„Az a hat szék itt lóg a nyakamban“

Anatoli Uschomirski

Két hónappal az altensteigi események után Leonbergben tartottam előadást. Utána a résztvevők sora kígyózott, annyian akartak beszélni velem. Kérdezősködnek, mesélnek magukról. Egymást

követik, de a sor nem akar rövidebbé válni. Megpróbálok mindenkit figyelmesen meghallgatni, de újra és újra eltereli figyelmemet egy idősebb férfi, aki idegesen járkál föl-alá a várakozók mellett. Nagyon türelmetlen és kivárja, míg elfogy a sor. Végül sorra kerül. Bár az utolsó, mégis ahelyett, hogy azonnal rátérne, mi foglalkoztatja, megkér, hogy egy félreeső szobában beszélhessünk.

Fáradtan, de kíváncsian követem az egyik helyiségbe. Egymással szemben ülünk és elkezdi mesélni a történetét. Német kisvárosban született öt évvel a második világháború kitörése előtt. Az utcában, ahol lakott, zsidók is éltek. Néhány zsidó gyermekkel barátságot kötött. Észrevette, hogy később valahogy eltűntek, de az egyre jobban kiterjedő háború miatt ez nem nagyon foglalkoztatta. Egy napon így szólt hozzá az idősebb testvére: „Gyere, menjünk át abba a zsidó házba. Úgyis üresen áll,

talán találunk valamit.” Anélkül, hogy sokat tétovázott volna, követte bátyját és kihoztak hat jó diófa széket az elhagyatott zsidó otthonból. Nem mesélte el, hogy mit tettek a székekkel, hogy valahol eladták őket vagy maguk használták. Gyorsan hadarva, akadozva préselte ki magából a történetet, aztán hirtelen elhallgatott kis időre. Csak ezután tört elő valódi problémája: „Az a hat szék itt lóg a nyakamban!”, mondta, „lehúznak, mint egy kolonc! Sok mindent próbáltam, hogy megszabaduljak ettől a szörnyű érzéstől. Lelki gondozást vettem igénybe, és sok pásztor imádkozott értem. Projektek tucatjait támogattam Izraelben, és egy csomó pénzt áldoztam rájuk. Ez mind semmit sem használt. Már nem tudok rendesen aludni sem.”

Ekkor megint hallgatott és felsóhajtott. Ránéztem és egy kilencéves kisfiút láttam magam előtt, aki

nehéz, diófából készült székeket cipelt hazafelé. Senkit sem ölt meg, senkit sem bántott. Sem közvetlenül, sem közvetve nem támadta a zsidó népet. Mégsem tudott aludni. Lelkiismerete vádolta.

Ez a bibliavers jutott eszembe: „Mert így szól a SeregekUra (…): aki titeket bánt, az ő szemefényét bántja!” (Zak 2,8). Ott ültem a férfival együtt és a bensőm émelyegni kezdett. Se vigasztalni, se vádolni nem tudtam. Nem volt szándékomban erkölcsi kiselőadást tartani. Fogalmam nem volt róla, mit vár tőlem. Ám akkor megszólalt: „Fel tudnál oldozni?” – „Micsoda? Feloldozni? Az mit jelent? Mit tegyek? Meg tudom hallgatni, megbocsájtani, megérteni, imádkozni, megáldani… de feloldozni? Azt nem tudom, ilyet nem tanultam!”, gondoltam magamban. De a Szent Szellem néma iránymutatását követve, kezemet vállára tettem és elkezdtem imádkozni érte. Nem hallottam saját szavaimat, nem képeztem nyelvtanilag hibátlan mondatokat, csak egy dolog volt fontos: Az érte mondott imádságom és a vállán nyugvó kezem.

Azon az éjszakán rosszul aludtam és tépelődtem. Rokonaimra emlékeztem, akik Babij Jar-ban pusztultak el. Az ő otthonaikban is voltak székek? Egészen biztos. Mennyi? Talán azokban is hat? Ki vitte el őket? Hat szék. Mekkora volt az a zsidó család, aki ott lakott? Hány gyermekük volt? Meg tudott menekülni valaki közülük? Elárultam-e őket, mikor ezért a férfiért imádkoztam?

Fáradtan és kialvatlanul mentem reggelizni. A férfi az ebédlő ajtaja előtt várakozott rám. Szemei csillogtak, vidámnak tűnt. „Évek óta először tudtam jól aludni ma éjjel! Isten megbocsátott. Köszönöm, testvér!” Irigyeltem. Én bágyadt és kimerült voltam, senkiről sem akartam hallani, senkinek nem akartam megbocsátani. Csak nyugalomra vágytam. Elbúcsúztunk egymástól, és azzal az érzéssel hagytam el a házat, hogy valami nagyon fontos dolog történt életemben.

Csak egy héttel később leltem meg a nyugalmam. Lassan rájöttem, hogy Isten ismét egy másik ember helyreállítására használt. Megint felmerült bennem a kérdés: Miért én? Hiszen erre nem vágytam! Nem én kerestem magamnak ezt a szolgálatot! Másrészt viszont ez a majdnem 80 éves férfi évtizedek óta kereste belső békéjét, amelyet fiatal éveiben elveszített. És megtalálta! De ehhez egy zsidóra volt szüksége, akivel beszélhetett. Ez lesz most a feladatom, hogy ilyen embereken segítsek? Uramisten! Ne! Ez akkora erőfeszítésembe kerül! Miért én? Pont én, aki a saját családjának meggyilkolása feletti fájdalmával sem tud megbirkózni! Hogyan fog mások fájdalma találkozni az enyémmel? Meg fog erősödni bennem ezáltal a szomorúság vagy meggyógyul a szívem? Milyen találkozásokra készít fel most Isten?

A fenti fejezet Anatoli Uschomirski JÉZUS SEGÍTS, ZSIDÓ VAGYOK!, Élet világok között (Bridge Mission Society, Budapest, 2020) c. könyv 101-103. oldalán olvasható.