A becsatlakozás

 ⁵Amikor Jézus Kapernaumba érkezett, odament hozzá egy százados, és kérte őt: ⁶Uram, a szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyű kínjai vannak. ⁷Ő így szólt hozzá: Elmegyek, és meggyógyítom. ⁸De a százados ezt felelte: Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. ⁹Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, nekem is vannak alárendelt katonáim. És ha azt mondom az egyiknek: Menj el! – akkor elmegy, és a másiknak: Gyere ide! – akkor idejön, vagy ha szólok a szolgámnak: Tedd meg ezt! – akkor megteszi. ¹⁰Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt az őt követőkhöz: Bizony mondom nektek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben. De mondom nektek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában. ¹²akik pedig a mennyek országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. (Mt 8,5-12, RÚF 2014)

.

A római százados hite és alázata

Jesua és az Újszövetség nem a behelyettesítési teológiát hirdeti, hanem a becsatlakozásit (lásd még A gyökér szent c. magyarázatot). Ez csirájában megjelenik a találkozáskor a római századossal, de később kristályosodik ki az apostolok életében és az Újszövetség leveleiben. Miért olyan különleges e találkozás a római századossal?

A Lukács 7,5-ben a zsidók vénei vallják meg Jesua előtt, hogy a százados szereti Izrael népét, és a zsinagógát is ő építette nekik. Majd Jézus megdöbbenve a római százados beszédén azt mondja, hogy hitben felülmúlja Izrael fiait. A százados szavaiban azonban a nagy hit mellett hatalmas alázat is rejlik. Az Újszövetségből tudjuk, hogy akkoriban Izrael életformájában szigorúan elkülönült a nemzetektől. Ennek nyomai több helyen felbukkannak (Mt 10,5.14; Gal 2,11-14). Az Apostolok Cselekedeteiből kitűnik, hogy a pogányok házának felkeresése és a közös étkezés velük súlyosan szembe ment a judaizmus rendelkezéseivel. Mikor Péter Kornéliusz házába ment, a zsidó testvérei  szigorúan el akarták számoltatni Jeruzsálemben.

Mikor azonban Péter felment Jeruzsálembe, a körülmetélkedésből származók perbe fogták őt. „– Körül nem metélt emberekhez mentél be – mondották –, és velük együtt ettél.” (Apcsel 11,2-3, Csia)

Jézus ezek között a hagyományok között élt. Amikor a százados feleletében visszautasítja azt, hogy házába jöjjön, hatalmas tapintatról és alázatról is tanúbizonyságot tesz. Nagyobb hite volt annál, hogy ennek szükségét érezze. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy a százados tiszteletben tartotta a zsidó nép hagyományait, és bár az elnyomó hatalmat képviselte, képes volt megalázni magát, és Jesuát zsidó mivoltában elfogadni. Nem akarta Izrael nagy fiát és tanítóját megfosztani a zsidóságától, ami jó példa lehet a nemzetek mindenkori hívői előtt.

Hisz Jézus nem univerzális ember, hanem zsidó. Ha csak egyetemes emberként tekintünk rá, akkor nagyon nagy a veszélye annak, hogy átformáljuk át a saját kultúránk és gondolkodásunk képére, és ennek hosszútávon az lehet eredménye, hogy nem mi alakulunk az Ő képére, hanem Őt formáljuk saját korunk és elgondolásaink képére. Sajnos ez sokszor előfordult az egyház kétezer éves időszakában. Annak ellenére, hogy Jézus zsidóként nevelkedett, élt, tanított és halt meg egy zsoltárral az ajkán. Zsidóként támadt fel, és jön vissza és uralkodik Jeruzsálemben. Minden emberhez kapcsolódik – ilyen értelemben egyetemes és a váltsága annak is tekintendő, de zsidóként egyetemes.

A római századosnak azonban nem szúrta a szemét az, hogy Jézus zsidó. Önkéntelenül így tekintett rá, így fogadta el. Ezért is alázta meg magát, de ezzel együtt olyan hite volt, ami egészen megdöbbentette Jesuát. Ez a biblikus hozzáállás ma is a hívők részére. Az egyháztörténelem során ugyanis a nagy hit időként megadatott, de Jesua zsidóságát és az e megközelítésből fakadó áldásokat kevésbé látták.

Amikor Jesua egy ilyen lelkületű pogánnyal találkozik, feltör belőle egy prófétikus ígéret is. Ez egy különös válasz a százados alázatára, aki nem kívánta meg, hogy házába lépjen és eszébe sem jutott volna, hogy asztalához kényszerítse Jesuát. Jézus ezt ígéri neki: a nemzetekből eljönnek majd sokan napkeletről és napnyugatról, hogy asztalhoz telepedjenek Izraellel. Ezzel mintha azt mondaná, hogy meglesz az, ami tapintatból és alázatból fel sem hoztál: a nemzetek asztalhoz ülnek Izrael fiaival. Az asztalhoz ülés a zsidóságban nem egy felszínes együttlétet jelentett, hanem valódi közösség vállalást (vö. Jel 3,20).

Jesua megfogalmazása arra utal, hogy mennyek országában mély testvéri közösség valósul majd meg a zsidó és nemzsidó hívők. A nemzetek asztalhoz ülhetnek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal: azokkal a zsidókkal, akik mindig is Isten asztalánál ültek. Az, hogy Izrael élő hitű fiai már az asztalnál ülnek, Izrael elsőszülöttségéből fakad, amiről Isten döntött így. „Isten azt nyilatkoztatta ki, hogy Izrael az elsőszülött fiam. Mi jelent ez? Minden nemzet között Izrael volt az első nép, amelyet Isten kiválasztott. Izraelnek nincs semmilyen előtörténete Isten nélkül. Minden más népnek viszont van; az az időszak, amikor sok istenhez imádkozott. Aztán eljött az idő, amikor az evangélium elérkezett hozzájuk és felismerték, hogy egy igaz Isten van, Izrael Istene. De Izraelnek nincs előtörténete, mert történelme Istennel kezdődik.”[1]

Ugyanakkor Isten és Jézus nem lehet részre hajló vagy személyválogató: „akik pedig a mennyek országa fiainak tartják magukat, de nem tudnak hittel válaszolni Jesua hívására, kivettetnek a külső sötétségre.” Az asztalnál csak a Messiást elfogadó zsidók ülnek, mert bennük folytatódik az, amit a Mindenható Izraellel elkezdett, és melléjük telepednek le a nemzetek újjászületett hívői.

A mennyek királyságába ezzel a próféciával készülünk, de mit jelenthet ez ebben a korban?    

Az Újszövetség rengeteg helyen megerősíti az „asztalhoz telepedés” ígéretét (vö. Jn 10,16), sőt már a kegyelem korszakára nézve más-más képekkel beszél az egységről és a kialakuló mély testvéri közösségről.[2] A Messiás népét az újszövetségi könyvek szerint a jézushívő zsidók és a nemzetekből hozzájuk csatlakozó hitre jutottak alkotják. Azonban sosincs arról szó, hogy a nemzetek a zsidó hívők helyett lennének elhívva, hanem ők is el vannak hívva, hogy a zsidókhoz csatlakozva együtt alkossák Isten népét.

Pál például ezt így fejezi ki:

Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által. (Ef 2,20-22, RÚF 2014)

Pál szerint a nemzetek hívői ráépültek az apostolok és a próféták alapjára. Az alapot az Úr akaratából a jézushívő zsidóság adja a Messiásban. Mivel Izrael az elsőszülött. Bár az egész Izrael Jézus elvetése miatt nem töltötte be elrendelt küldetését, de a zsidó apostolok, tanítványok betöltötték. Ezek a képek és kijelentések újra és újra ismétlődnek az Újszövetségben.

Pál a szelíd olajfa képét is így rajzolja meg. A nemzetek hívői ágak a fán, egy olyan fán, aminek a gyökerét és törzsét Izrael adja. Az ágak nem a levegőben lógnak, és nem is egy másik fáról erednek. A Róma 11-ben Pál csak erről az egy fáról ír. „Nincs tehát egy olyan fa, ahogy a hagyományunk tartja, ami azt a zsidó népet jeleníti meg a szövetségekkel, ami már halott, és egy új fa, aminek Egyház a neve, ami az első fa helyére került. Ehelyett csak egy fa van, aminek gyökerei a zsidó néppel kötött szövetségek, amelybe a nemzetek beoltattak, vagy csatlakoztak néhány (megjegyzem, nem az összes) természetes ág letörésének köszönhetően.”[3]

Maradjunk még továbbra is a szelíd olajfa képénél. Előfordul, hogy lerajzolják ezt az olajfát, hogy még szemléletesebben követhető legyen a beoltás vagy a becsatlakozás folyamata. Ilyenkor az ábrákon egy egészséges, életerős szelíd olajfa jelenik meg vastag törzzsel és hatalmas lombkoronával, ahova a nemzetek ágakként beoltatnak.

Ez a kép valószínűleg igaz, de csak azért, mert az olajfa képes a megújulásra. Hatalmas, kiterjedt gyökérzete biztosítja számára a víz felvételét, mely jóval nagyobb koronájánál. Akárhogy tépázzák a századok, az időjárás és a kártevők mindig képes megújulni. Kibírja, ha letörnek az ágai, ha kivágják, sőt, ha tövig leég, akkor is képes a gyökerek felső részéből kihajtani.

Ha végig követjük azt, hogy Izrael milyen úton ment végig Jézus elérkezéséig, akkor láthatjuk, hogy ez történt történelmében. Hiszen Józsué Izrael tizenkét törzsét vitte be az ígéret földjére, ami a teljes olajfát jelenti. Salamon halála után az északi királyság tíz törzzsel elszakadt a déli királyságtól és egyúttal Isten útjáról is letért. A tíz törzset Asszíria hurcolta el birodalma más területeire Kr.e. 722-ben. A déli királyság fennmaradó két törzse pedig bűnei miatt száműzetésbe bement Babilonba Kr.e. 586-ban. A babiloni fogságból ugyan hetven év elteltével több hullámban visszatérhettek a zsidók, de a nép nagyobb része Babilonban maradt.

Tehát Izrael tizenkét törzsének nagy része már réges-rég szétszóratásban élt, és többé-kevésbé be is olvadt a népek köze, mire Jesuát elküldte a mennyei Atya népéhez. Ha ezt egy rajzon szeretnénk ábrázolni, akkor az olajfán azoknak a viharoknak és csapásoknak is látszania kellene, amin az évszázadok alatt átment. Csak Isten kegyelme volt az, ami az olajfát újból és újból megújította. Végül az első században a vihar tépázta szelíd olajfáról további ágak törettek le hitetlenség miatt, Jézus elutasítása miatt. A szelíd olajfa képe nem Izrael dicsőségét mutatja, hanem Istenét, Aki újra és újra életet lehelt bele.

Az Örökkévaló adott hatalmas vitalitást a Jézusban megújult olajfába, mert ez – Izrael maradéka Jesuában – végre valóban az övé volt. Ebbe be tudta oltani a nemzeteket, amivel az olajfa sokkal gazdagabb lombozatúvá lett, mint valaha.

A csatlakozás Isten népéhez pedig a Tanakh (Ószövetség) jövendöléseinek megfelelően történt: „jövevények társulnak hozzájuk, és Jákób házához csatlakoznak” (Ézs 14,1, RÚF 2014); „az idegeneket, akik csatlakoznak az ÚRhoz, és őt szolgálják, akik szeretik az ÚR nevét” (Ézs 56,6, RÚF 2014). A Biblia ígéreteinek és képeinek tehát a becsatlakozási teológia felel meg.

A becsatlakozással a nemzetek hívői olyan zsidókkal kerülnek közösségbe, akik hisznek Jesuában. A behelyettesítő teológia talán legnagyobb bűne, hogy nemcsak a zsidók iránti szeretetet oltotta ki, hanem a messiáshívő zsidók iránti szeretetet is, akikkel egy népet kellett volna alkotnia a csatlakozóknak. Hosszú évszázadokon keresztül inkább bizalmatlanság jellemezte a kapcsolatot a Jézust elfogadó zsidókkal.

A Messiást elutasító Izraelről ugyan azt írja Pál, hogy a kiválasztás miatt szeretetettek az atyákért és ellenségek az evangéliumért (Róm 11,27). Jézushívő zsidóság azonban semmilyen tekintetben sem „ellenségeskedik” az evangéliummal. Ők elsőszülöttekként csak szeretettek lehetnek, vezetőikre, atyáikra épül rá az Egyház, mert ők tudják leginkább biztosítani azt, hogy a Messiás Teste „részesüljön az olajfa éltető nedvéből” (Róm 11,17). Ez egy mély testvéri közösségről szól távlatokban az asztalközösség képében kifejezve. Ám korunkra vonatkozó újszövetségi tanítás, hogy a messiási zsidók magyarázataiból, tanításaiból (Róm 3,1-2), látásaiból, személyes példájából, jelenlétéből, kisugárzásából, mintáiból tanulhatunk és kereshetjük velük a közösséget. A becsatlakozás áldása pedig az lenne a népek számára, hogy az „éltető nedv” jobban áramolna az egész Testben.

Jézus tehát nemcsak arra gondolhatott, hogy a mennyek királyságában valósuljon meg ez az asztalközösség, hanem hogy itt a földön is egységre hívja a zsidó hívőket és a nemzetek hívőit, hogy megvalósítsák ezzel a mennyek országát és közel hozzák a világ számára.

Kapcsolódó tanítás: Anatoli Uschomirski: Sém sátraiban – http://www.izrael-immanuel.net/?p=5668

Vissza a magyarázatokhoz.

.

Végjegyzetek:

[1] Benjamin Berger: A második vagy az utolsó peszah, internet  http://www.izrael-immanuel.net/?p=6087 (szövegként); https://www.youtube.com/watch?v=_ecn9QC-oYA (hanganyagként)

[2] A mennyek országával kapcsolatos ígéretek, kijelentések két korszakra is vonatkozhatnak. Lásd erről a Kinn rekedve a mennyek királyságából c. magyarázatot.

[3] David Hoffbrand: A zsidó Jézus, The David House Organization, Egyesült Királyság, 2025, 83. o.