lengetését más leveles ágakkal és az örvendezést:

Vegyetek magatoknak az első napon nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat, és örvendezzetek hét napon át Istenetek, az Úr előtt. (3Móz 23,40, RÚF 2014)

Hogyan kapcsolódhat a lombsátrak ünnepe Jézus bevonulásához és a közelgő peszahhoz? „A pálmaágak mindig is a győzelem jelképei voltak (Strack-Billerbeck, 1. kötet, 845. o.). Talán ez az oka annak is, hogy miért vált a pálmák vasárnapja (virágvasárnap) az egyház életének szerves részévé. A feltámadással Jézus győzelmet aratott a halál felett. Ám ez az értelmezés csak később született meg.

Amiről János apostol és az evangéliumok beszámolnak, az valami egészen szokatlan. Csak a lombsátrak ünnepén kötöttek össze pálmaágakat más ágakkal és lengették (3Móz 23,40). Ennek az ünnepi csokornak összesen öt különböző jelentése volt a korai rabbinikus hagyományban, ám peszahkor sohasem készítették el. 

Többek között ez volt Isten jelképe. Akiva rabbi (meghalt 135) azt mondta, hogy csak Isten igaz! Mert a Zsoltárok 92,13-ban ez áll: „Az igaz virul, mint a pálmafa.” Szerinte az ünnepi csokor lengetése azonos jelentéssel bír azzal, mintha Istent fogadnánk, mert ilyen módon teljesíthető Isten számára a Zsoltárok 68,5 parancsa: „Énekeljetek Istennek, zengjetek nevének! Készítsetek utat a pusztában száguldónak! Úr az ő neve, vigadjatok színe előtt!” (RÚF 2014). Az ünnepi csokor lengetése azt jelentette: Isten útját készíteni, egyengetni ösvényeit, hogy jöjjön.

A dicséretet zengő emberek gondoltak mindezekre Jeruzsálem utcáin, amikor Jézust Messiásnak hirdették? Egyet leszögezhetünk: reménykedniük kellett abban, hogy a Messiás uralma kibontakozik úgy, ahogy a lombsátrak ünnepén (szukkotkor) prófétikusan értelmezték.

A Zakariás 14,16 azt mondja, hogy a megváltottak a Messiással megtartják a lombsátrak ünnepét. Itt is az áll, hogy ekkor pálmaágakat is tartanak a kezükben. Így magyarázható peszah ünnepe előtt a pálmaágak használata, „előzetes igénybevétele”.

Aztán a győzelem e jele érdekes módon Isten trónja előtt is láthatóvá válik az eljövendő világban. Az Úr megváltottjai trónja előtt állnak, és pálmaágakat tartanak kezükben (Jel 7,9). Tartsuk szem előtt ezt a reménységet úgy, ahogy akkoriban is az emberek: hisz be fog teljesedni!” (Jurek Schulz: Izrael ABC, Bibliai útikönyv Izraelbe, Messianische Studien n.e.V., Budapest, 2023, 80-82. o.)

Jurek Schulz a Jelenések könyvének alábbi leírására utal:

Ezek után újra láttam. Láttam (íme) egy nagy tömeget, melyet senki meg nem számlálhatott. Minden nemzetségből jöttek, s törzsekből, népekből, nyelvekből. Ott álltak a trón előtt és a Bárány előtt, fehér palást borította őket, pálmaágak voltak a kezükben és hangos szóval kiáltották: „A mi Istenünktől jön a menekülés, aki a trónon ül, és a Báránytól.” (Jel 7,9-10, Csia)

Benjamin Berger a következőket fűzi e prófétikus leíráshoz: „Miért tartanak pálmaágakat a kezükben? Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, azt olvassuk, hogy különböző fák ágaival jelentek meg, pálmaágakkal is, és ruháikat leterítették előkészítve az utat, hogy bemehessen a városba, és hirdették, hogy Ő a Király azt kiáltva: Hozsanna Dávid fiának. Áldott, aki az Úr nevében jön (vö. Mt 21,15; Mk 11,8–10). A pálma a judaizmusban még ma is egy ilyen üzenetet hordoz szukkotkor, a sátoros ünnepkor. Az ünnep utolsó napját Hosana Rabba-nak, a Nagy Hosianna-nak nevezzük. Ilyenkor a zsinagógában fogunk egy lulávot, ami egy pálmaágat is tartalmaz, és körbejárjuk azt a helyet a zsinagóga közepén, ahol a Tórát olvassák, amit bimának hívnak. Az emberek a zsinagógában a lulávval a kezükben körbe-körbe vonulnak, és hirdetik a Hozsannát. A pálmaág tehát a Hosiannával, azaz a Hozsannával fonódik össze. Héberül Hosianna azt jelenti: Ments meg minket. Barukh haba besem Adonaj – Hozsanna Dávid fiának, áldott, aki az Úr nevében jön. A 9. vers szerint ezt a Bárányra vonatkoztatva, »a Bárány előtt« kiáltják.” (Benjamin Berger: Benjamin Berger: János Jelenései… a Bárány világosságában, Dálnoki Média Kft., Budapest, 2025, 110-111. o.).

Az antijudaista keresztény teológia nagyon sokat hivatkozott Jézus e mondatára (lásd erről még IV.7. A gyökér szent c. magyarázatot). A hagyományos fordításokban rendszerint ez áll: „Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké ne teremjen. És a fügefa azonnal elszárada” (Károli).

Eszerint Jézus hasonlóan járt el, mint Isten Jeremiás idején: „Szüretelni akartam náluk – így szól az Úr –, de nincs szőlő a tőkén, nincs füge a fán, levele is elhervadt. Ezért sorsukra hagyom őket” (Jer 8,12-13, RÚF 2014). A fügefa felett kimondott ítélet előképének tekinthető a Hóseás 9,10-17 is, ám Isten ott sem örökre ítéli el Izraelt. Az, hogy Jézus csalódásában örökre megátkozza a fügefát, azaz Izraelt, egy olyan elszigetelt mondat lenne, ami egyáltalán nem illeszkedik az Újszövetség és a Biblia tanításába.

Vagy lehetséges, hogy Jézus majd mégis visszatér az ekkor elátkozott népe élére Jeruzsálembe, hogy uralkodjon felettük Dávid trónján, és elhozza Isten beteljesedett országát (vö. Lk 1,32-33; Mt 23,39; Apcsel 1,6-8)? És Pál az olajfáról szóló tanításában teljesen tévutakon járt volna (vö. Róm 11,1-2.11-15.26-29)? Nem beszélve más újszövetségi szakaszokról (Róm 9,1-5; Lk 1,70-77) és az újszövetség megkötéséről (Zsid 8,8-12), ami a fügefa megátkozása után pár nappal történik. Az új szövetség megkötése Izrael és Júda házával történik az utolsó széder vacsorán Jeremiás próféciája szerint. (Lásd részletesen A tizenkét apostol ítéli a tizenkét törzset (Mt 19,27-30M) c. magyarázatot.) Jézus egy örökre elátkozott néppel kötné meg az új szövetséget?

A fentiek mellett ezzel kapcsolatban még két megjegyzést teszünk:

Egyrészt Jesua a Máté 21,18-22-ben a fügefa elszáradását nem példázatként értelmezi. E cselekedetét a hittel hozza összefügésbe. Ezzel szemben a Máté 24,32-ben, amit e kérdés felvetésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni, kifejezetten példázatként beszél a fügefáról: „A fügefától tanuljátok el ezt a példázatot. Ha a fügefa ága kizsendül, és levelek hajtanak ki rajta, tudjátok, hogy közel a nyár” (Csia vö. Mk 13,28-29; Lk 21,29-31). Ebben a versben Izrael újraéledéséről hangzik el egyértelmű ígéret a Messiás szájából. 

Másrészt a görög aion szót lehet úgy is fordítani, hogy korszak. „Többé ne teremjen rajtad gyümölcs ebben a korszakban!” (Mt 21,19, SZPA vö. Csia, Vida, Bognár). Ha feltétlenül Izrael nemzetének egészére akarjuk érteni a fügefát, akkor ebben van némi igazság, hiszen e korszakban Izrael nemzete valóban nem tudott gyümölcsöket teremni amiatt, hogy nem ismerte fel Jézust Messiásként. E korszak végén azonban a fügefa ágai zsendülni kezdenek, ahogy a Máté 24,32 írja, és a következő korszakban Izrael betölti azt a szerepét, amire rendelte Isten, hogy a nemzetek között az egy igaz Isten hirdetője legyen (Ézs 43,21).

Ám el kell ismernünk, hogy az evangélium görög szövege visszaadható úgy, ahogy a hagyományos fordításokban áll, de így fordítva ez egy Jézus tanításától teljesen idegen mondat lenne, ami az Újszövetség kontextusában is értelmezhetetlen.

Ez az észrevétel egy látásmódot igyekszik közvetíteni Jesua és a farizeusok kapcsolatáról. Hisz a farizeusok egyrészt többnyire szembe helyezkednek Jézussal, másrészt mégis ők azok, akik a legközelebb vannak hozzá. Hozzájuk képest Jézus „elhanyagolja”, semmibe veszi a többi társadalmi csoportot és irányzatot, ami ugyancsak nem tekinthető véletlennek. A szadduceusok még feltűnnek az Újszövetség lapjain, de az esszénusok és a zelóták csoportjáról, törekvéseiről az Újszövetség említést sem tesz.

Általában a keresztény értelmezések meglehetősen negatívan és egyoldalúan tekintenek a farizeusokra. Fogalmazhatnánk úgy, hogy az Újszövetség alapján minden okuk megvan erre, hiszen számtalan összeütközést jegyeznek fel az evangéliumok Jesua és a farizeusok között. 

A zsidó és a messiási zsidó források azonban egy sokkal árnyaltabb képet festenek le Jézus és a farizeusok viszonyáról, ami jobban megfelel az Újszövetségnek. Az evangéliumokban van ugyanis néhány momentum, amelyek árnyalják a farizeusok teljesen negatív megítélését. A Máté 23. fejezetében a legkeményebb bírálatot kapják a farizeusok, a fejezet elején Jesua valamiféleképpen mégis megbecsülését fejezi ki feléjük:

Az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek: Annakokáért amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek, de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik. (Mt 23,2-3, Károli)

A Peszikta deRav Kahana 1,7 említi Mózes székét. A messiáshívő tudós, David Stern így ír Mózes székéről: „A zsinagógában azt a különleges helyet, ahol a vezetők szoktak ülni, metaforikusan Mózes székének vagy a Tóra trónjának nevezték, ami a Tóra tanítóinak egymást követő sorát jelképezte az idők folyamán.” (David H. Stern: Jewish New Testament Commentary, Jewish New Testament Publications, Inc., Clarksville, Maryland, 1992, 67. o.)  

Jézus ezzel azt fejezi ki, hogy azt a hatalmat gyakorolják, amit „a lévita pap (kohén) és a bíró (farizeusok), aki abban az időben hivatalban volt” (5Móz 17,8-13), gyakorolt. Így bíráskodtak és értelmezték hivatalosan a Tórát.

Ez egy olyan dicséret Jézus részéről, amit minden felekezet és gyülekezet szívesen hallana Tőle ma is. Ez a mondat még akkor is figyelemreméltó, ha a farizeusokra vonatkozó feddések hosszú sora követi.

Találunk egy másik szakaszt is, ahol a farizeusok jó színben tűnnek fel. Itt felkeresik Jesuát, hogy figyelmeztessék a rá leselkedő veszélyre. 

Még abban az órában néhány farizeus ment oda hozzá, és így szóltak: Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni. Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. (Lk 13,31-32, RÚF 2014)

Az ilyen versek, ahol a farizeusok Jézus mellé állnak, ritkaságszámba mennek az Újszövetségben, de léteznek. Jézus nem feddi meg a farizeusokat jóindulatukért, de azt nyilvánvalóvá teszi, hogy más szempontok vezérlik. Heródest rókának nevezi, ami a korabeli zsidó irodalomban nem a ravaszsággal kapcsolódott össze. Jesua ezzel azt fejezte ki, hogy erkölcstelennek, alkalmatlannak tartja Heródest (Dwight Pryor: Behold The Man, IV. tanítás és a hozzá tartozó jegyzet).

A t^efillin jelentése: imaszíj(ak). Két bőrdoboz, bőrtok, amelyek szíjakra vannak erősítve. A bőrtokokban szentírási részek vannak, a 2Mózes 13,1-16; 5Mózes 6,4-9; 11,13-20. Ezekben a versekben rendeli el az Örökkévaló a t^efillin használatát.

A Mindenható a t^efillinnel és más „emlékeztetőkkel” (cicit, mezúza) azt akarta elérni, hogy Izrael fiai állandóan Rá emlékezzenek. Olyan „tárgyakkal” vette őket körül, amelyek a szövetség jelei voltak, és amelyek átszőtték a zsidók mindennapjait.

Az új szövetség megkötése után az Örökkévaló népe szívébe írta bele a Tórát (Jer 31,31-33). Ha egy mai hívő életét szemügyre vesszük, abban is megjelenik az, hogy Istenre „emlékeztető jelekkel” akarja körülvenni magát. A monitor háttérképétől kezdve a könyvjelzőként használt igés lapocskán át, az otthonokba felakasztott szimbólumok sokszor mind-mind Istenről szólnak. De az autók hátulján halat ábrázoló matrica, vagy a nyakláncok szimbólumai is sokszor Istent dicsérik, és a megváltás üzenetét hirdetik. Az Istennel szövetségben álló ember vágya, hogy jelekkel hirdesse az élő Istent, hogy ezek vegyék körül, és ezekkel is megvallja hitét. Talán ebből a megközelítésből jobban meg lehet érteni a t^efillin szerepét és a Mindenható akaratát vele kapcsolatban. Az Örökkévaló féltőn szerető, féltve őrködő Isten (2Móz 20,5), velünk akar lenni mindenhol, minden utunkban (5Móz 6,7).

A t^efillin a szövetségkötés egyik legszebb jelképe, amit a Mindenható mindjárt a kivonulás után odaadott népének. Épphogy elhagyták Egyiptomot, a szolgaság házát, amikor már megkapják a rendelést: „És legyen ez a parancs jelül karodon és emlékeztetőül szemeid között, hogy az Örökkévaló törvénye legyen szádban, mivelhogy erős karral vezérelt ki téged az Örökkévaló Egyiptomból” (2Móz 13,9, IMIT).

Isten már ekkor egy bensőséges szövetségi kapcsolatra hív szeretetben. E mély szövetségi kapcsolatot fejezik ki azokkal a bibliai versekkel is, amiket a t^efillin felcsavarásakor mondanak: „…eljegyezlek téged magamnak örökre, eljegyezlek téged igazsággal és joggal, szeretettel és kegyelemmel. És eljegyezlek téged magamnak hittel, hogy ismerjed az Örökkévalót!” (Hósea 2,21-22 /18-19/, IMIT). Eljegyezlek, azaz összekapcsolódom, összekötöm magam veled egy örök szövetségre.

A karon és a szemek között a homlokon viselik a bőrtokokat, így a Károli Biblia homlokszíjnak fordítja a t^efillint (Mt 23,5). Az 5Mózes 6,8 (és az 5Mózes 11,18) írja le pontosabban a használatát: „És kösd ezeket jelül kezedre, és legyenek homlokkötőül szemeid között…”, ezeken a tórai parancsokon alapszik a viselése.

Napjainkban a rabbinikus zsidóság a reggeli imádságok alkalmával használja, de csak hétköznapokon. A zsidó gyermekek először a bar micva (zsidó „felnőtté avatási” szertartás) alkalmával viselhetik. A bal karra és a homlokra teszik fel a szíjakat a rabbinikus előírások szerint. (A „gyengébbik” kézre kell tenni, ami általában a bal kéz, de a balkezesek a jobb kézre teszik fel.)

A messiási zsidó értelmezés szerint t^efillin lehet az új szövetség szimbóluma is, azt fejezi ki: az Örökkévaló „erős karjához”, a Messiáshoz tartozom (2Móz 13,9). A bűn rabszolgaságából, azaz „Egyiptomból” szabaduló embernek is mindjárt tudtára adja Isten: vagy a bűnhöz van hozzáláncolva, vagy a Messiáshoz. Mind a Sínai, mind az új szövetségben ugyanaz az üzenet: „Kihozlak, kihoztalak benneteket Egyiptomból erős karral. De ne felejtsétek el, hogy mit tettem értetek, és emlékezzetek erre szüntelen.” A zsidó népnek adott jel így gazdag üzenetet hordoz minden istenfélő ember számára.

Az Újszövetségben a Máté 23,5 utal rá: „Minden cselekedetüket azért teszik (a farizeusok, írástudók), hogy az emberek bámulják őket: széles imaszíjakat [t^efillin], hosszú bojtokat [cicit] raknak magukra…” (Csia). Jesua rosszalja a képmutatást, amit ezeknek a tórai rendeléseknek az álszent használatával tesznek. Azonban önmagában nem a t^efillin és a cicit használata miatt dorgálja a zsidó testvéreit, hiszen az evangéliumok tanúsága szerint ő is olyan ruhában járt, amin volt cicit (lásd erről bővebben a Mt 9,20-22M-t és a Mt 9,20É-t). Pusztán a képmutatás ellen emelte fel a szavát. A t^efillin Biblián alapuló hagyomány, ami a Messiás szemében elfogadott. A Messiás tökéletesen betöltötte a Tórát (Mt 5,17), és így értelemszerűen a Tórának ezt a rendelését is.

„Az Újszövetség egyik fontos kollektív üzenete az, hogy Isten be fogja teljesíteni a zsidó népközösségnek tett ígéreteit. Ezek az ígéretek újra és újra megjelennek a Tánákhban (Ószövetség); ezek egyike, hogy a zsidó nép vissza fog térni földjére, és birtokba veszi Erec Jiszráélt (Izrael földjét), a másik pedig, hogy az Ország, a Királyság újra felépül, Dávid Fiával a trónon.

Az Újszövetség bizonysága

Sok keresztény nincsen tudatában, hogy az Újszövetség is megerősíti a nemzeti Izraelnek adott ígéretek beteljesedését. Két szöveget vizsgáljunk meg ennek bemutatására.

Az egyik a Mátitjáhu (Máté) 23,37-39. Miután Jesua (Jézus) megleckéztette a Tóra-tanítókat (írástudók) és a p’rusim (farizeusok) egy csoportját, akiknek megkeményedett szívük a szellemi igazságok ellen fordult, így kiáltott.

Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad. Íme, pusztán hagyatik néktek a ti házatok (Jer 22,5). Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében! (Zsoltárok 18,26).

Nyilvánvaló, hogy a Messiás nemcsak egyes emberekhez szól, hanem az egész nemzethez, amikor a »Jeruzsálem, Jeruzsálem« kiáltással él, és azt ígéri, hogy akkor jön el a nemzeti megváltás, amikor Izrael felkiált: »áldott, aki az Úr nevében jön« – függetlenül attól, hogy az egész zsidó népre vagy a Jeruzsálemben székelő vallási vezetőkre gondol-e.

Egy másik kulcsfontosságú szakasz, amely megerősíti, hogy az Izraelnek adott ígéretek teljesülni fognak, a Római levél 9-11 fejezeteiben található… Láthatjuk tehát, hogy az Újszövetség foglalkozik Izrael nemzeti jövőjével, és hozzá kell tenni, hogy e két hely korántsem az egyetlen példa.” (David H. Stern: Az evangélium zsidóságának helyreállítása, Bridge Mission Society, Budapest, 2005, 41-42. o.). Ne felejtsük el, hogy a föld ígérete az Ábrahámmal kötött szövetségben hangzik el (1Móz 13,14-16; 15,18 stb.), amit az Újszövetség fenntart és megerősít (lásd még alább a Mt 24,30É-t is).

Az utolsó időkről szóló Máté 24. fejezetével kapcsolatban meglehetősen szűkszavúak a Máté magyarázatok. Azonban aki az utolsó időkkel kapcsolatban keres messiási irodalmat, annak ajánljuk Benjamin Berger Jelenések könyvéről szóló magyarázatát (Benjamin Berger: János Jelenései… a Bárány világosságában, Dálnoki Média Kft., Budapest, 2025).

„A Mátitjáhu (Máté) 24,30 szerint, amikor az Ember Fiának jele megjelenik az égen, »Erec minden törzse gyászolja őt«, és nem »a Föld minden népe gyászolja őt«, ahogyan a legtöbb fordítás ezt értelmezi. Jesua (Jézus) itt nyilvánvaló utalást tesz Zakariás könyvének 12,10; 12,14-es részeire, és Mátitjáhu itt azt mondja nekünk, hogy amikor a Messiás visszatér, Izraelnek mind a 12 törzse Izrael földjén (»Erecben«) fog élni, és meglátja Őt.

A behelyettesítő teológia szerint a zsidóság arra az elgondolásra alapozva nem formálhat többé jogot Izrael földjére, hogy Jesua (Jézus) eljövetele az egész mózesi szövetséget érvénytelenné tette, az »Erecre vonatkozó ígéretekkel együtt«. Fontos megjegyezni, hogy »Erec« ígérete korábbi, mint Mózes, bár nem hiszem, hogy a Mózesnek adott szövetség bármiben is inkább eltöröltetett volna, mint az ábrahámi szövetség. Ez az ígéret Ábrahámnak (1Mózes 12,7; 13,14-17; 15,7-21; 17,7-8; 24,7), Izsáknak (1Mózes 26,2-4; 28,3-4; 13-15) és Jákobnak (1Mózes 35, 11-12) szólt, jóval azelőtt, hogy Mózes színre lépett volna, bár az ígéret szavai számára is elismételtettek (2Mózes 32,13). A Galata levél 3,15-17 logikáját követve, amely szerint egy újabb szövetség nem teszi semmissé a korábbit, a pátriárkáknak »Erecre« vonatkozóan tett ígéretet sem az Újszövetség eljövetele, sem a mózesi törvények feltételezett eltörlése nem teszi semmissé. Napjainkban, amikor az újságokban újra napirendre került a kérdés: kinek és milyen joga van Izrael földjéhez, a keresztyéneknek fontos tisztában lenniük azzal, mit mond erről a Biblia” (David H. Stern: Az evangélium zsidóságának helyreállítása, Bridge Mission Society, Budapest, 2005, 45-46. o.).

A sófárral kapcsolatban ajánljuk a jom t^eruáról, azaz a kürtzengés napjáról szóló tanítás A két hangszer és a megfúvandó kürtjelek című fejezetét és magának az ünnepnek a megismerését is.

„Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” (Mt 26,26, RÚF 2014). Bibliai és zsidó kontextusban e vers inkább így adható vissza: „vette a maceszt (a kovásztalan kenyeret), és b^erakhát (áldást) mondva nekik adta…”

A kenyér felett mondott zsidó áldás a következőképpen hangzik: Barukh Atta Adonáj Elohenu Melekh haolam hamoci lechem min haarec. (Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ királya, aki kenyeret adtál a földből.)

A zsidó áldások sajátos vonása itt is megfigyelhető. A zsidók Istent áldják, akitől minden jó adomány származik. Neki tulajdonítják a javakat, így nem a javakat áldják, hanem Istent, aki adta. A keresztény imádságok többnyire az ételt áldják meg, de van kivétel ez alól: „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott…”

A fenti áldást nemcsak peszahkor mondják a kenyér felett, hanem a szombati kalács felett is, és általában étkezéskor. Ezért például a kenyérszaporítás alkalmával is ezt az áldást mondhatta Jesua a megszaporított kenyér felett (Mt 14,19). De Jesua kereszthalála óta peszahkor és az úrvacsoránál ennek az áldásnak különös értelme is van. Mivel Jézus halála után három napig a földben nyugodott, értelmezhető úgy is ez az áldás, hogy Ő az a kenyér, akit a földből Isten adott. Az utolsó széder vacsora üzenetébe ez tökéletesen illeszkedik.

„Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan” (Mt 26,27, RÚF 2014). Zsidó kontextusban e vers inkább így adható vissza: „Azután vette a poharat, és b^erakhát (áldást) mondva nekik adta…”

„A Széder este alatt négy pohár bort kell elfogyasztani. Részben e négy pohár adja meg a szertartás menetét. Mindegyik pohár egy »állomást« jelent a szertartásban. A poharak kiürítése előtt a hagyomány szerint mindig áldást mondanak, hálát adnak az Örökkévalónak. Ez a következőképpen hangzik: Barukh Atta Adonáj Elohenu Melekh haolam bore p^eri hagafen. (Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ királya, aki a szőlő gyümölcsét teremti.)

Ahol Jesua az utolsó vacsorán poharat emel, ott rendre olvasható, hogy áldást is mondott (hálát is adott) előtte: »Aztán fogta a poharat, hálát adott, odaadta nekik, s azok mindnyájan ittak belőle. ’Ez az én vérem – mondta nekik –, a szövetség vére, mely sokakért ontatik ki’« (Mk 14, 23-24). Minden bizonnyal ez a hálaadó áldás hangzott el a megváltás előtti Széderen is, mert Jesua következő mondatából (25. vers) kitűnik az áldás szófordulata: »Bizony azt mondom nektek, hogy nem iszom a szőlő(tőké)nek gyümölcséből többé addig a napig, amíg az Isten királyságában újra nem ihatok belőle« (Mk 14,25)” (Hisz éppen ezért az óráért jöttem, e-book, 27. o.). 

„A széder dicséretek éneklésével végződik (lásd még Az utolsó (széder) vacsora (Mt 26,17-30M) c. magyarázatot). A zsidóság nagy zarándokünnepein – peszahkor, sávoutkor, szukkotkor – a hagyomány előírásai szerint eléneklik a Hallél zsoltárokat. A Hallél zsoltárok közé tartozik a 113-118. és a 136. zsoltár. A héber hallél szó dicséretet jelent. E szó jelenik meg a dicséretekben, imádságokban gyakran használt hallelujah-ban, ami annyit jelent »dicsérjétek Jahvét!«. A Hallél zsoltárokat az Örökkévaló imádata, magasztalása tölti ki. A 136. zsoltárban például 26-szor hangzik fel, hogy »örökkévaló az Ő kegyelme«. A peszah ünnepe dicséretekkel, e zsoltárokkal végződik, de elhangoznak még egyszerű, de mély tartalmú dalocskák és más énekek is.

Az este folyamán korábban is elhangzik egy-egy Hallél zsoltár vagy részlete, de az este végén teljesedik ki az éneklés és a dicséret. 

Így válik érthetővé, hogy miért dicséreteket énekelve fejezték be a vacsorát a tanítványok. »És dicséretet énekelvén kimentek az olajfák hegyére.« (Mt 26,30)” (Hisz éppen ezért az óráért jöttem, e-book, 32-33. o.).

„Jesua a Széder est utáni éjszakán bevégezte szolgálatát, »…elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt« (Jn 17,4b). Átment tanítványaival abba a kertbe, amit gat s^emanimnak hívnak. Ezt a fordítások Gecsemáné szóval adják vissza. A héber szó jelentése »olajsajtó«. Nagyon kifejező ez a név és ezáltal e helyszín. Ugyanis, ha olajat akarnak előállítani, akkor teljesen összezúzzák, összetörik az olajbogyót, és úgy préselik, sajtolják ki belőle az értékes olajat. Jesua összetört testének árán a Szent Szellem olaját árasztotta ki az Atya a világra. Az »olajsajtó« kertjében játszódott le a szellemi összetöretés, Jesua egyéni akaratának teljes felmorzsolódása. »Egy kissé előremenve, arcra borult, imádkozva és mondva: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint Te« (Mt 26,39 vö. 26,42.44.). „…a szellem kész, de a test erőtelen« (Mt 26,41) – mondta a tanítványoknak, mikor az »olajsajtó« kertjébe léptek, de kilépve a kertből már a test is készen állt” (Hisz éppen ezért az óráért jöttem, elektronikus könyv, 34. o.).

E részek írják le, hogy Jézus ellen hogyan zajlott le az eljárás az első századi Júdeában, ahol rómaiak uralkodtak, de a zsidó főtanácsnak, a Szanhedrinnek is megvoltak a maga korlátozott jogi lehetőségei. A Szanhedrin eljárása azonban sokszorosan megsértette a zsidó előírásokat. Lásd erről részletesen, Dr. Arnold G. Fruchtenbaum: A Messiás élete – központi események zsidó szemszögből, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2009, 75-88. o.; internet: https://izraelim.net/PDF/A%20Messi%C3%A1s%20%C3%A9lete.pdf [2025.08.17]; Risto Santala: A Messiás az Újszövetségben a rabbinikus iratok fényében, Bridge Mission Society, Budapest, 2001, 211-216. o.   

Jézus utalva a Dániel 7,13-ra így válaszol a főpapnak: „Te mondtad. Sőt, azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas [HaG^evura] jobbján ül” (RÚF 2014).

A HaG^evura (a Hatalmas) jobbján, ami annyit jelent, hogy Isten jobbján. A G^evura volt az egyik olyan szinonima, amit Izrael bölcsei arra használtak, hogy Isten nevét kikerülve említsék Őt. Jézus ismeri és tiszteletben tartja ezt a hagyományt. A nem zsidó olvasóknak író Lukács ugyancsak idézi Jesua e szavait, de hozzáteszi Isten nevét, hogy egyértelmű legyen, hogy Róla van szó: „a hatalmas Isten jobbján” (Lk 22,69, Vida). Márk azonban nem érezte ennek szükségét (vö. Mk 14,62).

Hogyan halt meg Júdás? Az Újszövetség mintha két verziót közölne haláláról. Ugyanis a Máté 27,5-ben ez áll: „Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát” (RÚF). A Csel 1,18-ben pedig ez található: „Ez gonosztettének jutalmából mezőt szerzett, de fejjel lezuhant, kettészakadt derékban, és egész belső része kifordult” (RÚF). Felakasztotta magát vagy a zuhanás után halt-e meg? A zsidó háttér ismeretében válaszokat kapunk erre a kérdésre.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a korabeli zsidók a Biblia alapján hogyan számították a napot (lásd bővebben a Mt 27,45É-t). Az új nap a naplementével kezdődik, tehát estétől estéig tart egy nap.

Ez peszahkor is igaz volt. A zsidó törvény szerint pedig az egész várost tisztátalannak tekintették, ha a peszah első napján – estétől estéig – egy holttest volt a városban. Ha ez megtörtént, nem volt szabad bemutatniuk a peszahi áldozatot.

Ezt természetesen mindenáron el kellett kerülni. Így egy másik rendelkezéssel kiküszöbölték a problémát: a holttestet ki kellett dobni Jeruzsálem falain kívülre, a Hinnóm völgye falain át. Ezzel a város rituálisan újra tiszta lesz, és folytatni lehet az áldozatot. A temetést pedig csak az ünnep elmúltával lehetett elvégezni.

Ha Júdás a városfalakon belül akasztotta fel magát, akkor rituálisan tisztátalanná tette a várost. Emiatt holttestét ki kellett dobni a városfalon kívülre, ahogy a Cselekedetek könyve leírja. (vö. Dr. Arnold G. Fruchtenbaum: A Messiás élete – központi események zsidó szemszögből, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2009, 89-90. o.).

„Tövisből font koronát tettek a fejére…” (RÚF 2014). Jézus töviskoronáját felfoghatjuk úgy, hogy az visszavezet bennünket a teremtés történetéhez, ahol Ádám bűne miatt Isten így átkozta meg a földet: „Tövist és bogáncsot hajtson neked!” (1Móz 3,18, RÚF 2014). Jesua megváltása ezt az átkot is eltörölte, és így lehetséges az, hogy az ezeréves királyságban a föld, a teremtett világ is helyreáll majd (vö. Róm 8,22).

„A Hertz Biblia kommentárja a peszahi áldozat bemutatásával kapcsolatban ugyancsak Josephust idézi: »Josephus azt írja, hogy a peszach-áldozatot a nap 9-11 órája között mutatják be, azaz délután 3-5 között.« (Dr. Hertz J.H.: Mózes Öt Könyve és a Haftárák, II. Exodus, Reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 126. o.; vö. Flavius Josephus: A zsidó háború (VI. 9,3), Gondolat kiadó, Budapest, 1957, 435. o.) Mai időszámításunk szerint három órától kezdve áldozták fel az Örökkévalónak a bárányok tízezreit.

Márk evangéliuma alapján Jézus keresztre feszítése pontosan délelőtt 9-kor történt a mai időszámításunk szerint. Igaz az, hogy János evangéliuma (Jn 19,14) körülbelül 12 órára teszi a Pilátus előtti tárgyalás végét, de János csak ezt az egy hozzávetőleges időpontot rögzíti. Míg Márk a feljegyzett három időponttal a legpontosabban határolja be az eseményeket az evangélisták közül. Máté és Lukács időpontjai is Márk feljegyzéseinek felelnek meg (vö. Mt 27,45; Lk 23,44).  

A Biblia azonban a héber időszámítás szerint írja le az időpontokat. Eszerint a nap este, a naplementével kezdődik. A teremtéskor Isten így határozza meg a napot: „És lett este és lett reggel: első nap” (1Móz 1,5 vö. 1,8; 1,13; 1,18 stb.). Ezeken a verseken alapul a zsidó időszámításban az, hogy este kezdődik el a nap. A naplementétől számítandó az új nap. Ezért fontos megjegyezni, hogy a zsidó nap mindig más időpontban kezdődik. Pl.: ahogy nyár felé közeledve egyre hosszabbak a nappalok, a nap egyre később megy le. Így tolódik a zsidó nap egész évben, ami a szombati gyertyagyújtásnál és a szombat kimenetelénél jól figyelemmel követhető. Télen korábban kezdődik a nap, hisz korábban sötétedik, nyáron később. Emiatt az ábra csupán szemléltetéshez szolgál, és azt mutatja, hogy március végén, április elején, amikorra a peszah esett este hat óra körül kezdődhetett a nap, jött el a naplemente. (A Complete Jewish Bible (CJB) is így számítja át az görög szövegben lévő időpontokat, tehát a mai időszámítás szerint írja le az időpontokat ugyanúgy, ahogy a magyar fordítások közül pl. a RÚF és az STL. A fordításaink többsége azonban az eredeti szövegben lévő órákat írja (Károli, Csia, SZIT, Kecskeméthy, Káldi).    

A Messiást három órakor (Mk 15,25) – tehát délelőtt kilenckor feszítették keresztre. Hat órakor (Mk 15,33) – tehát délben, tizenkét órakor sötétség támadt a földön.

»Mikor azonban a hatodik óra lett, az egész földön sötétség támadt a kilencedik óráig. A kilencedik órában Jézus nagy hangon kiáltotta: ’Elói, Elói, lama szabachtani!’ Ami lefordítva: ’Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?’« (Mk 15,33-34). Jesua halála tehát a peszáhi bárányáldozatok bemutatásának kezdetére esett, a mai időszámításunk szerint délután 3 órára.

A zsidó családok, akik ott voltak a megváltás peszahján, vagy akik később szereztek tudomást erről, jól tudták, hogy mit jelent az, hogy Isten Báránya ekkor halt meg a kereszten. Ez pontosan beleilleszkedett abba a gyakorlatba, amit az áldozatbemutatásnál folytattak. Késő délutánra el kellett készülniük, hiszen a parancsolat szerint ekkor kellett a családoknak a széder esti asztalhoz ülniük (3Móz 23,5)” (Hisz éppen ezért az óráért jöttem, elektronikus könyv, 36-38. o.). 

„Máté olyan kifejezéseket használ, amelyek az istenfélő zsidók számára szokványosak voltak. Amikor Jeruzsálemről beszél, például azt mondja: »a szent város« (Mt 4,5). Az Ir HaKodes Jeruzsálem egy jellegzetes zsidó elnevezése, amiről minden zsidó tudja, melyik városról van szó” (Anatoli Uschomirski: Máté evangéliuma zsidó szemszögből, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2024, 24. o.).