Az Édentől a Paradicsomig II/II. rész (a babiloni fogságig)

A felosztott ország – Izrael és Júdea

Elérkeztünk a választott nép tizenkét törzse nemzeti létének utolsó  részéhez. Ez a történet utolsó fejezete Erec Izraelben, az Izraelnek ígéret földön, amelyet a szövetség Istene Izrael mind a tizenkét törzsének megígért. Ennek a résznek az időbeli határai Kr.e. 970-től Kr.e. 586-ig tartanak. Ez a majdnem 400 év a nép elválasztottságában folyó külön fejlődését mutatja be az északi és a déli országban élők elhurcolásáig. Mindkét országot külön-külön kell nézünk a jövőben, ahogy a Királyok könyvei is teszik, mert észak és dél mindvégig önálló fejlődésen ment keresztül. A létrejött északi országot „Izraelként, Efraimként, vagy egyszerűen csak északi országként” nevezik meg, a délit „Júdeaként vagy déli országként.”

 

A Krónikák könyvei

Még egy gondolat a Krónikák könyvéhez. Valószínűleg Ezra (Ezsdrás) foglalta írásba őket a déli országrész, Júdea számára a babilóniai száműzetés után Kr.e. 520 körül három céllal: Először: a szerző világossá akarta tenni, hogy akkor is, ha csak a maradék tért vissza Izrael népéből, ő maradt az Isten választott népe. Másodszor: a nemzeti egységről volt szó, ahogyan az Dávid királyi uralmán keresztül létrejött, és nemzeti szellemi egységről, ahogyan az Jeruzsálem Templomában megtestesül. Harmadszor: fontos arra rámutatni, hogy mi népként magunk vagyunk felelősek azért, hogy Isten áldásában vagy ítéletében van részünk.

Így e könyvnek a saját történelmük bemutatásával kellett bátorítania és a jövőre nézve erőt adnia azoknak, akik a babiloni fogságból visszatértek. Ebből a szemszögből teljesült próféciák – az ítélet tekintetében is és a kegyelem vonatkozásában is – segítették Izraelt az újrakezdésben, a jövendőbeli Isten iránti bizakodásban.

Izrael felosztása: az északi országrész Jeroboám vezetése alatt, és a déli ország Roboám vezetése alatt. Isten ítélete a bálványimádásért, amely Salamontól az egész nép körében elterjedt (I. Kir. 11, 32-33), végét jelentette a százhúsz éves egységes királyi uralomnak, amely körülbelül Kr.e. 1095-től kezdődött, és 975 tájékán ért véget. A szakadás a tíz északi zsidó törzs és Izrael két déli törzse között nem az apa, Salamon engedetlensége miatt történt, habár számára jövendöltetett meg, hanem Roboám maga okozta a tizenkét törzs egységének vesztét.

Annak ellenére, hogy minden király újra esélyt kap, hogy visszaforduljon, és hogy Benne bízzon, illetve a parancsokat megtartsa, amelyeket a Sínai szövetségkötésben Isten lefektetett, ez az alábbiak szerint történt (I. Kir. 11, 38).

Roboám Sikembe ment, hogy ott megkoronáztassa magát. Az összegyűlt nép előtt állt Jeroboám, Salamon egykori felügyelője, aki Egyiptomból tért vissza, miután oda menekült, mert Salamon meg akarta őt ölni.

Ő egy kifejezett vezéralkat volt (I. Kir. 11, 26-43), akit a nép tisztelt. Jeroboám tett egy javaslatot Roboámnak: „A te atyád elhordozhatatlan igát tett ránk” – mondta ő – „könnyebbítsd meg ezt, csökkentsd az adókat, és szívesen szolgálni fogunk neked” (I. Kir. 12, 2-15). Ez elfogadható javaslat volt. Ám Roboám hamis barátai tanácsát követte és pontosan az ellenkező döntést hozta meg a néppel kapcsolatban. A munka terhei és az adójövedelmek nem hogy csökkenni fognak, hanem még inkább meg lesznek növelve.

A következmények előre láthatóak voltak. Roboámot elűzte a nép Síkemből, a mai Nablusból, és a tíz törzs északon királlyá tette Jeroboámot Izrael országa felett, az északi országrész felett (I. Kir. 12, 16-20).

Ő ismét szentélyeket épített a magaslatokon és bevezette a bálványimádást Bethelben és Dánban azért, hogy a nép többé ne zarándokoljon az előírt ünnepi időkben Jeruzsálembe. Ezzel egyidejűleg egy főpapot szerzett magának és áldozott, ami mutatta teljes elbizakodottságát Isten Sínai tanításával szemben (I. Kir. 12, 26-33).

Az északi ország Kr.e. 975-től 721-ig állt fenn. Aztán az asszírok megsemmisítették és a népet deportálták. Így az északi ország körülbelül 254 évig állt fenn.

Ami ebben az időben Jeroboámmal kezdve kifejlődött, azt csak egyfajta tragédiaként jellemezhetjük. Az összesen tizenkilenc király az északi országban mind gátlástalan, kíméletlen és tiszteletlen volt Istennel és az emberekkel szemben.

Minden időben megteremtették a saját vallási gyakorlatukat és bálványaikat, amelyek gyakran kegyetlenek és megalázóak voltak. Ezek alkalmazkodtak a kánaáni rítusokhoz, noha tudták, hogy a kánaáni népeket pontosan ezért érte utol Isten ítélete. Így a gyermekek megölése ugyanúgy a kultuszhoz tartozott, mint a vallásos prostitúció és még sokkal kegyetlenebb dolgok is (Jer. 32, 35; vesd össze a III. Móz. 18, 21 és a 20, 2 parancsaival).

Tizenkilenc király jött kilenc különböző  dinasztiából. Közülük egyik sem származott Júda törzséből, Jákob fiától, és nem volt Dávid leszármazója. A királyokból hetet az utódaik öltek meg, három király csak néhány hónapot uralkodott. Egyik csak egy hetet. A Biblia szerzői ezen királyok mindegyikét rosszként és bűnösként írják le.

Noha voltak egyes királyok, akik engedékeny politikát folytattak a néppel szemben, de Isten felé egy sem volt olyan lelkületű, aki a Sínai szövetséget, Isten szövetségkötését fontosnak, jelentősnek tekintette volna. Ellenkezőleg, némelyek közülük odáig elmentek, hogy Isten prófétáit megölették vagy börtönbe vetették. Senki sem tanúsított ellenállást a népből ezek ellen az igazságtalanságok ellen, így feltartóztathatatlanul uralkodott el a szellemi romlás.

Jeroboámot Nádáb, Baása, Ela, Zimri, és Omri követte a Kr.e. 975-918 körülig tartó időszakban. Az ő uralkodásuk alatt csak háború volt. Aztán  Akháb, Akházia, Jórám, Jéhu, Joákház következett a Kr.e. 918-tól  841-ig.   Az  ő  időszakukban  viszonylagos  béke  uralkodott a szomszédos népekkel kötött legkülönbözőbb szövetséges szerződések alapján. De egyikük sem helyezte bizalmát Istenbe.

Aztán következett Joás, II. Jeroboám, Zakariás, Menáhem, Pekája, Péka, és utolsó királyként Hóseás a 841-tól 721-ig tartó időszakban. Az ő  idejükben szintén majdnem mindig csak háborúk voltak a szomszédos népekkel és nyugtalanság a saját országukon belül. Isten az északi ország e kereken 254 éves fennállásában mindent arra tett fel, hogy az emberek szíveit megváltoztassa. Harcolt értük azzal, hogy mindig újabb prófétákat küldött hozzájuk szócsőként. Sőt, ezek természetfeletti csodákat vittek végbe, de a nép ennek ellenére semmibe vette őket.

Illés  és Elizeus próféta több mint hetven éven keresztül (Kr.e 874-800 körül) szolgált Akháb király és Jéhu király idején prédikálással, jelekkel és csodákkal. Isten még nem írta le egészen Izraelt. Azt remélte, hogy a nép próféták általi figyelmeztetése bűnbánatra és visszatérésre indítja a népet.

Így jelent meg később Jónás is Kr.e. 785 körül Joás király és II. Jeroboám átmeneti időszakában, Ámos Kr.e. 740 körül Péka és Pékája királyok idejében, és különösen Hóseás próféta, aki mintegy 50 évig szolgált, II Jeroboám idejében körülbelül Kr.e. 770-től a 721-ben bekövetkező pusztulásig azért, hogy figyelmeztesse az északi országot; indítsa bűnbánatra az elfordulása miatt és segítse őket az Istenhez való visszatérésben.

Megannyi prédikáció és munka, könyörgések és figyelmeztetések, a legnagyobb természetfeletti csodáktól egészen a halottak feltámasztásáig, nem hozták vissza a népet Istenhez.

Senki nem engedte magát visszatéríteni a bálványimádástól. Bár volt idő, amikor voltak csendes hívők az országban, akik nem csatlakoztak a Baált szolgálókhoz (II. Kir. 19, 18), ahogy Illés alatt a 7000 zsidó, ők azonban egyre kevesebben lettek. Így érkezett el az, aminek el kellett jönnie: Úgy tűnt, Isten kegyelme semmit nem ér, így engedte, hogy az északi ország utolsó királyát, Hóseást legyőzzék az asszírok, Salmanassár (II. Sargon)  király, és a nép egészét vele együtt száműzetésbe vigyék Asszíriába (II. Kir. 17, 1-23).

Ez Kr.e. a  721. évben történt.  A 22-23.  versekben ez áll: „És az Izráel fiai követték Jeroboám minden bűnét, a melyeket elkövetett, és nem távoztak el azoktól; Míglen elveté az Úr az ő színe elől az Izráelt, a mint megmondotta minden ő szolgái, a próféták által. Így hurczoltatott el fogságra az Izráel az ő földéből Assiriába mind e mai napig.”

Ám ez még önmagában nem volt elég az asszíroknak. Más népekhez tartozókat telepítettek le az ország északi részében, azon a földön, amelyet Isten Ábrahámnak és az ő utódainak ígért. Az ott lakók csoportjaiból, akik mindenfelől összejöttek, egy keverék nép jött létre, amiből a későbbi szamáriaiak keletkeztek (II. Kir. 17, 24-33).

Ezek egy vegyes vallást fejlesztettek ki anélkül, hogy az egyedül kinyilatkoztatott Istenben való hitet hangsúlyozták volna (II. Kir. 17, 34-41). Ezért váltak a szamaritánusok az újszövetségi időkben elutasítottá, és ezért keletkezett mély ellenségeskedés a júdeaiak, és a szamáriaiak között, amely évszázadokon keresztül továbbélt, és az Újszövetségben is újra és újra felbukkan. Ezért teszi az Újszövetség az alapvető szellemi igazságokat a szamáriaiak, illetve a szamaritánusok példáján keresztül világossá.

Ők aztán a korábban Sikemnek nevezett Szamáriát, a mai Nablust használták fővárosként, mivel ott az északi ország egy Templomot, a jeruzsálemihez hasonlót állított fel és ott áldozott. Ebből a feszültségből érezhető valami Jézusnak a szamáriai asszonnyal való beszélgetésében a Jn. 4, 21-ben.

Minden időszakban egészen máig újra és újra kutatásokat folytattak Izrael elveszett törzsei után. Már minden lehetséges elgondolás felvetődött a 10 törzs tartózkodási helyét illetően.

Így legújabban éppen az Egyiptomból származó falasákat fedezték fel, mint az elveszett dán törzsének leszármazóit, és adtak nekik lehetőséget, hogy mintegy 2500 év után 1991-ben egy látványos akció keretében visszatérhessenek Izrael földjére. Ők sötétbőrűek, és az ország déli részén, mindenek előtt Dimona városában találták meg az új egzisztenciájukat.

Minden kontinensen vizsgálnak különböző népcsoportokat, amelyeknél közel vannak ahhoz       a feltételezéshez, hogy zsidó eredetűek. Mindenesetre még semmi jele sincs annak, hogy Isten az északi országrész tíz törzsének büntetését teljesen visszavonta volna.

De az akkori időkben is mindig voltak zsidók azokból a törzsekből, akik a hitük kedvéért a déli országrészbe mentek, mert ott hívőként az élet egyszerűbb volt.

Innen jön az, hogy újra és újra olvashatunk az újszövetségi időkben is zsidókról, akik eredetileg az északi országhoz tartoztak, mint Hanna (Anna) prófétaasszony a Lk. 2, 36-ban, aki Ásér törzséhez tartozott.

Azonban a Messiás visszatérése után Izrael és Judea újra teljesen egyesítve lesz, ezáltal a tizenkét törzs helyreállítása láthatóvá  válik, ahogy János Jelenéseiben ez le van írva (Jel. 7, 4-8; 21, 12-13).

Azt állítottuk magunk elé feladatként, hogy a Messiásról az Ószövetségben próféciákat találjunk. Ebben az összefüggésben Izrael északi országa egyáltalán semmit nem tud számunkra felmutatni. Ennek az országnak történetében az a lényeges, hogy küzdöttek Istennel, és Isten kegyelmes és hosszútűrő volt irántuk. Mindez a Királyok és Krónikák könyvének olvasásához fontos szellemi viszonyulást ad számunkra.

Isten célja és terve a választott nép megteremtésével eleve abban állt, hogy az Ő dicsőségét kellett volna hirdetnie, ennek csúcspontja természetesen a Messiás megjelenése, Aki a megváltást elhozó Messiás Jesua volt. Innentől kezdve Júdea országára fogunk koncentrálni, hogy a feladatot teljesítsük. Isten nem szegte meg valamiképpen az ígéretét, ilyet Ő nem tehet meg, „Ő a Kőszikla! A hű Isten” (V. Móz. 32, 4).

Ettől fogva elsődlegesen már nem egész Izrael népét vette figyelembe, hanem csak Júda törzsét tekintette az áldás hordozójának.

Roboám

Roboám Salamon utódja volt. Isten Salamonnak adott próféciáját az ő tetteit töltötték be (I. Kir. 11, 30-32). Az ország az ő szívének keménysége miatt szakadt szét (I. Kir. 12, 4-11). Ahelyett, hogy az állam irányában enyhítette volna a lakosság anyagi terheit és a kényszermunka kemény szolgálatát, amelyet egész Izraelnek az év folyamán végeznie kellett (I. Kir. 5, 13-14), még keményebb jövőre esküdött előttük (I. Kir. 12, 12-14). Ennek kimenete nem volt meglepő, tíz törzs kikiáltotta Izrael független államát, ami ismét egy beteljesült próféciát jelent, amit Isten már előtte megjelentett (I Kir. 12, 15).

A déli ország Roboám uralkodásával kezdődött Kr.e. 975-ben és Jeruzsálem feldúlásával és a babilóniai fogságba hurcolással végződött Kre. 586-ban.

Néhány szakértő a végérvényes felosztás időpontját Kr.e. 931-ben adja meg, ám azt gondolom, hogy a felosztás Jeroboám hivatalba lépésével és Roboám elhívásával kezdődött Kr.e. 975-ben. Juda országa mintegy 135 évvel hosszabban állt fenn, mint az északi ország, pontosan 389 évig, és 20 királya volt (az északi országnak 19, déli királyok azonban hosszabb ideig uralkodtak).

Izraellel ellentétben mindannyian csak egy dinasztiához tartoznak, Dávid vérvonalához. Ezáltal teljesedhetett be Isten Jákobnak tett ígérete, amit mintegy ezer évvel korábban kapott meg: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálcza térdei közűl; míg eljő Siló (a Messiás)…” (I. Móz. 49,10).

Roboám 41 éves volt trónra kerülésekor, és a szakadás után még körülbelül Kr.e. 914-ig uralkodott (I. Kir. 14, 21), de ez nem volt egy nyugalmas időszak. Tele volt a szomszédos államokkal és Izraellel vívott háborúkkal. Fia, Abija csak három évig uralkodott Jeruzsálemben Kr.e. 911-ig (I. Kir. 15, 1-7); és ugyanúgy, mint az apja és a nagyapja, hagyta a szomszédos népektől átvett bálványimádást tovább virágozni.

A következő király Abija testvére, Asa negyvenegy évig kormányozott körülbelül Kr.e. 870-ig. Ő a nyolc királyhoz tartozott (Asa, Josafát, Joás, Amásia, Uzziás, Jótám, Ezékiás, és Jósiás), akik az uralkodásukat jól kezdték az Úrral, de csak négy király maradt meg uralkodásának egész ideje alatt az Úr akaratában: Josafát, Uzziás, Ezékiás, és Jósiás. Sajátos kivétel Manassé (Kr.e. 696-641), aki az uralkodásának ideje alatt fordult az Úrhoz, és ezáltal változott meg uralma.

Térjünk vissza Asához (Kr.e. 911-870), aki felszámolta a bálványimádást és megtisztította a Templomot minden pogány dologtól (I. Kir. 15, 9-15).

Fiával, Josafáttal (Kr.e. 870-845) egy olyan korszak köszöntött be, ahol az északi és déli nép közti szakadás rövid időre meg is szűnt a közös ellenség, a szíriaiak miatt. Huszonöt évet uralkodott Jeruzsálemben, és 35 éves volt a trónra lépésekor (I. Kir. 22, 42).

Ám ez a visszatérés JHVH-hoz nem tartott sokáig. Asa unokájának, Josafát fiának, Jórámnak trónra lépésével (Kr.e. 845-837) az inga ismét átfordult. Jórám 32 éves volt uralkodásának kezdetén, és 8 évig kormányozott Jeruzsálemben (II. Kir. 8, 17). Az északi uralkodó házaspár, Akháb és felesége, Jézabél lányát vette feleségül. Akháb király és Jézabél, a kánaánita asszony Szidonból (Kr.e. 874-852) minden bizonnyal a legrosszabb és a legistentelenebb uralkodó pár volt Izraelben.

Jórám házasságának egy politikai célt kellett szolgálnia, a hosszú és véres Izraellel vívott háborúknak akartak ezzel véget vetni. Ezért a szövetségért azonban nagyon magas árat kellett Jórámnak fizetnie: a bálványimádás ismét szokássá lett Júdeában.

Isten maga jelentette ki prófétai módon, hogy mindennek ellenére tartja magát az esküjéhez, és a Messiás Dávid vonaláról fog érkezni: „De az Úr még sem akarta elveszteni Júdát Dávidért, az ő szolgájáért; amint megigérte volt néki, hogy szövétneket ad néki és az ő fiainak mindörökké.” (II. Kir. 8,19)

Miért mondta JHVH ezt Jórám idejében Kr.e. 845 körül? Egyébiránt az ő idejében lépett fel Abdiás próféta. Ő volt az első az összesen 14 próféta között, akiket Isten teljesen tudatosan a déli országba küldött, ahogy már azt az északi ország felé megtette azért, hogy újra és újra visszafordulásra bírja őket. E próféták üzenete közül sok megtalálható a kisprófétáknál. Abdiásnak egy ítéletről szóló üzenete volt Edommal kapcsolatban, amit aztán Jórám hajtott végre (II. Kir. 8, 20-22; Abd. 1.).

Időközben egyre többször az Efraim megjelölést használja az Írás az északi országra, ezt az olvasásnál a Kr. előtti 9. század közepétől figyelembe kell vennünk azért, hogy ne zavarjon össze minket.

Ekkor történt valami szokatlan: Jórám fia, Akházia csak egy évet kormányozott Jeruzsálemben, és a harcban Jéhu, Izrael zsoldosvezére megsebesítette, így halt meg a Megiddó hegyén (II. Kir. 9, 27).

Anyja, Athália, az ördögi Jezabél lánya és Jórám király felesége magához ragadta a hatalmat, miután fiát megölték és hat évig gyakorolhatott önkényuralmat (Kr.e. 835-829). Sőt attól sem riadt vissza, hogy saját unokáit megölje (II. Kir. 11, 1-3).

Neki leginkább azért volt érdeke ez, hogy a jövőben többé ne a dávidi dinasztia uralkodjon, hanem az övé. Ezáltal reménykedett abban, hogy Júda teljesen eltávolodik Istentől, és hogy az ő Baál kultusza örökre berendezkedhet Júdában.

Így nem lett volna Dávidnak közvetlen leszármazója, akinek igénye lehetett volna a királyságra és ugyanígy: többé az sem lett volna lehetséges, hogy valamikor egy Messiás eljöjjön, ahogy Isten megígérte.

Azért, hogy elérje e célját, nem riadt vissza semmitől az ördögi királynő, és ahogy említettük, meggyilkoltatta még összes unokáját is (II. Kir. 11, 1).

Valamennyi királyi leszármazottat megölt, valóban mindegyiket?

Athália nem számolt Istennel, Aki nem tántorítható el terveitől és ígéreteitől. Egy unokája, Joás a család egy másik hozzátartozója bátorságának köszönhetően megmenekült. Ez csodaszámba ment. Hat évig rejtegették a Templomban, amíg megkoronázhatták (II. Kir. 11, 1-3; 12, 1-3). Hét éves volt, amikor királlyá kiáltották. (Kr.e. 839-794). Ez bizony ritka ebben az életkorban, de a politikai helyzet miatt szükségessé vált. Ez egész világon volt példa ilyen megoldásokra más uralkodó házak esetében is.

Joás mögött más tapasztalt emberek álltak, akik segítették őt addig, amíg képessé vált önálló döntések meghozatalára. Összesen negyven évig uralkodott Jeruzsálemben. A II. Krón. 24, 4-ben olvassuk, hogy a szívére helyezett dolog volt, hogy „megújítsa Isten házát”. Csodálatos dologba kezdett bele egy olyan időszak után, amikor az emberek, sőt a próféták is félelemben éltek.

Nem sokkal korábban működött Joel próféta (kb. 836 körül), akinek könyvében  olyan   légkör   lenyomata   maradt   fenn,    ami    akkoriban uralkodott. Ő az alábbi Igékkel elevenítette meg az embereket: „… térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű…” (Joel 2, 13).

Így tartatott meg és ment biztosan tovább a dávidi-messiási trón öröklése. Uralkodása legnagyobb részében jó és istenfélő volt, harcolt a bálványimádás ellen. Mindennek az oka szellemi támaszában keresendő, aki Jójada pap volt. Érdekes, hogy milyen fontos volt Istennek Júda szellemi visszatérése.

Az Úr szokatlanul magas kort, 130 évet engedett megérni a papnak (II. Krón. 24, 15). Ezer év óta ez volt a legmagasabb életkor az emberek között. Ám a pap halála után a lelkileg gyenge király újra engedte a visszatérést a bálványimádásba, végül saját katonái összeesküvésének áldozata lett (Krón. 24, 17-27).

Fia, Amásia 25 éves volt, amikor trónra került, és 29 évig uralkodott Jeruzsálemben (Kr.e. 794-765). El kell mondanunk az életéről azt is, hogy jól kezdte. A II. Krón. 25, 2-ben az áll: És kedves dolgot cselekedék az Úr előtt; de nem tiszta szívből.” Itt láthatjuk annak a kulcsát, hogy miért van az, hogy sok ember jól indul el a hitben, de aztán csökken a buzgalma, mert nem teljes szívből volt az Úr előtt és kereste kizárólag Isten útjait. A csúcspont az elbizakodottsága volt Isten prófétájával szemben (II. Krón. 25, 16). Később aztán őt is egy összeesküvés folytán ölték meg Lákisban, így ítélte meg őt az Úr (II. Krón. 25, 15. 27).

Amásia fia és Joás unokája Uzziás volt, aki 16 évesen lett király. 52 évig uralkodott Jeruzsálemben (II. Krón. 26, 1-3). A Királyok könyvében Azária nevének arám változata található.

Ő részben együtt uralkodott már apjával, Amásiával (kb. Kr.e. 791-739), mivel utóbbi Joástól egy súlyos vereséget szenvedett el (II. Kir. 14, 21-22; I. Krón. 26, 1-2). Uzziás egy volt a négy király közül Júdában, akikről az ember valóban elmondhatja, hogy jó és istenfélő uralkodók voltak. Uralkodása alatt szolgált Ámos, Hózseás, és Ésaiás próféta Júdában. Lehetséges, hogy ők a legkisebb befolyással sem voltak a királyra? Erről azonban még később szólunk.

Miután újra két hitszegő király, Jótám, és Akház kormányzott néhány évig, Ezékiás (Kr.e. 715-686) ült a trónra. Minden kétséget kizáróan ő volt  Júda  legjobb  királya   (II. Kir. 18, 1-8).  Egy  királyról sem írtak annyit, mint Ezékiásról. Az ő idejében is működött Ésaiás próféta (kb. Kr.e. 758-698). Ezékiás elhagyta a bálványimádás minden formáját, újra JHVH volt Júda egyedüli Istene (II. Krón. 29-32).

Külpolitikailag Ezékiás Asszíriától sok fenyegetést kapott. Megpróbálta ezeket katonai és diplomáciai úton megoldani. Aztán azonban elkövetett Ezékiás egy nagy hibát. Amikor Babilónia Júda szövetségét kereste Asszíria ellen, a király megmutatta minden kincsét a babilóniai követnek. Ez a mértéken felüli büszkeség sokba került Júdának. Ésaiás próféta nagyon megdorgálta ezért Ezékiást és megprófétálta, hogy Júda babilóniai fogságba kerül (II. Krón. 32). Ez aztán száz évvel később, Kr.e. 586-ban meg is történt (II. Krón. 36).

A következő király Manassé volt (Kr.e. 686-641). Uralkodásának ideje minden királyénál hosszabb volt, 55 évig tartott (II. Krón 33, 1). Az uralma nemcsak a hosszúságával tűnt ki, hanem a bűnösségével is. Isten annyira megharagudott ezért, hogy megígérte: Júda fogságba kerül (II. Krón. 33). Ő volt az egyetlen király Izrael történetében, aki uralkodásának ideje alatt bűnbánatot tartott, és a rossztól a jó felé fordult. Istenhez, akit Úrként fogadott el, és újra megszentelte a Templomot, elfordult a bálványoktól, amelyeknek még a fiát is feláldozta (II. Krón. 33, 6; 13, 16).

Manassé fia, Amon a következő király, aki két évig uralkodott (Kr.e. 641-639) és pontosan olyan rossz volt, mint az apja az uralkodásának kezdetén. Sajnálatos módon ő nem alázkodott meg, mint az apja (II. Krón. 33, 21-25), hanem még jobban megsokasodott a bűn alatta a bálványimádás miatt (II. Krón. 33, 23).

Aztán az inga újra visszalendült a jó oldalra. Jósiás, Amon fia nyolc évesen (kb. Kr.e. 639-ben) lett uralkodó (II. Krón. 34, 1) és összesen mintegy 31 évig kormányozott.

Nála az a legfontosabb, hogy 16 évesen kezdte el keresni Istent, és amikor húsz éves lett, véget vetett a bálványimádásnak, és Kr.e. 627 körül elkezdődött a reformálás egy fajtája.

A Templomot megtisztították és megjavították (II. Krón. 34, 1-7). Ugyanígy az egész ország meg lett tisztítva a bálványimádástól. Amikor 24 éves lett, történt valami nagyon fontos: a Templomban végzett munkálatok alatt találtak egy példányt a törvénykönyvből. Valószínűleg ez volt Mózes öt könyve. Ebből felolvastak a királynak, és mindez annyira hatalmába kerítette, hogy felismerte a bűnös életet, ami az országban uralkodott, és a bűnbánat jeleként megszaggatta a ruháit. Ezután a népnek felolvasták az egész könyvet, és a király megígérte, hogy mindent megtart, ami megíratott. Ugyanezt ígérte meg a nép is (II. Krón. 34, 8-33).

Itt áll számunkra egy világos példa arra, hogy milyen messze hajlott el maga Júda Isten útjaitól. Alighanem már évszázadok múltak el, amíg Izraelnek egyáltalán lehetősége volt arra, hogy hallja Isten Igéjét. Jósiás újra bevezette a pészah ünnepét is (II. Krón. 34). Ezékiás óta, kereken hetven évig egyáltalán nem szenteltek neki figyelmet. Ám az egyértelmű jó felé fordulása ellenére Jósiás sem mindig hallgatott Istenre. Így ment önhatalmúlag háborúba, és így ölték meg Kr.e. 608 körül Megiddónál a Nékó fáraó elleni harcban (II. Krón. 35, 20-27). Jeremiás olyan sirató énekekkel siratta (II. Krón. 35, 25), amelyek még ma is szokásban vannak.

Érdekes módon nyilvánult meg Isten gondoskodása Júdáról azzal, hogy egy asszonyt is elhívott intő jelként: Hulda próféta asszonyt, aki megprófétálta Júdea közelgő megbüntetését, ami aztán sajnos be is következett, mert Júda újra és újra eltévelyedett a felkínált útról (II. Krón. 34, 22-28).

Elérkezett a déli ország elhurcoltatása előtti utolsó négy király ideje. A nép a huszonhárom éves Joákházt, Jósiás fiát tette királlyá Kr.e. 608-ban. Jeremiás őt Sallumnak nevezte (Jer. 22, 11), mindössze három hónapig uralkodott.

Az egyiptomi király, Nékó megfosztotta őt hatalmától, és fogságba vetette, testvérét, a huszonöt esztendős Eliákimot ültette a trónra, akinek a nevét aztán még Joákimra változtatta (II. Krón. 36, 4-8). Sajnos Joákim nem becsülte Isten munkáját, cselekedeteit apja életében, és tizenegy éves uralkodásának ideje alatt semmiben sem maradt el a múlt istentelen és gonosz királyaitól.

Utána került fia, a tizennyolc éves Joákin Kr.e. 597 körül hatalomra (II. Krón. 36, 9). Csak három hónapig és tíz napig kormányozott, mielőtt Nakukodonozor elvitte a babilóniai fogságba. Nemcsak őt, hanem az anyját is, és az egész háza népét deportálták (II. Kir. 24, 12-17). 37 év börtön után korlátozott szabadságot adott neki a babilóniai király és a közigazgatáson belül magas pozíciót.

Nevét Jeremiás Koniásként említi (Jer. 22, 28-29), ahol ebben az időszakban nagy prófétai szavakkal trombitaszóhoz hasonlíthatóan kiáltott a földnek: „Ó, föld, föld, föld! Halld meg az Úrnak szavát!”

Ebben az időben hajtotta végre az első átfogó deportálást a babilóniai Nabukodonozor király, így vitték el Dánielt (Baltazárt), Anániást (Sidrákot), Misáelt (Misákot), Azariást (Abednegót) (Dán. 1, 1-7). A névváltoztatás része volt a háborúban szerzett rabszolgákkal való bánásmódnak azért, hogy a származásuk emlékét is kiöljék belőlük. Ez a gyakorlat a zsidók életében egészen máig újra és újra előfordult.

Sedékiás Júda utolsó királya volt, mielőtt a Templomot végérvényesen lerombolták és a földet feldúlták. Joákház testvére volt és a jó Joás király és Hamutál legfiatalabb fia (II. Kir. 23, 31; 24, 18). Tizennyolc éves volt, amikor hatalomra került Kr.e. 597-ben és 11 évig kormányozott. A neve tulajdonképpen Matthanja volt. Borzasztó olvasni róla, hogy semmibe vette Jeremiás, Dániel és Ezékiel intéseit.

A babilóniai királlyal, Nabukodonozorral kötött szövetséggel, és azzal, hogy kész volt vazallusként szolgálni őt, próbálta meg a megsemmisülés fenyegető veszélyét elhárítani. Azonban rövid idő múltán megszegte a szövetséget és az egyiptomiak támogatását kereste a Bábel elleni harcban.

Egy ilyen árulást Nabukodonozor nem tűrhetett el. Jeruzsálem ellen vonult és  tizennyolc hónapon át ostromolta a várost, amíg az a kezébe került. Kr.e. 586. évben aztán teljesen megsemmisült Izrael. A lakosság – a legszegényebbek kivételével – babilóniai fogságba került. Köztük volt Sedékiás király is, akinek a fiait még a szemei előtt gyilkolták meg, mielőtt megvakították, és vakon örökre Bábelbe hurcolták.

A Templomot – akárcsak minden más fontos épületet Jeruzsálemben – lerombolták, a városfalat ledöntötték, és a Templom értékes tárgyait elhurcolták (II. Krón. 36, 11-21; II. Kir. 25, 1-21). Szomorúsággal tölt el annak olvasása, hogy ez a katasztrófa megakadályozható lett volna, ha Izrael hallgat Istenére. Isten maga is szomorú volt, hogy nem becsülték alkotójukat, ahogyan az a II. Krón. 36, 14-16-ban meg van írva:

„Sőt még a papok fejedelmei és a nép is, mindnyájan szaporították a bűnt a pogányok minden undokságai szerint, és megfertőztették az Úr házát, a melyet megszentelt vala Jeruzsálemben. És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldé hozzájok követeit jó idején, mert kedvez vala az ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek; míglen az Úrnak haragja felgerjede az ő népe ellen, s többé nem vala segítség.”

 

Összefoglalás

Az izraeli királyság a babilóniai fogsággal bezárólag kereken 450 évig állt fenn, ebből csak mintegy száz évig volt osztatlan. A felemelkedés hatalmas erővel indult el Dávid és Salamon királyig. Azután egy szisztematikus hanyatlás kezdődött meg. A 12 törzs körülbelül Kr.e. 975-ben történt megosztása után egy önálló fejlődés indult el Jeroboám alatt a tíz törzset magába foglaló északi országban, és Roboám alatt a két és fél törzset magába foglaló déli országban. A felosztás után az északi országban a tizenkilenc király összesen kb. 254 évig tartó uralma következett, akiket a romlottságuk és az istentelenségük alig különböztetett meg egymástól. A tíz törzs büntetésképpen Kr.e. 722-ben Asszíriába került száműzetésbe, és ott tűntek el mindmáig nyomtalanul.

Mindig voltak jelei annak, hogy hol lehetnek a különböző törzsek. Még ma is intenzíven kutatnak utánuk. Újra és újra vannak figyelemreméltó megállapítások, hogy a törzsek nem tűntek el, hanem csak el vannak rejtve a népek tengerében, és még máig léteznek.

Valamivel jobb volt a déli országrész, Júda (Kr.e. 975-től – 586-ig). A pusztulás évéig uralkodó húsz királyból öt király volt valóban olyan, hogy áldássá vált a nép számára. Ezek a jó királyok, Josafát, Jótám, Uzziás,  Ezékiás, és Jósiás, visszavezették a népet Istenhez. Másik hármuk, Asa, Joás, és Amásia, noha Istennel kezdett sok tekintetben, de idővel ismét eltávolodtak és csak egyetlen király, Manassé tért meg valóban uralkodásának ideje alatt és vált Isten imádójává bálványimádóból.

Ezáltal, hogy a királyokkal együtt a nép is újra és újra visszatért a bálványimádásba,  mert ez számukra vonzóbbnak tűnt, mint JHVH-hoz Istenkét ragaszkodni, véget ért a déli ország, Júda. Uralma az 586. évben teljesen befejeződött. Ezzel 389 év után megszűnt Júda népének politikai függetlensége, és ez csak 135 évig tartott hosszabban, mint az északi országé.

Ám, hogyan értelmezhető mindez számunkra?

Isten megígérte Jákobnak, hogy nem múlik el Júda utódjaitól a fejedelmi bot, amíg a Siló, a Messiás eljön (I. Móz. 49, 10). Isten nem hazudhat nekünk és nem változtathatja meg a véleményét, ahogy ezt világosan ki is jelenti (IV. Móz. 23, 19; Zsid. 6, 18 stb).

Izraelt azért teremtette, hogy Isten nevét hirdesse. Ám hogyan lehetséges ez mégis? Hiszen úgy tűnik, minden elveszett. Csak a Messiás, a Siló eljövetelének a reménye maradt. Azért, hogy ezt a reményt jobban megérthessük, a történelmi fejlődést és szempontokat figyelmen kívül kell hagynunk és Isten küldötteinek, a prófétáknak szellemi kijelentéseivel kell foglalkoznunk.

 

A próféták

Több, mint húsz, név szerint megnevezett próféta van, és mellettük meg nem nevezett próféták, akiket a Biblia megemlít számunkra. Mielőtt az egyes prófétákkal foglalkozunk és náluk messiási kijelentéseket keresünk, tekintsük meg először ezt a szolgálatot, ennek jelentőségét, és Isten e különös elhívottjainak feladatait.

Mindenek előtt szögezzük le, hogy bibliai értelemben a próféták Isten szócsövei a királyok és a nép felé. Néha más nemzetek számára is, mint Jónásnál, és Náhumnál. A Mindenható ebben az időszakban a Szent Szellemen keresztül közvetlenül egyes emberekkel beszélt. Erre különböző utakat használt, mint például az írott Igét, vagy embereket, akiknek prófétai természetű különös látomásai vagy meghatározott álmai voltak.

Gyakran egyáltalán nem volt tudatában az illető, hogy az ő Istentől származó gondolatai és cselekedetei miként hatottak, milyen következményei voltak. Azonban mindig, ha Isten Izraelhez akart fordulni – és ez nemcsak  egyszer volt,  hanem  mintegy 600 éves hosszú időszak alatt, amelyben név szerint ismert próféták működtek -, szüksége volt egy szócsőre, aki üzenetét közölte.

Általában, amit Isten közölni akart a népével, valami jó, pozitív volt, mint pl. az egyiptomi szolgaságból való szabadulás reménye, amit Mózes által jelentett ki. Ám voltak kivételek, erre nincs szabály. Isten rendszerint akkor nevezett ki egy prófétát, amikor Izrael súlyos bűnöket követett el. Ilyenkor a próféták feladata volt, hogy a népnek szemrehányást tegyenek, felhívják bűnbánatra és figyelmeztessék  visszatérésre is.

Isten büntetése nem maradt el az engedetlenség esetén. Ezt Mózes napjaiban már világosan közölte a szövetségkötésnél (V. Móz. 28-32). Ezzel szemben azonban Izrael felmérhetetlen áldást kapott, ha Istenbe vetette bizalmát.

Ám a próféták közlendőjén kívül, amelyek újra és újra a szövetségkötésre emlékeztettek, voltak egyes kijelentések és magyarázatok, amelyek gyakran nehezen érthetőek voltak, mert teljesen különböző témákat érintettek, néha nagyon oda nem illőnek tűntek. Ezek a próféciák számunkra különösen érdekesek.

Ezeket nevezzük messiási ígéreteknek. Segítségünkre van a Biblia (a Tanach – az Ószövetség) héber felosztása a következő könyvekkel abban, hogy a messiási ígéreteket jobban osztályozni tudjuk:

Az első rész Mózes öt könyve, a tanítás (a törvény), a Tóra. A második a középső rész: a próféták. Ők tovább oszthatók korai, illetve első és későbbi, valamint utolsó prófétákra.

A korai próféták időszaka kb. 650 évet ölel fel Józsuétól kezdve, azokat az időket, amikor Izrael független volt. Ezek: Józsué, a Bírák, Sámuel I., II. és a Királyok I., II. könyve.

A kései prófétáknál találjuk meg azokat, akiket tulajdonképpen prófétaként tartunk számon: Ésaiás, Jeremiás, Ezékiel, és a tizenkét „kis” próféta, Hóseás, Joel, Ámos, Adbiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Sofoniás, Aggeus, Zakariás és Malakiás.

A harmadik és egyben utolsó része a héber Bibliának az Írások, amelyeket  hagiografáknak (szent iratoknak)  is neveznek. Ezek tartalmazzák a Biblia fennmaradó részét: Zsoltárok, Példabeszédek, Jób, Énekek Éneke, Ruth, Jeremiás siralmai, Prédikátor, Eszter, Dániel, Ezsdrás, Nehemiás, és a Krónika I. II. könyve.

Ez a felosztás mutatja meg számunkra, hogy milyen jelentőséggel bírnak Izrael számára a próféták. A jövőre vonatkozó látások – gyakran évszázadokra előre, és részben még máig sem teljesültek – nem szisztematikusan mennek végbe. Alapvetően nincs arra módszer, amivel Isten közölte a kiválasztott szolgáival a jövőre vonatkozó terveit. Nem, ilyen nincs, és ez a próféciákat gyakran nehezen érthetővé teszi. Így nem csoda, hogy gyakran a próféták maguk sem értették pontosan a megprófétáltakat. Különösen nehéz volt ez a Messiásról szóló próféciáknál.

A messiási kijelentések helyes értelmezésével kapcsolatos nehézségek nemcsak maguknál a prófétáknál álltak fenn, ez probléma volt, és még ma is probléma a zsidóknál és a nem zsidóknál.

A kijelentéseket már beteljesültekre és még be nem teljesültekre oszthatjuk fel. Mivel egy egész sor összetett, több jelentésű prófécia létezik, ez azt jelenti, hogy vannak kijelentések, amelyek vagy több részből állnak, vagy kettős jelentésük van. Így ezek a kijelentések különböző időkre nézve fontosak. Így láthatjuk, hogy a próféciák megfejtése nem könnyű vállalkozás. Gyakran csak a Szent Szellem adhat segítséget ebben, és néha Isten terve az, hogy tudatlanságban hagyjon.

Ahogy már mondtuk, a próféták első feladata az volt, hogy Izraelt figyelmeztessék a bűneire, felhívják a népet bűnbánatra és visszatérésre, és figyelmeztessék a népet a büntetésekre, amelyeket Isten az engedetlenség esetén használt fel. De a prófétáknak volt még egy további feladatuk, ez pedig a prófétálás volt a Messiásról. Főként ez utóbbi próféciákat kell szem előtt tartanunk.

Nem minden próféta tett világos messiási kijelentéseket. A tizenkét „kis” próféta közül csak hétnek volt ilyen. Jeremiás és Ezékiel csak néhány kijelentést tett, de ezek rendkívül fontosak, ugyanúgy, mint Dániel prófétánál. Ám kétségtelenül a legfontosabb és leginkább gyümölcstermő messiási próféta Ésaiás volt. A könyve egy részét gyakran az első vagy az ötödik evangéliumnak nevezik.

A legtöbb próféta a babilóni száműzetés előtt szolgált. Ezékiel és Dániel a száműzetés alatt és három próféta – Aggeus, Zakariás és Malakiás – a Bábelből való visszatérés után közvetítették Isten Igéjét.

Illés, Elizeus, Jónás, Ámos, és Hóseás kivételével, akik az északi országban vagy az országon kívül működtek, az összes próféta, azaz 14 név szerint említett próféta volt Júdában abban az időben, amikor még független volt, de a száműzetés ideje alatt is és akkor, amikor visszatértek Erec Izraelbe (Izrael földjére). Nekik az volt a megbízatásuk, hogy Isten akaratát hirdessék.

Gondoljunk arra, hogy ez az általános bevezető segíthet a bibliai próféciák lényegének mélyebb megértésében, ami ezen írás első részének feladata: az Ószövetségben megprófétál MESSIÁST megtalálni.

Kezdjük a „kis”prófétákkal.

JOEL: Júdához szólt és ő volt az első a könyveket író próféták sorában. Tett néhány olyan kijelentést, amelyek nagyon fontosak számunkra. Joel beszél a Szent Szellem kitöltéséről és ennek az eseménynek a csodálatos következményeiről. Ez pontosan az, ami sávuotkor/pünkösdkör akkoriban megtörtént (Joel 2, 28-29; Csel. 2, 1-36). „És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm azokban a napokban az én lelkemet.”

A 30-32. versek a Messiás második eljövetelére utalnak:

És csodajeleket mutatok az égen és a földön; vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, minekelőtte eljő az Úrnak nagy és rettenetes napja. De mindaz, a ki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül; mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lészen a szabadulás, a mint megigérte az Úr, és a megszabadultak közt lesznek azok, a kiket elhí az Úr!”

ÁMOS: Izraelben és Júdeában is szolgált. Dörgött a nép kapzsisága ellen és az igazságtalanság ellen, ami eluralkodott. Az eljövendő isteni büntetés leírásánál Ámos egy jelenséget említ, amely a Messiás halálánál mutatkozott meg: „És lészen azon a napon, azt mondja az Úr Isten: Lenyugtatom a napot délben, és besötétítem a földet fényes nappal.” (Ámos 8, 9)

JÓNÁS: Isten Ninivébe küldte őt azért, hogy Asszíria lakosságát bűnbánatra és megtérésre hívja. Jónás nem lelkesedett ezért a feladatért, és Tarsisba akart menekülni. Büntetésül Isten engedte, hogy egy nagy hal elnyelje őt. Jónás három napig maradt a hal gyomrában, amely aztán kiköpte. Jézus ezt az epizódot próféciaként a saját halálára, a sírban tartózkodására, és feltámadására értelmezte (Mt. 12, 39-41).

MIKEÁS: Júdában működött ugyanabban az időben, mint Ésaiás. Az Újszövetség ötször említi Mikeást. A legfontosabb számunkra, amit a Messiás születési helyéről és személyiségéről mond: „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, a ki uralkodó az Izráelen; a kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” (Mik. 5, 2)

Így teljesedett be mindez Jézus életében (pl. Lk. 2, 4). A negyedik fejezet 1-4 verse pontosan leírja azt, ami a Messiás második visszajövetelénél történni fog.

HABAKUK: Nem egészen világos, hogy ő mikor szolgált, ám ez számunkra nem fontos. A lényeges a 2. fejezet 4b versében áll: „… az igaz pedig az ő hite által él.” Ezt a verset az Újszövetség háromszor említi.

A Róma 1, 17-ben az „igaz”-on van a hangsúly. Gal. 3, 11-ben a hit a fő dolog, a Zsid. 10, 38-ban az élni fog” a hangsúlyos. Semmi kétség nem lehet afelől, hogy ezek a versek a hit általi megváltásról beszélnek. Isten kívánsága és terve, hogy minden ember igaz legyen. Mégis világosan áll az Ószövetségben: Nincs ember, aki magától igazzá válhatna! (Zsolt. 14; Ésa 64, 6). Ezért ezek a versek csak így érthetők: „Aki (A MESSIÁSBAN VALÓ) hit által megigazul, élni fog (ÖRÖKKÉ)!”

JEREMIÁS: A Júda száműzetése előtti utolsó negyven év alatt szolgált. A nép bűnös viselkedése ellen emelte fel szavát és megprófétálta Jeruzsálem elestét és a hetven év utáni visszatérést a száműzetésből.

Jeremiás két fontos próféciát mondott: 23, 5-ben és 31, 31-34-ben. Ezeket akkoriban a száműzötteknek szánt vigasztalásnak gondolták, ám ebben tévedtek. Sem Isten Igazsága nem jelent meg, sem az új szövetség nem köttetett meg a Bábel való visszatérés után. Ez 550 évvel később jött el a Golgota által.

Ennek az új szövetségnek különböznie kell attól a régi szövetségtől, amit az Úr a Sínai hegynél kötött Izraellel, és amihez Izrael nem is tartotta magát, noha Isten vele volt. Az új szövetségben Isten az emberek szívébe fogja írni a törvényeit. Senkinek nem lesz szüksége arra, hogy tanítsák, mindenki fel fogja Őt ismerni (mert a Messiás a földön lesz.)

És a legfontosabb: Isten megbocsátja nekik a gonosz cselekedeteiket, és soha többé nem emlékszik a bűneikre. Ez az ÚJ SZÖVETSÉG a Messiás vérében a kereszten köttetett meg.

EZÉKIEL: A száműzetés prófétája volt. Harcolt a bálványimádás ellen és figyelmeztetett Isten büntetésére. Ezékiel hajszálpontossággal mondta meg előre a szomszédos népek sorsát. A könyv utolsó része a Messiás visszatérését írja le, az ezer éves birodalmat, a Millenniumot.

A 34. fejezet 23-24. versei világosan utalnak rá, hogy a Messiás Dávid Fia lesz. Érdekes az EMBERFIA kifejezés alkalmazása is, amit a próféta kilencvenszer használ. Az Újszövetségben Jézus több, mint nyolcvanszor nevezi így Magát. Ezékiel könyve gazdag a messiási próféciákban, ám a legnagyobb része a Messiás második eljövetelére irányul, ami még nem teljesedett be.

DÁNIEL: Nabukodonozor fogolyként Bábelbe vitette. Miután Babilónt meghódították a perzsák, Dániel elérte a legmagasabb pozíciót. Mégis prófétaként is szolgált, noha a Tanachban (Ószövetség) nem számláltatik a Próféták részhez.

Számunkra, akik messiási kijelentések után kutatunk, nagyon sok tudnivalót hoz elő a Dániel könyve. Elsőként arról az epizódról, amikor a három zsidót – Ananiást, Misáelt, Azariást – a lángoló kemencébe dobják, mert nem akarták imádni a bálványt. Azonban nem történt velük semmi, mert még valaki volt ott velük, aki úgy nézett ki, mint ISTEN FIA (Dán. 3, 25). A 7, 13-15 versekben Dániel megprófétálja a Messiás visszatérését. A 12, 2. versben ír Dániel a feltámadásról, a világ megítéléséről és a megváltottak örök életéről.

Ám a csúcspont és a messiási próféciákon a korona Dánielnél a pontos dátum. Ő meghatározta a Messiás megjelenését, és a halálának időpontját is.

Nézzük meg a 24-26-os verseket a kilencedik fejezetben Dánielnél: „Hetven hét – 7D SVU’IM (hét évek csoportjai) - szabatott a te népedre és szent városodra, hogy vége szakadjon a gonoszságnak és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság és elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a Szentek szente.

Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van és újra megépíttetnek az utczák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben.

A hatvankét hét mulva pedig kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz. És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe; és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás.” (Dán. 9, 24-26)

Mit mond nekünk ez a három vers?

Az első magyarázat: a sávuot héberül heteket jelent, azaz bármilyen hét napnak az egységét. Svu’im bármely hét évnek az egységét jelenti. Így tudjuk, hogy 490 év után Isten megbocsátja Izrael bűnét.

Továbblépve: attól az időtől fogva, amikor az Ige elhangzott, Jeruzsálemet majd újra felépíthetik, amíg a Felkent, a Messiás eljön. Ennek ideje pedig: 7×7 plusz 62×7, azaz 483 év. Már csak ennek a 483 éves időszaknak a kezdete hiányzik nekünk. Ezsdrás Artaxerxes perzsa  király uralkodásának hetedik évében ment Jeruzsálembe (Ezsd. 7, 8), és Kr.e. 465-től 425-ig uralkodott. Ez azt jelenti, hogy kiindulópontként a 457. vagy 458. évet vehetjük.

Az első időszak, a 7×7 év = 49 év, nehéz idők voltak, amelyek alatt Ezsdrás és Nehémiás működött. Ezután van még egyszer 7×62 év, tehát összesen 483 év, amint már mondtuk. Vonjunk le ebből a Kr.e. 457-ből 483-at, és Kr.u. 26-hoz jutunk el, annak az időnek egy átlagos vehető időpontjához, amiben a Messiás működött. A 26. vers világosan megprófétálja, hogy a 62. Svu’im után a Felkentet megölik. A várost és a Templomot ugyanígy elpusztítják pogány népek, ami 40 évvel később Kr.u. 70-ben meg is történt.

Eddig Dániel próféta, és most elérkeztünk az utolsó prófétához, akit szólítani akarunk a „tanúk padjára”. Ő teszi fel a koronát mindarra, ami az Ószövetségben a Messiásra utal. Természetesen Ésaiás prófétáról van szó.

ÉSAIÁS: Az Ószövetség összeállítása idején Ésaiást minden bizonnyal minden próféták közül a legfontosabbként, és a legnagyobbként ismerték el. Bizonyára ezért is áll a kései próféták közül az első helyen a héber Bibliában. Erre nem adhatott okot az az időszak, amiben írt.

Hóseás, Joel, és mások korábban írtak. Ésaiás előnyben részesítésének oka nem lehet a munkájának terjedelme sem. Jeremiás még többet írt, Ezékiel szinte ugyanannyit. Tehát, miért Ésaiás a favorit a próféták közül? Nem a mikor vagy a mennyit segítette őt mindehhez, hanem a próféciáinak tartalma.

Ésaiás könyvét három részre lehet osztani.  Az elsőtől 35-ig tartó fejezetek erősen prófétai tartalmú. A fő témája az ítélet. Izrael országát feldúlják, a népet száműzetésbe hurcolják. És a politikai felállás olyan volt, hogy Júdea országát hasonló sors fenyegette. Mi történt? Hol volt az atyák Istene? Hűtlen volt a szövetségéhez? Ez mégiscsak lehetetlen.

A tornyosuló nehézségek oka, amelyekkel a választott nép szembesült, nem másban rejlik: nem Isten hagyta el a választott népet, hanem a nép az Istenét.

Júdeában még nem volt kifejezetten bálványimádás, de az Istenbe vetett hit fokozatosan egy felhíguló vallás lett. A bálványimádás egy hagyományos formája – alakilag szemlélve – a valódi imádat, és Istenfélelem helyébe lép, (még a mai napig is ismerünk ilyesmit). Istennek ezért új módon kellett a néphez szólnia, világossá tennie számára a bűnöket, és figyelmeztetni a büntetésre.

Ezen a 35 fejezeten néha-néha áthatolnak a remény sugarai. Apró utalások gyakran egészen elrejtve annak lehetőségéről, hogy Isten kegyelme ki lesz nyilatkoztatva. Ám összességében az Ésaiás első része egy kritika, tele figyelmeztetéssel nemcsak Júdára nézve, hanem a szomszédos országokra is.

A második rész rövid – a 36-tól 39-ig tartó fejezetek. Itt történelmi eseményeket találunk, és aztán végezetül Júdának a babiloni száműzetéséről szóló próféciáját, körülbelül 170 évvel korábbról, mint amikor megtörténtek.

Az utolsó részhez jutunk – a 40-tól 66-ig tartó fejezetekhez. Ennek a résznek a vezér motívuma kétségtelenül a vigasztalás, ami a reménységen  alapul.  Hiszen  Isten  végső  célja  nem  az  ítélet vagy a megsemmisítés. Nem erre teremtette az embert. Isten telve van szeretettel, meg akar menteni, meg akar váltani. Ez az aranyszál, ami az egész fejezetet keresztül szövi. És hogyan történhet meg mindez? A MESSIÁSON keresztül! Ésaiás egész utolsó részét áthatja a Messianizmus.

A keresztény Biblia kritika keletkezéséig nem vonták kétségbe, hogy Ésaiás könyve csak egy személy tollából származik. Azonban a rabbik érdekeltek voltak abban, hogy a messiási gondolatot lehetőleg kis lángon tartsák, és átvették a Bibliakritikát. Így fogant meg az a gondolat, hogy a 40-66 fejezetnek valaki más a szerzője, egy Deutero-Ésaiás. Ezt a nézetet aztán a modern idők tudománya is mindkét részről átvette. Megalapozott volt ez az állítás?

Nem, soha nem volt az, és 1947 óta ez az álláspont vitathatatlanul elutasítandó. Csak néhány példát hozunk: Az Izrael Szentje kifejezés harmincegyszer jelenik meg az Ószövetségben, és ebből huszonötször az Ésaiás könyvében. És ott az elsőtől a 39-ig tartó fejezetekben tizenkétszer, és a 40-től a 66-ig tartó fejezetekben tizenháromszor. Lehetséges, hogy mindez véletlen? Aligha, mindez inkább arra utal, hogy csak egy szerző van.

Pál kétségtelenül az Ószövetség tudósa. Ő például a Róma levél verseiben az egész Ésaiás könyvéből idéz (Ésa. 11, 1; 53, 1; 65, 1). Így világos, hogy az apostol számára a könyv egység volt.

Aztán végül 1947-ben történt valami, ami a Deutero-Ésaiás elméletének megadta a kegyelemdöfést. A Holt tenger melletti qumráni barlangokban sok más bibliai Írás mellett egy teljes Ésaiás tekercset is találtak. Ez több mint 2000 éves volt, tehát a kereszténység előtti időkből származott. Ma Jeruzsálemben ki van állítva a könyv „szekrényében”. Mi látható ott?

A 40. fejezet első sora ugyanazon a hasábon kezdődik, amelyre a 39. fejezet végét írták.

Mi adhatna jobb bizonyítékot arra, hogy akkoriban senki sem vonta kétségbe a 66 fejezet egységét? Az egész könyvnek tehát csak egy szerzője van!

Azonban vitathatatlan az, hogy a 40. fejezettel valami új kezdődik el. A szerző nem  átmenet nélkül vált témát, de fogalmazhatunk úgy, hogy a próféciáinak iránya megváltozik. Egyre inkább a Messiás általi megváltás köré koncentrálódik minden.

Természetesen ez leginkább az 53. fejezetben mutatkozik meg, ahol úgyszólván a megváltó életrajza íratott meg. Általában a hívőknek semmilyen különösebb jelentőséget nem kellene tulajdonítaniuk bizonyos számoknak, mert ez könnyen babonává fajulhat. Azonban úgy vélem, ha a számokról van szó, amelyek Isten Igéjében megjelennek, akkor ezeket nem kellene teljesen jelentés nélküliként kezelni.

Vegyük például a negyvenes számot. Gyakran megjelenik a Bibliában, az Ószövetségben, és az Újszövetségben is. Mindig egy fontos eseményre történő felkészülés időszakát jelöli meg.

Nézzük meg a fejezetek számát Ésaiás könyvének mindkét részében: ezek a 39 és a 27. Ezek egyáltalán nem ismeretlenek számok számunkra, hiszen ezek az Ó-, és Újszövetség könyveinek számai. Ez véletlen lehet? Vagy rejtőzhet e mögött egy mélyebb üzenet? Véleményem szerint az utóbbi.

Nem tagadhatjuk, hogy bizonyos analógia fennáll a Biblia egésze, és Ésaiás könyve között. Ésaiásról, mint messiási prófétáról már sok könyvet írtak, így csak a Messiásról szóló legfontosabb próféciák listájára szorítkozunk.

Igehelyek Ésaiás könyvében Beteljesedés az Újszövetségben
2, 4 Minden nép az Ő uralma alatt Jel. 12, 5
7, 13-14 Szűztől születik Mt. 1, 18-25
9, 1-8 Galileában kezdi Mt. 4, 12-16
8, 14-15 Sokan megütköznek rajta Róm. 9, 31-33
11, 1 Egy ág Mt. 2, 23
11, 2 A Szent Szellem nyugszik rajta Mt. 3, 16-17
11, 10 A világ Megváltója, Dávid magja Róm. 1, 3; Mt. 12, 17-21 
25, 8 Legyőzte a halált I. Kor. 15, 54
28, 16 Elvetett, mégis szegletkő lett I. Pét. 2, 6-8
33, 22 Bíró, és törvényadó Jn. 5, 30
35, 5-6 Csodákat visz végbe, betegeket gyógyít Mt. 11, 3-6
40, 3 Egy követ előtte Mt. 11, 10
42, 2-3 Szelíd és gyengéd Mt. 12, 18-20
49, 6 A pogányoknak is Messiása lesz Mt. 12, 21
50, 6 Megverik Mt. 26, 67
52, 15 A világ csodálkozik. Felemeltetik Csel. 5, 31
55, 3-4 Egy új, örök szövetség Mt. 26, 28
59, 16 Isten jobb karja Jn. 12, 38
59, 16 A Messiás mint közbenjáró Zsid. 9, 15
60, 1-3; 6 Bölcsek imádják Mt. 2, 1, 2, 11
61, 1-11 Kétszeres feladat Lk. 4, 16-21
63, 1 A megdicsőült Messiás Jel. 19, 11-16

 

Ésaiás messiási próféciáinak koronáján a gyémánt természetesen mégiscsak az 53. fejezet. Ebben olyan világosan van benne a Messiás, a feladatának, személyiségének, sorsának, és jutalmazásának leírása, hogy minden kommentár felesleges. És ezért szeretném ez írásnak ezt a részét az Ésaiás 53. fejezetével bezárni.

A Biblia történetén keresztül folytatott utazásunk során számtalan helyet találtunk, amely a Messiásra utal. Még több mint 300 további Igehelyet figyelembe kellene vennünk az Ószövetségben. Ezzel kapcsolatban utalunk Risto Santala: „Messiás az Ószövetségben” című könyvére.

De a kérdésünket, amely az írás elején áll, így is világosan, és egyértelműen megválaszolhatjuk:

Jézus, a Messiás, nem hirtelen és teljesen váratlanul hullott alá az égből. Nem is reformátor volt, tanító, próféta, vagy a pogány népek üdvözítője. Nem, Ő volt, és Ő a régóta megprófétált, a rég várt Messiás. Ura, és Megváltója a zsidóknak, és a nem zsidóknak.

Jézus Isten Fia, Isten Igéje. A JHVH-nak, a háromegy Istennek része. A zsidók már évszázadok óta felismerték ezt a hármas egységet: „Halld Izrael, az ÚR, a mi Istenünk, az ÚR EGY!” (V. Móz. 6, 4). A Zsidókhoz írt levél szerzője olyan világosan szól a Messiás eljöveteléről:

„Miután az Isten a régi időben a próféták által sok ízben és sokféleképpen beszélt az atyákhoz, a mostani napok utólján hozzánk is szólt Fiában, akinek a mindenséget örökrészéül rendelte, akin át az örök korokat is elkészítette. A Fiú a dicsőség kisugárzása, az Istenben az ő lényének kimetszett képe. Hatalmas szavával ő hordozza a mindenséget is, ő szerezte meg a vétkek bocsánatát s azután leült a magasságban az isteni Fenség jobbja felől.” (Zsid. 1, 1-3)

Elérkezünk utunk végére, amely Istennek Izraellel való bibliai történetének első részén keresztül vezetett.

Összefoglalás:

Láttuk, hogyan bomlott fel az egység, és az ország Izrael Kr.e. 975-ben bekövetkezett szakadása után az északi, és déli országrészre. Az Istennel szembeni bűnök egyre nagyobbakká váltak, s végkimenetelük a bálványimádás volt; olyannyira, hogy az északi országot, amely tíz törzset foglalt magába, Kr.e. 722-ben az asszírok száműzetésbe deportálták.

Az északi ország összesen 19 királya közül egy sem tartotta meg a szövetségkötésben foglalt rendet, így maga Isten mondta azt a legtöbbjükről, hogy azt tették, ami Neki nem tetszett. A déli ország függetlensége Kr.e. 586-ban ért véget, miután Nabukodonozor Jeruzsálemet és a Templomot lerombolta és lakóit Babilonba deportálta. A déli ország összesen húsz királya közül öt teljes szívével rendelte alá magát Isten rendjének. Mindez azt jelenti, hogy a szakadás utáni összesen 39 királyból csak öt élt egészen Istennek. Ugyanígy csak egyetlenegy volt az, Manassé, aki bálványimádás útjáról Isten felé fordult.

Isten mégis nagyon sokat küszködött Izrael egész házával, újra és újra prófétákat küldött hozzájuk azért, hogy az Ő szövetségkötésére emlékeztesse őket. Így hívott el a száműzetésig összesen 16 prófétát, akik az északi és déli országban különböző időszakokban működtek.

A Izrael megsemmisülése és a száműzetése csak az utolsó pillanatokban volt látható? Megengedheti Isten magának, hogy megszegje szavát? Ki hozza világra a Messiást, ha nem Izrael? Minden messiási prófécia érvénytelenné vált, mert Izrael függetlensége megszűnt? Isten nem lenne mindenható, ha a szavát szegné, és az odaadott ígéreteket nem tartaná. Izraelből fog jönni a Messiás és minden kudarc ellenére Izrael marad az elsőszülött, általa lesz meg e világban a pogány népek között az Ő dicsősége.

Forrás: Jurek Schulz / Messiási Bizonyságtétel Munkaközössége Izráelért – amzi

http://www.amzi.org/html/magyar.html

 

 

 

 

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>