A poklosság egy olyan betegség, amely caraʿat elnevezéssel szerepel a Tórában (3Móz 13-14). E héber szó összefoglalóan írja le azt a rituális tisztátalanságot, amely a bőrt, a ruházatot vagy a házat érinti. A caraʿat magyarul leginkább a poklosság szóval adható vissza, ami ugyancsak egy összefoglaló elnevezés. A házak és a ruhák esetében ugyanis nem értelmezhető a bőrpoklosság kifejezés, ami az ember megbetegedése esetén viszont használható, hisz egy ház vagy egy ruha esetében nem lehet a bőr megbetegedéséről beszélni. A m^ecoraʿ pedig a poklost jelenti; a poklosságot leíró heti szakasz is ezt a címet viseli (3Móz 14-től). 

A bibliafordításaink időnként tévesen a lepra szót is használják e betegségre. Ennek oka az, hogy amikor Jesua születése előtt jó kétszáz évvel a Tórát görögre fordították zsidó tudósok, akkor e fordításban, a Septuagintában a lepra kifejezéssel adták vissza a héber caraʿat szót. Az ógörög nyelvben azonban akkoriban a lepra egy olyan bőrbetegséget jelölt, amit ma a pikkelysömörhöz (psoriasis) sorolnánk (görögül a leprosz: érdes vagy pikkelyes). „Aegineta, Aetius, Actuarius, Oribasus és más orvosok tudományos művei szerint a leprát egységesen kör alakú, felületi, pikkelyes bőrkiütésként tartották számon; más szóval, az ő leprájuk a mai pikkelysömör volt… A görögök, amikor a valódi lepráról beszéltek, nem a lepra kifejezést használták, hanem az elephantiasist.” (Jewish Encyclopedia, 8. kötet, Funk & Wagnalls Co., New York, 1901-1906, 9-11. o. Internet: https://www.jewishencyclopedia.com/ [2025.12.12.]).

A következő évszázadok alatt aztán a lepra jelentése megváltozott, és már a mai Hansen kórt kezdték érteni alatta, ami egy bakteriális betegség, legismertebb tünete az ujjak, lábujjak, végtagok rothadása. A poklosság és a lepra fogalma így fonódott össze.

A fertőzőképességéről ismert lepra a 20. századig egy gyógyíthatatlan betegség maradt. Európában emiatt sok helyen lepratelepeket hoztak létre. Így a mai bibliaolvasó fejében egy olyan kép élhet Jézus e gyógyításairól, hogy a súlyosan beteg, megfertőződött, azaz szerencsétlenül járt, vétlen leprások Nála találnak gyógyírt bajukra. Ez azonban több szempontból sem felel meg annak a képnek, amit az Írás és a rabbinikus irodalom őriz.  

A poklosság tórai leírása ugyanis nem felel meg a lepra tüneteinek. A lepránál a legjellegzetesebb tünetek közé tartozik a szervek megdagadása és a tagok rothadása. A caraʿatról szóló fejezetekben viszont nincs szó ilyen torzulásokról. Másrészt a lepra a 20. századig gyógyíthatatlan betegség maradt, míg a poklosságot a Tóra már Mózes idején olyan betegségnek írta le, amiből nem lehetetlen a gyógyulás.

Harmadrészt a Talmud írói a caraʿatot nem fertőző betegségként kezelték. Például a Misna nem tekintette rituálisan tisztátalannak a poklos pogányt vagy a nem honosított áttértet (ger tosab) (Negaim 3,1; 11,1). Vagy egy másik talmudi példa: ha egy vőlegény az esküvője napján leprás tüneteket észlelt a bőrén, nem volt köteles azonnal vizsgálatra jelentkezni, hanem elhalaszthatta a házasságkötés után hét napig (Negaim 3,2). Ilyen intézkedések egy közismerten fertőző betegség esetén nagyfokú felelőtlenséget jelentettek volna. Ezért a poklosok elkülönítését – legalábbis a rabbinikus irodalomban – nem higiéniai korlátozásként fogták fel. A tórai előírást, miszerint a poklosnak száját eltakarva kellett kiáltania: tisztátalan, tisztátalan (vö. 3Móz 13,45-46), hasonlóképpen nem a fertőzés veszélyével indokolták. A poklossá válás legfőbb okát a nyelv bűneiben jelölte meg a rabbinikus irodalom: a rágalmazásban, a pletykában és a negatív, ítélkező beszédben. A poklosság kezelése ezért a beszédre fókuszál: a poklos nem beszélhet másokkal, száját takarja el, és csak azt kiálthatja: „Tisztátalan!”

Negyedrészt a lepra kialakulása jóval lassabb kezdeti szakaszában, mint a poklosságé. Lappangási ideje változó: hónapoktól, tíz éven át, akár 25-30 év is eltelhet, amíg a tünetek megjelennek. Így a Tórában leírt hét napos papi ellenőrzéseknek a lepra esetén nem lenne sok értelmük (3Móz 13,3-6).

Ezek a szakaszok, főleg a ruhák és házak leprájáról szóló bibliai leírás, a modern tudomány fényében nem értelmezhetők könnyen. Felmerülhet esetleg az is, hogy egyes jelenségeket az ókori Kelet metaforikus nyelvén fogalmaztak meg. A Talmudban a poklosság tüneteinek osztályozása sem a mai orvostudomány fogalmai szerint történik. 

Ennek ellenére a poklossággal kapcsolatban széleskörű értelmezéseket találunk a judaizmusban. Mivel Isten pontos utasításokat adott a betegség kezelésére a Tórában, és megjelennek megbetegedések és gyógyulások a Tanakh-ban (Ószövetségben) is, a zsidó bölcsek ezeken keresztül tekintettek a caraʿatra. A zsidó hagyomány szerint a poklossá válás nem a véletlen következménye, hanem Isten ítélete. A poklosságot olyan betegségnek tartották, amelyet Isten azokra rótt, akik megszegték törvényeit. A caraʿatot a rabbik egyfajta „isteni jelzésként” magyarázták, amely végül elszigetelte a közösségtől azt az egyént, aki nem tért meg engedetlenségeiből, és ezzel alkalmat adott a bűnbánatra és a jellemfejlődésre. „A poklos azt teszi, mint a gyászoló. Olyannak kellett önmagát tekinteni, mint akire a halál rátette a kezét. Élőhalott volt, nemcsak fizikai értelemben, mivel utálatos idült betegségben szenvedett, hanem szellemi értelemben is, mert kirekesztődött Izráel közösségének életéből” (Dr. Hertz J. H.: Mózes Öt Könyve és a Haftárák, III. Leviticus, Reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 125-126. o.).

A Midrás Rabba szerint a poklosság terjedése – a házban, ruhán, majd az emberen – egyfajta figyelmeztetés, „bűnbánatra hívás” volt az Örökkévaló részéről. Bármelyik szakaszban megakadályozható volt a megbetegedés, ha a bűnbánat megtörtént:

(1) A Tórában leírt sorrenddel szemben a Midrás Rabba szerint az első szakasz a ház megfertőződése. Ha ekkor bűnbánat történt, az ember gyógyulásához, megtisztulásához csupán az érintett kövek eltávolítására volt szükség.

(2) A második szakaszban az egész házat le kellett bontani, mivel a caraʿat nem múlt el, és a fertőzés átterjedt a ruhákra. Ha ekkor bűnbánatot tartottak, a gyógyuláshoz, megtisztuláshoz csupán a ruhák megmosására volt szükség.

(3) A harmadik szakaszban a ruhákat el kellett égetni, és a fertőzés átterjedt az ember bőrére. Ha ekkor bűnbánat következett be, akkor megtörténhetett a megtisztulás és a gyógyulás.

(4) A negyedik szakaszban – mely csak akkor fordul elő, ha az ember teljesen visszautasította a bűnbánatra hívást – az illetőt arra kényszerítik, hogy egyedül lakjon.

Ez a „gyógymód” a poklosság esetén. Végül térjünk rá a leglényegesebb kérdésre: Miért sújtott valakit a Mindenható poklossággal?

A Talmudban – többek között – az alábbiakat találjuk (Arakhin 15b-16a):

Rabbi Yosei ben Zimra pedig így szól: Aki rosszindulatú beszédet szól, azt poklos foltok fogják sújtani, amint az meg van írva: „Aki titokban rágalmazza felebarátját, azt elpusztítom” (Zsoltárok 101,5).

A rágalmazás és a poklosság kapcsolatát egy szójátékkal is alátámasztották: a m^ecoraʿ (leprás) – moci [Sem] raʿ (rágalmazó). A rabbinikus magyarázat szerint a poklos a nyelv bűneivel, a rossz nyelvvel (lason haraʿ) leginkább a közösség ellen vét. A mérgező, mételyező beszéd képes arra, hogy bomlassza, szétszakítsa a közösséget, mert a másikat befeketíti, lehúzza, magát pedig felemeli. Ezért éri utol a poklost ilyen módon Isten büntetése: ha huzamos ideig nem tér meg, a betegség erőt vesz rajta, tisztátalanná válik, ami miatt végül el kell hagynia a közösséget, és magányban kell töltenie napjait. Ez a száműzetés az Örökkévaló igazságos büntetése: aki szavával szétszakította a közösséget, annak meg kell tapasztalnia az elszigeteltséget. Ám a magány egyben lehetőség is a bűnbánatra, megbocsátásra, szembenézésre és a belső átformálódásra. A poklosoknak azért kellett a táboron kívül maradniuk, mert úgy vélték, hogy erkölcsileg fertőzhetik meg a többieket. Amíg a betegség jelei rajtuk maradtak, kénytelenek voltak a táboron kívül élni.

Érdekes módon utal erre a Targum Onkelosz, a Tóra 1-2. századi arámi fordítása. Az egyik szó, amit használt a poklosságra: a sz^egiru. Ez a caraʿat gyakoribb fordítása, amely az elszigeteltségre utal.

A Tóra úgy rendelkezik, hogy az elszigeteltség után, ha meggyógyult a poklos, nem térhet vissza azonnal a társadalomba, a hétköznapi életbe. A meggyógyultnak először a papokkal, a szellemi vezetőkkel kell találkoznia, majd a Szentélybe kell mennie, hogy az előírt áldozatot bemutassa. A poklos útja a Szentélybe a beszéd és a kapcsolatok helyreállítását is jelképezi. Így áll helyre egyúttal az a belső szakadás is a közösségben, amelyet a rosszindulatú beszéd okozott.

A messiáshívő tudós, David H. Stern megjegyzi, hogy a Máté 8,2-ben elhangzó kérés: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz” (RÚF 2014), nem csupán a poklosságból megtisztulásra vonatkozott, hanem azt is magába foglalta, hogy „ne kelljen magam elkülönítenem a közösségtől” (David H. Stern: Jewish New Testament Commentary, Jewish New Testament Publications, Inc., Clarksville, Maryland, 1992, 34. o.). Jesua ilyenkor a testet és a lelket is gyógyította, és így állította helyre azt, akit halottnak tekintettek.

A Talmud még a megbetegedés további okait is felsorolja.

Rabbi Smuel bar Nahmani azt mondja, hogy Rabbi Johanan azt mondja: A poklos foltok hét bűnös cselekedet miatt jelennek meg és sújtják az embert: rosszindulatú beszéd, vérontás, hiábavaló eskü, tiltott nemi kapcsolatok, arrogancia, lopás és fösvénység. (Arakhin 16a)

Mózes nővérének, Mirjámnak poklossá válása jó példa lehet a rosszindulatú beszédre és annak következményeire (4Móz 12,1-16). A hét bűnös cselekedet felsorolása részben bibliai alapokon áll. A fenti talmudszakasz úgy folytatja, hogy a vérontás Joábra mondott átokra vezethető vissza, akit Dávid azért sújtott átokkal, mert orvul megölte Abnert: 

Mely dolgot minekutána megtudott Dávid, monda: Ártatlan vagyok én és az én országom mindörökké az Úr előtt, Abnernek, a Nér fiának vérétől. Szálljon ez Joábnak fejére, és az ő atyjának egész háznépére; és el ne fogyjon a Joáb házából a folyásos, a (bél)poklos, a mankón járó, és aki fegyver miatt vész el, és a kenyér nélkül szűkölködő. (2Sám 3,29, Károli)

Uzzijjá (Uzziás) király különös arroganciával lépett fel, amikor a Szentélyben áldozni akart. Ezért a Mindenható poklossággal fizetett neki.

Amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen. Bement ugyanis az Úr templomába, hogy illatáldozatot mutasson be az illatáldozati oltáron. De bement utána Azarjá főpap és vele együtt az Úr papjai, nyolcvan erős ember. Elébe álltak Uzzijjá királynak, és ezt mondták neki: Nem a te dolgod, Uzzijjá, hogy illatáldozatot mutass be az Úrnak, hanem Áron fiaié, a papoké, akiket azért szenteltek föl, hogy ők mutassák be az illatáldozatot. Menj ki a szentélyből, mert vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre az Úristennél! Erre felbőszült Uzzijjá, akinek éppen a kezében volt az illatáldozathoz való tömjénező. De amikor felbőszült a papok ellen, poklos folt jelent meg a homlokán az Úr házában levő papok előtt, az illatáldozati oltár mellett. Amikor aztán Azarjá főpap és a többi pap feléje fordult, meglátták a poklos foltot a homlokán. Ekkor kiűzték onnan, de ő maga is sietve távozott, mert az Úr verte meg őt. Uzzijjá király poklos maradt halála napjáig, és egy elkülönített házban lakott poklosan, mert kizárták az Úr házából. Fia, Jótám állt a királyi palota élén, ő bíráskodott az ország népe fölött. (2Krón 26,16-21, RÚF 2014)

Uzzijjá igaz ember volt, mégis elbukott, mert olyan szellemi magaslatokra vágyott, ahova nem az Úr emelte fel. E cselekedetével a királyi és papi tisztet egyesítette volna, ami egyedül a Messiás privilégiuma (lásd bővebben a Jesua, a Messiás neve (Mt 1,1M) c. magyarázatot).

A hiábavaló esküt is feljegyzi a hivatkozott talmudszakasz Elizeus szolgájával, Géhazival kapcsolatban (2Kir 5,20-27). A Biblia ezt nem említi, de Géhazi fösvénységét, kapzsiságát és hazugságait annál inkább.

A poklosság kérdéséről tehát korántsem egyszerű állást foglalni kétezer év távlatából, de a rabbinikus irodalom az alábbi képet festi le, ami a bibliai hivatkozások miatt mindenképpen átgondolandó, megvizsgálandó.

Az első századra a judaizmus már összeállított „egy listát” azokról a főbb jelekről, csodákról, amelyeket a valódi Messiástól elvártak. A pokloság meggyógyítása szerepelt ezen a listán. A poklosságról, mint messiási csodáról lásd a Mt 12,22-45É-t. (Jewish Encyclopedia, 8. kötet, Funk & Wagnalls Co., New York, 1901-1906, 9-11. o. Internet: https://www.jewishencyclopedia.com/ [2025.12.12.]; David H. Stern: Jewish New Testament Commentary, Jewish New Testament Publications, Inc., Clarksville, Maryland, 1992, 34. o.; Anatoli Uschomirski: Máté evangéliuma zsidó szemszögből, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2025, 160. o.; Dr. Hertz J. H.: Mózes Öt Könyve és a Haftárák, III. Leviticus, Reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 115-117., 125-126. o.; Magyar Katolikus Lexikon, lepra szócikk, internet: https://lexikon.katolikus.hu/L/lepra.html [2025.01.03]).

Márk és Lukács evangéliumából világosan kiderül, hogy Péter anyósának meggyógyítására szombaton került sor (vö. Mk 1,21-34; Lk 4,31-41). Ez és a zsinagógai gyógyítás jel és bátorítás lehetett sok kapernauminak arra, hogy gyógyulást keressen Jesuánál. De árulkodó az az időpont, amikor az emberek hozzá kezdenek menni. Az evangéliumok különbözőképpen fogalmaznak azzal kapcsolatban, hogy Jesuát mikortól kezdték felkeresni tömegesen a betegek: „Ahogy beesteledett, sok ördöngőst vittek hozzá” (Mt 8,16, Csia); „Mikor lenyugodott a nap és este lett, odahozták hozzá az összes gonoszul gyötrötteket” (Mk 1,32, Csia); „Mikor a nap leszállott, mindazok, akiknek sok minden betegségtől elgyengült hozzátartozóik voltak, hozzávitték azokat” (Lk 4,40, Csia). Mindegyik megfogalmazás a szombat kimenetelére utal, azaz arra, hogy a bibliai, zsidó időszámítás szerint véget ért a sabbat. A teremtéskor Isten úgy határozza meg a napokat, hogy este kezdődnek: „És lett este, és lett reggel: első nap” (1Mózes 1,5 vö. 1,8; 1,13 stb.). A zsidóság ennek megfelelően a naplementétől számítja az új sabbotot, és a hagyomány szerint a szombat a következő estén az első három csillag megjelenésével ér véget. A fenti versekből látszik, hogy Izraelben tiszteletben tartották a szombati nyugalmat, és csak a sabbat kimenetele után keresték fel Jézust, hogy gyógyítson. A farizeusi értelmezés szerint ugyanis az emberek a gyógyítást a szombati munkatilalom megszegésének tartották. Mindez egyúttal megmutatja a farizeusi tanítás befolyását is a nép körében.

Lásd a Jesua rabbi című kurzus részeként vagy a Máté magyarázatok c. könyvben A tanítványság ára (Mt 8,21-22M) c. fejezetben.

Jelentése: imarojt, szemlélőrojt. Az Újszövetség magyar fordításai többnyire a „köpeny szegélye”, „ruha pereme”, „bojtja” kifejezésekkel adják vissza.

A viselésére a Tóra ad utasítást: „Szólj Izráel fiaihoz és mondd nekik, hogy készítsenek maguknak rojtot ruháik szögleteire nemzedékeiken át és tegyenek mindegyik szöglet rojtjára kék-bíbor zsinórt. És legyen számotokra néző rojt, hogy megnézzétek és emlékezzetek az Örökkévalónak minden parancsolatára és tegyétek meg azokat, hogy ne keressetek utat saját szívetek és saját szemetek után, amelyek után ti gyakran vétkeztek, hogy emlékezzetek és megtegyétek parancsolataimat és szentek legyetek Isteneteknek. Én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek, aki kivezettelek benneteket Egyiptom országából, hogy legyek a ti Istenetek. Én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek” (4Móz 15,38-41, IMIT vö. 5Móz 22,12).

Az Örökkévaló olyan dolgokkal akarta körülvenni a népét, amelyek folyamatosan emlékeztetik Istenére. A mai hívő életében is „spontán” megjelenik ez, amikor például a mobiltelefonra Istenre utaló képeket, igeverseket, dicséreteket tölt fel, hogy ezzel is Istent hirdesse a környezetének. De előfordulhat, hogy akkor hívják fel az embert, a telefon csengőhangján éppen akkor szólal meg a dicséret „emlékeztetőként”, amikor épp a szemeknek, vagy a szív hamis érzéseinek adná át magát (4Móz 15,39). Ezek az Istenre mutató jelek akár sokszor emlékeztetők, „ébresztők” is lehetnek számunkra, visszavezethetnek Istenhez.

A szemlélőrojt célja az, hogy az ember előtt van, ránéz, és nem a saját szívének indulatai után megy, a szemei után (39. vers). Isten népe nem járhat aszerint, amit éppen a környezete kivált belőle, nekünk „emlékeznünk kell, és tennünk kell az Örökkévaló parancsolatait” (40. vers). Isten jelenlétéből, védelméből könnyű kiesni, a kísértés kívülről jön, és egy pillanat alatt megtörténik. Éppen ezért mondta Isten, hogy tegyenek cicitet a ruhára, mert az Örökkévaló így rá tudja vezetni a szemeket ismét a szemlélőrojtra, ami visszatéríti hozzá a népe szívét, gondolatait.

Isten számára lényeges az, hogy legyen, ami emlékeztessen. Bizonyos értelemben a legnagyobb emlékeztetőnk a Szent Szellem maga. Ő „eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (Jn 14,26c).

A messiáshívő tanító, Ariel Berkowitz úgy fogja fel a talit felvételét, mint ami naponta emlékeztet bennünket arra, hogy kik vagyunk, és mire rendeltettünk. Ennek tudatosítására, felidézésére, megvallására naponta szükségünk van. Ezért a következő ima elmondását javasolja a talit (és a rajta lévő cicit) felvételekor:

Mi vagyunk a kiválasztott nép, a királyi papság, a szent nemzet, az Istenhez tartozó nép, hogy hirdessük annak dicsőségét, aki a sötétségből a csodálatos világosságába hívott minket (1Péter 1,9). Mert a pap ajkai őrzik a tudást, és az emberek az ő szájából várják a tanítást, mert ő a Mindenható Isten hírvivője (Malakiás 2,7).

Abba (Atyám), amikor felveszem ezeket a ciciteket (szemlélőrojtokat), ahogy parancsoltad, hogy emlékeztetve legyek arra, ki vagyok, és mi a célom a földön. Amikor ma ránézek a ruhám szegélyére, valóban emlékezzem arra, hogy Igéd cselekvője legyek, és ne csak hallgatója. Legyenek a szám beszédei és a szívem gondolatai elfogadhatóak Neked, ó Isten, kősziklám és megváltóm. A szívembe és az elmémbe írtad Tórádat. Most hadd járhassak benne, és adjam át tagjaimat a bennem lévő Messiásnak, a dicsőség reményének. Neked szenteltem magam, ó Istenem. Amikor ma ránézek erre a kék zsinórra, hadd emlékeztessen arra, hogy én a Te királyi papságod tagja vagyok, hogy ne engedjem, hogy a világ, a test vagy a gonosz uralkodjon rajtam. (Ariel Berkowitz: Torah Rediscovered, Shoreshim Publishing Inc., Richmond, 2012, 35. o.).

Jesua korában az emberek a ruhájukon viselték a cicitet. Az evangélium tesz tanúságot arról, hogy a Messiás a tórai parancs szerint öltözködött, és hordta ruháján a cicitet. Sőt az örömhír hirdetése során a gyógyításoknál jelent meg a cicit: a betegek csupán illették Jesua ruháján a szemlélőrojtot, és meggyógyultak (Mt 14,36; Mk 6,56).

Jesua egyik részletesen leírt gyógyításában is feltűnik az a cicit, amit a köpenyén viselt. Ezt a „legszentebb” részt érintette meg a vérfolyásos asszony, amikor csodálatos módon meggyógyult (Mt 9,20; Lk 8,44). A reménytelen helyzetben élő asszony kegyelemért könyörögve nyújtja ki a kezét, és éri el a cicitet. A „kegyelemért, segítségért nyúló kéz” képe máshol is megjelenik az Írásban a cicittel kapcsolatban (1Sám 15,27; 1Sám 24,5; Zak 8,23).

Jesua egyszer felemeli szavát a farizeusok képmutatása ellen, és ekkor említi a cicitet. Az ellen szól, hogy a farizeusok túl hosszúra nyújtják a ruháikon a szemlélőrojtot (Mt 23,5), hogy ezzel is kitűnjenek. Jesua nem a tórai parancsolat ellen szól, (hisz Ő is viselt cicitet), hanem a képmutató, helytelen alkalmazása ellen.

A zsinagógai életben ma is használatos a táliton lévő cicit (tálit gádol). Utcai viseletként azonban már nem hordják a ruhán úgy, mint egykor Izraelben. Csak alsóruházatként viselik még a kis tálitot (tálit kátán), amin ugyancsak van szemlélőrojt.

Az eljövendő időkre nézve is szól még egy helyen az Írás a cicitről: „És jönnek sok népek és számos nemzetek, hogy keressék az Örökkévalót, a seregek urát Jeruzsálemben, és hogy könyörögjenek az Örökkévalóhoz. Ama napokban megtörténik, hogy megragadja tíz ember a nemzetek minden nyelveiből, megragadják egy jehúdabeli ember ruhájának szögletét, mondván: Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, Isten veletek van!” (Zak 8,22-23, IMIT).

A tálit az az öltözék, melyre a cicitet (szemlélőrojtot) helyezték; az imaköpeny, az imakendő vagy imasál. A tálit azért vált fontossá a zsidó életben, mert a rajta lévő cicit hordása lényeges parancsa volt az Örökkévalónak. Jesua betöltötte a Tórát, ennek megfelelően viselte a köpenyt, amelyen a cicitek (szemlélőrojtok) helyezkedtek el (Mt 9,20). A Messiás az öltözködését tekintve teljesen megfelelt a korabeli zsidó viseletnek, erről az evangéliumok tanúskodnak.

Az ókorban a tálit általánosan viselt ruha volt a zsidók között, gyapjúból vagy lenből készült felsőruházatként szolgált. A jellegzetes rojtokkal ellátott köntös miatt már messziről látszott az, hogy a viselője egy zsidó. Éppen ezért szorult háttérbe a tálit viselése a középkor folyamán, amikor a zsidóüldözések felerősödtek.

Ma a tálit két formában él tovább

• a „kis tálit”-ban (tálit kátán), azaz a cidákliban, és
• a „nagy tálit”-ban (tálit gádol).

A kis tálitot a mindennapi életben alsóruházatként hordják azok a zsidó férfiak, akik a cicit viselésére vonatkozó tórai parancsnak eleget akarnak tenni. Ezt állandóan hordják a ruha alatt. A kis tálit viselése a messiási zsidók körében sem ismeretlen. Az alsóruházaton lévő cicitek nem olyan feltűnőek, mégis a kis tálit hordásával teljesítik a Tóra parancsát (4Móz 15,38-41).

A nagy tálit viselése a zsinagógai életben jelenik meg (a messiási zsinagógákban is), az ortodox zsidóknál nagyobb köpenybe, a reformirányzatoknál kisebb köntösbe, imasálba burkolóznak a szertartás során. A nagy tálitot mindennapi öltözékként már nem viselik.

„Érdekes, nem vallási vonatkozása is van a tálitnak. 1897-ben, Bázelben, az I. Cionista Kongresszuson Dávid Wolfssohn javasolta, hogy a majdan megszületendő zsidó állam zászlaja a tálit legyen. Később így írt erről: „…igaz, zászlónk már van, fehér és kék, mint a tálit, amelybe ima idején burkolódzunk. Ez a tálit a mi jelképünk. Emeljük ki a tálitot zacskójából és terítsük ki a zsidóság és az egész világ szeme láttára. Elhatároztam, hogy rendelek egy kék-fehér zászlót, mágen Dávidot hímezve a közepébe, hogy ez legyen a népünk zászlója.”

Valóban így történt, mert Izrael Állam zászlaja egy kék csíkos fehér tálit (cicitek nélkül) lett, közepében a mágen Dáviddal” (Oláh János: Judaisztika III., A mindennapok világa, Filum Kiadó, Budapest, 2003, 24. o.).

Ahogy Csia Lajos fordítja: a „vakbuzgó Simon”. A tizenkét tanítvány közül az egyik, Simon zelóta (vakbuzgó) volt. Egyes bibliafordítások kánaáni Simont írnak, ami félrefordítás. Ez azt sugallaná, hogy Jesua egyik tanítványa a tizenkettő közül pogány származású. Vélhetően Barabbás és a Jesuával megfeszített két lator is zelóta volt (lásd még Az eredeti héber nevek című magyarázatot is).

A zelóták csoportja, akiket radikalizmusuk, lázadó nézeteik miatt fanatikusoknak, „vakbuzgóknak” hívtak, történelmi léptékekben tiszavirág életű volt. Kr. u. 6-7 tájékán formálódhatott nemzeti mozgalmuk, amely a római uralom megdöntésében látta a megoldást. A zsidó háború kirobbantói (Kr. u. 66–73) a zelóták voltak, aminek véres leverése és Jeruzsálem pusztulása bukásukat is magával hozta. A Bar Kokhba felkelés (Kr. u. 132–135) szellemében többé-kevésbé még kapcsolódott a zelóták mozgalmához, ám a rómaiak ezt is vérbe fojtották. (A zelótákról lásd még Anatoli Uschomirski: Máté evangéliuma zsidó szemszögből, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2025, 11-12. o.)

„Karióti Júdás” (Csia). Időnként fordítják Iskariótes Júdásnak is. A görög szövegben megjelenő név mögött valószínűleg egy héber szóösszetétel áll: is = ember, Kariót pedig egy település neve. Tehát Júda/Júdás, a karióti ember, a karióti.  

Belzebub, héberül (helyes kiejtéssel) Baal Z^evuv, ami azt jelenti „a/egy légy ura”. Jesua a Sátánra használja ezt a nevet, ami eredetileg a filiszteusok egyik istenéé volt, egészen pontosan Ekróné. Aházja király ehhez az istenhez fordul tanácsért betegsége idején, és emiatt az Örökkévaló nem gyógyítja meg. Illés mondja ki felette a halálos ítéletet (1Kir 1,3.6.16-17). Amikor Jesuát Belzebubhoz hasonlítják, akkor tulajdonképpen egy olyan démoni fejedelemséggel azonosítják, amelyhez folyamodva az ember Isten halálos ítéletét vonja magára (vö. Mt 12,24). 

Jézus a caddikokat ebben a versben a próféták mellé helyezi. A caddikoknak azokat tekintették, akik különösen istenfélő, szent életet éltek, és minden parancsolatnak igyekeztek eleget tenni. Isten letekint egy településre a benne élő caddikok miatt. Ábrahám kérésére az Örökkévaló megtartotta volna Szodomát, ha talál benne tíz igaz embert, caddikot (1Móz 18,22-33). A 18. századtól fellépő haszid mozgalomban a caddik jelentése valamelyest módosult: a nagy tekintélyű rabbikat, a „csodarabbikat” hívták így.

Kínálkozik egy értelmezés e versnél, miszerint a mennyek országának fiai nem csupán asszonytól születtek, hanem újjászülettek, így nagyobbak Jánosnál. Ám ezzel a verssel kapcsolatban megfontolandók Albert Schweitzer gondolatai:

„A szokásos magyarázatot – hogy Jézus e szavaival Keresztelő Jánost bírálta volna, alacsonyabb rendűnek ítélve őt a köréje sereglett, Isten Országához tartozó híveinél – kevéssé kielégítőnek és leegyszerűsítettnek tartottam, mivel a hívők maguk is asszonyoktól szülöttek voltak. Elvetvén ezt az értelmezést, fel kellett tételeznem, hogy amikor Jézus szembeállította Keresztelő Jánost Isten Országának híveivel, a valós világ és a természetfölötti messiási világ közti különbségre utalt. Ember mivoltában, embertől szülöttként Keresztelő János a legnagyobb mindazok között, akik valaha is éltek; de a mennyek országának lakói nem hús-vér emberek; a messiási birodalom létrejöttével angyalokhoz hasonlatos, természetfölötti lényekké válnak. És minthogy természetfölötti lények, ezért a legkisebb közülük nagyobb, mint a múlandó természeti világ legnagyobb emberi lénye. Keresztelő János mindenképpen ez országból való, akár mint kicsi, akár mint nagy. De csak a valós világban megtestesült alakjában nagyobb ő az összes többi emberi lénynél.” (Albert Schweitzer: Életem és gondolataim, Gondolat kiadó, Budapest, 1974, 20. o.).

Jeruzsálem után a leggyakrabban említett város az Újszövetségben Kfar Náhum, azaz Kapernaum. Tizenhétszer fordul elő az Újszövetség könyveiben. Kfar Náhum héberül annyit jelent: Náhum falva. Ma már nem tudjuk, hogy ezalatt a bibliai Náhum prófétát kell-e érteni. A Máté 9,1-ben olvassuk, hogy Jézus a „maga városába” ment. Kapernaum volt Jézus második otthona, és nem pusztán egy alkalmi állomás körútjain (Mk 2,1; Mt 4,12-17). Történelmi források igazolják, hogy a polgárjogot csak tizenkét hónap tartózkodás után lehetett megszerezni. Eszerint Jézusnak huzamosabb ideig kellett ebben a városban tartózkodnia.

Jesua a Máté 11,20-23-ban ítéletet hirdetett Kapernaum felett is hitetlensége miatt. 746-ban tényleg egy földrengés pusztította el a várost. A város közelében később létrejövő kisebb falu már nem tudott jelentőssé válni, a 11. századra elnéptelenedett (Jurek Schulz: Izrael ABC, Bibliai útikönyv Izraelbe, Messianische Studien n.e.V., Budapest, 2023, 50-53. o.).

„Akkor [Jesua] így szólt ahhoz az emberhez: Nyújtsd ki a kezedet” (RÚF, 2014). Elgondolkodtató az, amit a zsidó tudós, Vermes Géza David Flusserre is hivatkozva megjegyez ezzel a verssel kapcsolatban: „Igen figyelemreméltó, hiszen ezt a gyógyítást, a szinoptikusok egybehangzó beszámolója szerint Jézus szombaton hajtotta végre. A beszéd nem értelmezhető a szombatot, a zsidó pihenőnapot megszegő munka gyanánt” (Vermes Géza, A zsidó Jézus, Osiris kiadó, Budapest, 1995,35. o.). A szavakkal gyógyítás két mérvadó zsidó tudós szerint nem ütközött a zsidó hagyományokba. Ezért nehéz értelmezni a farizeusokból feltörő elutasítást és gyűlöletet. A következő vers szerint ugyanis a farizeusok ezután arról tanácskoztak, hogy hogyan törhetnének Jesua életére. Szívük keménységében úgy láthatták, hogy Jesua egyszerűen sárba tiporta a tekintélyüket, mert nem volt figyelemmel azokra a hagyományokra, amit ők több generáción keresztül felépítettek. Bár itt konkrétan Jesua még a hagyományt sem sértette meg, a gőg és az irigység teljesen eluralkodott rajtuk.

Arnold G. Fruchtenbaum tanítása, amely a Három messiási csoda című füzetben jelent meg, Jesua működésének tágabb összefüggéseiben mutatja be e csodáját. E tanítás fontos adalék Jézus életének zsidó kontextusú értelmezéséhez (Dr. Arnold G. Fruchtenbaum: Három messiási csoda, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2018. E füzet korábbi kiadása az interneten is elérhető.).

Máté evangéliumában Jesua hét példázatát mondja el a mennyek királyságáról. A hetes szám már önmagában kifejezi a teljességet. Márk és Lukács ugyancsak leírnak példázatokat a mennyek országáról, de kevesebbet foglalkoznak vele. Nem véletlen, hogy Máté elsősorban zsidóknak szánt örömhírében sokkal hangsúlyosabban, egybefoglalva jelenik meg a hét példázat.

Világos, hogy a zsidó hívőknek volt legnagyobb szükségük arra, hogy részletes és átfogó tanítást kapjanak a mennyek királyságáról, mert Jézus fellépéséig többé-kevésbé mást értettek alatta. A mennyek királyságának fogalmát addig csak a rabbiktól hallották. Jézus átvette ezt tőlük, de más magyarázatokat fűzött hozzá (Lásd erről részletesen az „elközelített a mennyek királysága” (Mt 3,2M) és Kinn rekedve a mennyek királyságából (Mt 7,21-23M) című magyarázatot.).

Jézus hét példázatban mutatta meg, hogy az előttük álló korszakban, mit jelent majd Isten országa. Meg kellett ezt érteniük, és elhelyezniük az üdvtörténeti szemléletükben. Márknál és Lukácsnál ez kevésbé hangsúlyos, hiszen ők evangéliumukat elsősorban a pogány származású hívőknek szánták.

Jesua e fejezetben a mennyek királyságának titkairól beszél (Mt 13,11), egy olyan korszak titkairól, ami kikövezi az utat az ezeréves királyság felé. A példázatai végén ezért többször oda lyukad ki, hogy hogyan zárul le ez a korszak: „Az aratás a kornak befejezéséhez jutása” (Mt 13,39, Csia) vagy „ekképpen lesz a kornak befejezésekor” (Mt 13,49, Csia). Egyes fordításokban az áll, hogy a világvége eljövetelével zárul le a Jesua által bemutatott korszak. Ez azonban nem áll összhangban a Biblia és különösen az Újszövetség tanításával, ami a kegyelem időszaka után még két nagy korszakról ír (vö. Jel 20-22). Itt egy korszakról (aion) van szó, amit nem a világ vége, hanem egy újabb korszak követ. (Lásd még Mt 13,39É).

Ez új üzenet volt Izrael és a tanítványok számára. Addig „a szántóföldnek” alapvetően Izrael népét, országát tekintették másfél évezreden keresztül. Ez egy teljesen új dimenzió. Az Újszövetség tanúskodik róla, hogy ezt csak lassanként értették meg a tanítványok is (Apcsel 10 és 11,1-18). Már nemcsak Izraelben kell hirdetni az evangéliumot, hanem az egész világon. Ezt a bibliai igazságot Jesua később is egyértelművé teszi (Mt 28,18-20; Apcsel 1,6-8), de ez az egyik korai kijelentése erről.

E versben két fordítási lehetőség kínálkozik: „az aratás a világ vége (RÚF 2014), „az aratás a kornak befejezéséhez jutása” (Csia) vagy „az aratás pedig a (világ)korszak (be)vég(ződés)e” (Vida). A görög aion szót lehet úgy is fordítani, hogy korszak. A biblikus felfogásba a korszak vége, bevégződése fordítás illeszkedik, mert a Biblia korszakokban gondolkozik, és a jelen korszaka (a kegyelem korszaka) után még két időszakot ír le az ezeréves királyságot (Jel 20) és a mennyei Jeruzsálem korát (Jel 21-22).

Ez a fordítási probléma még több helyen előfordul az Újszövetségben. A Máté evangéliuma végén például Jesua e korszakra adja feladatul a tanítványoknak Izrael és a nemzetek elérését az evangéliummal: „Menjetek el azért és tegyétek tanítványokká az összes nemzeteket, bemerítve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében, s arra tanítva őket, hogy őrizzetek meg mindent, amit nektek parancsoltam. Íme én minden nap veletek leszek e kor célba érkezéséig!” (Mt 28,19-20, Csia).

Jesua hasonlítja Illéshez Bemerítő Jánost, mert Illés szellemével szolgált (Mt 11,14). Az evangéliumok még említik azt, hogy János öltözéke, pusztai élete is hasonlóvá teszi Illéshez: „János teveszőr ruhát viselt, derekán pedig bőrövet, tápláléka sáska volt és vadméz” (Mt 3,4, RÚF 2014 vö. 2Kir 1,8).

Emellett János ugyanúgy szembe kerül az Izrael felett uralkodó királlyal és főként istentelen, pogány feleségével, mint Illés. Illés Aháb és Jezábel bálványimádását és Nábottal szemben elkövetett gyilkosságát kérte számon, János pedig a törvénytelen együttélést Heródiással, Fülöp feleségével (Joseph Klausner: Jézus, Logos kiadó, Budapest, 1993, 197. o.). Mindkét próféta „magányos farkasként” állt szemben az uralkodó párral.

Ha Bemerítő János szolgálatát életútja lezárultával értékelni akarjuk, akkor egyrészt több meghatározó vallási csoportosulással össze lehet kapcsolni, másrészt mégsem lehetett ezek része. Mindenekelőtt János kohanita volt, hisz Lukács nyilvánvalóan szól papi származásáról (Lk 1,5). Ugyanakkor apjával ellentétben (Lk 1,8) nem lett része a papi rendnek, nem szolgált a jeruzsálemi Szentélyben, sőt nagyon élesen bírálta a szadduceusokat (Mt 3,7).  

Emellett Bemerítő János tevékenységét a farizeusokkal is párhuzamba lehet állítani. Az Újszövetség egy helyen rabbiként ír róla görög szövegében (Jn 3,26), és több helyen olvassuk, hogy tanítványokat nevelt (Jn 1,35; 3,25; Mt 11,2). Pál még jóval halála után is találkozott néhány tanítványával Efezusban (Apcsel 19,1-3). A tanítványok képzését, a tanítványi életformát a farizeusi judaizmus képviselte ebben az időszakban. Ennek ellenére Bemerítő János súlyos bírálattal illette a farizeusokat is (Mt 3,7). Tanítása és prófétai, pusztai életformája sehogy sem illeszkedett a farizeusok világába.

Végül Jánost legtöbbször az esszénusokhoz hasonlítják zsidó és messiási zsidó szerzők, mivel ez a csoport gyakorolta a leggyakrabban a bemerítkezést. Jánoshoz hasonlóan az esszénusok is kivonultak a zsidó társadalomból, és egyfajta aszkéta életet éltek a pusztában. János üzenetével azonban nem szigetelődött el úgy, ahogy az esszénusok, hanem mindenkihez szólt, és mindenkit el akart érni bűnbánatra hívó szavával.

Ezért összefoglalóan annyit állapíthatunk meg, amit Jesua is tartott, és hallani akart a vezető papoktól és a vénektől: „Én is kérdezek tőletek egy dolgot. Ha azt megmondjátok nekem, én is megmondom nektek, hogy micsoda jogon cselekszem ezeket. János bemerítése honnan eredt? Mennyből-e, vagy emberektől?” (Mt 21,24-25, Csia).

Bemerítő János szolgálata minden egyedi vonásával és a korabeli zsidó irányzatokhoz való hasonlóságaival egyszerűen Istentől származott, és az Ézsiás 40,3-at és a Malakiás 3,10-et töltötte be (Mt 3,3; Mt 11,10).

A kenyérszaporítás csodájára tekinthetünk úgy is, hogy az az egyház története dióhéjban. Jesua hálát adva megáldja a kenyeret, amit a tanítványok visznek el a sokaságnak, ami történelmi dimenziókban Izraelt és a világ népeit is jelentheti. A zsidók és a nemzetek közül mindenkinek, aki hittel fogadja Jesua üzenetét, táplálékává válik az Úr kenyere. Végül mégis marad tizenkét kosár, ami ábrázolhatja Izrael tizenkét törzsét, amelyek ennek az üdvtörténeti korszaknak legutolsó pillanataiban látják meg majd a Messiást, akit átszegeztek (vö. Zak 12, 10-14).