A tóraadás második napja
A tóraadás nem pontosan sávuotkor történt, a felsorolt újszövetségi párhuzamok miatt mégis a sávouti ünnepkör részének lehet tekinteni. A tóraadás napja kivételesen gazdag eseményekben, utána pedig egy újabb nagy jelentőséggel bíró nap következik, amit a 2Mózes 24. fejezete ír le.[1] Erre a napra esik az az áldozatbemutatás, amiért Izrael tulajdonképpen kivonult a pusztába (2Móz 24,5). Ezzel az áldozathozatallal zárul le azoknak az eseményeknek sora, ami Mózes elhívásával kezdődött az égő csipkebokornál.
A Sínai-hegytől a Sínai-hegyig
Mózes ugyanis a Hóreb-hegyén, azaz a Sínai hegyen legeltette a juhokat, amit az Írás már akkor Isten hegyének nevez (2Móz 3,1). Ez a hely viszonylag közel volt Midián földjéhez, ahol Mózes akkoriban élt. Mózes bolyongott a nyájat legeltetve a lakóhelye melletti vidékeken. Talán csak szellemében sejtett meg valamit azokban az években abból a küldetésből, amivel Isten később felruházta. Noha magára hagyatva és korábbi életéhez képest teljes egyszerűségben élt, talán reményvesztetten is, Isten mégis már akkor elvitte arra a helyre, ahol később dicsőséges események vártak rá és népére. Még elhívásának kijelentése nélkül, de már azon a vidéken bolyongott.
E bolyongásnak az Úr megjelenése vetett véget. A Mindenható már akkor figyelmeztette, amikor az égő csipkebokorhoz közeledett, hogy vesse le saruját, mert szent föld az a hely, amelyen áll. Az Úr ekkor azt is tudatta vele: „Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezetted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok áldozattal szolgálni az Istent” (2Móz 3,12, RÚF 2014 vö. 3,18). „Ennél a hegynél”, ami azt jelenti, hogy Isten végig az itt bemutatandó áldozatra gondolt és várt a tíz csapás, az egyiptomi kivonulás alatt és a pusztai vándorlás első heteiben.
Mózes tehát visszatért a Sínai hegyre az egyiptomi kivonulás után a szövetségkötésre, ami a kivonulás kezdetétől egészen a tóraadásig tartó történéseket egyfajta keretbe foglalja.
Az, hogy a népnek az áldozat bemutatása miatt kell kivonulnia, akkor sem szorul háttérbe, amikor Mózes a fáraóval hadakozik:
Az ÚR, a héberek Istene küldött engem hozzád ezzel az üzenettel: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljanak nekem a pusztában! (2Móz 7,16, RÚF 2014 vö. 5,3 stb.).
De csak később válik világossá, hogy ezeknek a bemutatott áldozatoknak vére lesz az, ami megtisztít a szövetségkötésre. Mózes ezzel a vérrel hinti meg a népet, a szövetség könyvét és az oltárt (2Móz 24,5-8; Héb 9,19-22). Ezt a vért nevezi a Héberekhez írt levél a „szövetség vérének” (Héb 9,20). Itt ér véget az addig megtett út az áldozat bemutatásával és a vér általi szövetséggel. A judaizmusban a sávuot egyik hagyomány szerinti neve az áceret (záróünnep), mert a bölcsek felismerték, hogy ez az ünnep a peszahhoz kapcsolódik, és le is zárja a peszahkor kezdődő események sorát.
Ez a „lezárás” sávuotkor az Újszövetségben is megtörténik, ahol a Szent Szellem kiáradása a lezárás végső mozzanata. Az Újszövetségben is felfedezhetünk egy „keretes szerkezetet”, ami Mózes Sínai-hegytől Sínai-hegyig tartó útjára emlékeztet. Az Újszövetségben ez az út bemerítéstől bemerítésig tart. Bemerítő János szolgálatával kezdődnek el az evangéliumi beszámolók (Mt 3,1; Mk 1,1-4; Lk 3,1-2), aki már az elején utal arra, hogy az események sora végül a Szent Szellem pünkösdi kiáradásával zárul le:
Megszólalt János, és ezt mondta mindnyájuknak: Én vízbe merítelek titeket, de jő valaki, aki erősebb nálam, kinek még saruja szíját megoldani sem vagyok elég: Ő Szent Szellembe és tűzbe fog titeket meríteni. (Lk 3,16, Csia)
Az Újszövetségben a Szellem kiáradásának ígérete áll a központban, ami végül sávuotkor valósul meg.
A pünkösdi asztalközösség
Az asztalközösség, a közös étkezés a szövetségkötés részeként jelenik meg a Bibliában. A szövetséges felek ekkor esznek az áldozati állatból, és a megkötött szövetség után ez egyfajta pecsétet jelent. Emberek közti szövetségre ez ugyanúgy igaz, mint az Isten és ember szövetségére.
Az előbbit látjuk például Jákob életében azután, hogy az apósával kialakult, tapintható feszültség rendeződik. Lábán Isten nyomására békét és szövetséget köt Jákobbal (vö. 1Móz 31,22-53), „majd áldozatot mutatott be Jákób a hegyen, és meghívta hozzátartozóit az áldozati lakomára” (1Móz 31,54, RÚF 2014).
A Mindenható hasonló módon jár el a szövetségkötéskor. Az egyiptomi kivonuláskor elrendel egy vacsorát, amin a feláldozott bárányt el kell fogyasztani kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel (4Móz 9,11). Jézus utolsó vacsoráján ezt a tórai rendelést tölti be, és ekkor köti meg az új szövetséget. Az áldozati állat elfogyasztása Mózes és Jesua idején is beleszövődik a peszahi szövetségkötés történetébe.
A tóraadás utáni napon egy egészen különleges lakomáról olvasunk:
És Mózeshez így szólott: Jöjj föl az Örökkévalóhoz te meg Áron, Nádáb és Ábihú és hetven férfi Izráel vénei közül és boruljatok le távol… fölment Mózes és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen… látták az Istent… színe előtt ettek és ittak. (2Móz 24,1.9.11, IMIT)
Kik azok, akik felmennek az Örökkévalóhoz? Kikkel lép szoros kapcsolatba Isten, kiknek tárja fel magát? Mi a közös bennük? Egyrészt mindannyian Izrael népének vezetői (2Móz 24,11). A későbbi időkben felállított hetvenegy fős szanhedrint, a zsidó főtanácsot a Tórában szereplő hetven vénre vezették vissza. A másik közös vonásuk, aminek köszönhetően Izrael kiemelt vezetői lettek, fontosabb: mindannyian részesültek a Szent Szellem kenetében.
Az Írásból egyértelműen kiderül, hogy Mózes és Áron már akkor birtokában volt Isten vezetésének, amikor a fáraóval tárgyaltak Egyiptomban. Nádábról, Ábihúról és a hetven vénről nem tudhatjuk biztosan, hogy ekkorra már a Szent Szellem betöltötte őket, de arról beszámol az Írás, hogy nem sokkal később ez megtörtént. Ők ekkor a Szent Szellem várományosai lehettek; olyan edények, akiket Isten erre rendelt el.
Áron fiait, így Nádábot és Abihut is, a főpappal együtt iktatták be a szolgálatukra, és kenték fel a papságra a gyülekezet sátrában (4Móz 3,2-4; 2Móz 28,1). Nádáb és Abihu ugyan később meghalt, mert idegen tűzzel áldoztak az Úr előtt (4Móz 26,60-61), de az Isten általi rendeltetésük a papi szolgálat lett volna.[2]
A hetven vén pedig Kibrót-Taavában[3] akkor részesült Isten Szelleméből, amikor Mózes a nép vezetésének a terhei miatt Istenhez fordult:
Nem tudom egyedül vinni ezt az egész népet, mert túl nehéz nekem… Azután ezt mondta Mózesnek az ÚR: Gyűjts össze nekem hetven férfit Izráel vénei közül, akikről tudod, hogy a nép vénei és elöljárói. Vidd oda őket a kijelentés sátrához, és ott álljanak melléd. Akkor leszállok, és beszélek ott veled. Elveszek abból a szellemből, amely rajtad nyugszik, és rájuk is kiárasztom, hogy veled együtt hordozzák a nép terhét, és ne hordozd azt egyedül…
És kiment Mózes és elmondta a népnek az Örökkévaló szavait. Összegyűjtött hetven férfiút a nép vénei közül és odaállította őket a sátor köré. És leszállt az Örökkévaló a felhőben és szólt hozzá és elvett a szellemből, amely rajta volt és ráadta a hetven férfiúra, a vénekre. (4Móz 11,14.16-17.24-25, IMIT).
Az Úr tehát közel engedi magához Izrael népének e szűkebb csoportját, hogy közösen ünnepeljék egy lakomán a szövetség megkötését. A meghívás csak azoknak szól, akik Szellemben járnak, vagy legalább annak várományosai. Mindez egy erőteljes előkép az Újszövetség sávuotjának eseményeire, ahol az Úr a Szellemével ajándékozza meg népét, és így lép szövetségre velük. Így mindaz, ami a lakoma alatt történik, prófétikus, előremutató. Sőt bizonyos tekintetben túlmutat az új szövetség sávuotján, és az Istennel való végső, beteljesült közösséget ábrázolja.
…fölment Mózes és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen. Látták Izráel Istenét: Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég. Izráel fiainak a vezetőire nem emelt kezet, bár látták az Istent, amikor színe előtt ettek és ittak. (2Móz 24,9-11, RÚF 2014)
„Látták Izráel Istenét… látták az Istent.” A hetek ünnepére nézve általánosságban igaz, hogy Isten megjelenik, feltárja magát. Mind a Tórában, mind az Újszövetségben megmutatkozik valamiképpen: a mennydörgésekben, villámlásokban, a sűrű felhőben, az erősen hallható sófár hangjában, a tűzben és a rengő hegyben (2Móz 19,16.18); ugyanakkor a sebesen zúgó szélben és a tüzes nyelvekben is (Apcsel 2,2-3). A sávuotban Isten megmutatkozik, láthatóvá, megfoghatóvá teszi magát, vagy inkább láthatóvá tesz magából, hatalmából valamit. Közel jön az emberhez, sőt az Újszövetségben betölti, lakozást vesz benne: a Szent Szellem kiáradása is erről szól.
A sávuotnak ezzel a jellegzetességével összhangban áll az, hogy a magát feltáró Isten Izrael egy szűkebb csoportjának megengedte, hogy előtte egyen, igyon és meglássa. Bár Mózesen kívül a csoportnak távol kellett megállnia (2Móz 24,1-2), mégis olyat láttak meg az Úrból, ami földi ember előtt csak kivételes alkalommal nyilatkozott meg.
Találkozunk azzal a Tanakhban (az Ószövetségben), hogy rövid időre Isten egy-egy szolgájának megmutatta magát valamilyen alakban. Így – többek között – látta Istent Ábrahám (1Móz 18,2.13.15.17), Jákob (1Móz 32,31), Gedeon és Sámson apja, Manoah is. Számukra ezek életet és sorsot átformáló találkozások voltak: szabadulást és megigazulást hoztak, kiengesztelődést Istennel. A Tanakhban ezeket a találkozásokat mindig különös rejtély és homály övezi. Isten feltárja magát, de bizonyos fokig elrejtőzve is marad (Bír 6,21-22; 13,6.16-18.22).
E sávuoti lakoma hasonló a Tanakh-ban leírt többi találkozáshoz, két vonatkozásban mégis túlmutat ezeken. Egyrészt ilyen nagy létszámú csoport előtt sehol sem tárulkozik fel Isten. E lakoma üzenete ezek szerint a közösségnek szól, az Isten Szellemében járók csoportjának. Másrészt Isten e vezetői csoport előtt olyan dicsőségben jelenik meg, amihez hasonlót csak Ezékielnél és a Jelenések könyvében olvasunk (vö. Ez 1,26-28; Jel 4,2-3):
Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég. (2Móz 24,10, RÚF 2014)
Ebben a találkozásban az Úr meg sem próbál „emberléptékűvé” válni, emberi alakban vagy az Úr angyalaként megjelenni. Hatalommal van jelen, dicsőségében és igazságában, amit rejtélyes módon más találkozásokhoz hasonlóan „lekorlátoz és visszafog”: hisz „Izráel fiainak a vezetőire nem emelt kezet.” Így ettek és ittak Izrael elöljárói Isten jelenlétében. Az Úr mintha már ebben a tórai előképben előre mutatna valamire, amit igazán az Újszövetség fejt ki. Isten meglátása, színről-színre, arcról-arcra szemlélése egy ígéret az Újszövetségben.
Jézus a boldogmondásokban a szelídeknek, irgalmasoknak, tiszta szívűeknek (stb.) különféle ígéreteket tesz. Az első és a nyolcadik boldogmondás ígérete: „mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3.10).
Jézus ígéretei a mennyek királyságában valósulnak meg teljességükben. A hatodik boldogmondás szerint a tiszta szívűek „meglátják Istent” (Mt 5,8). Ez az ígéret a híres boldogmondásainak egyike. Az Úr képére átlényegült ember a feltámadt, új testben valóban látni fogja Istent, amit a Jelenések könyve is megerősít a mennyei Jeruzsálemről szóló beszámolóban:
És semmi nem lesz többé átok alatt a városban, hanem az Isten és a Bárány trónja lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. (Jel 22,3-4, RÚF 2014)
Isten látása akkor lesz valósággá, amikor az ember eljut a végső és beteljesült kapcsolatba Istennel. Az új testben élő ember képes lesz arra, hogy szemlélje Istent, Akinek e találkozáshoz nem kell „korlátoznia”, elrejteni magát, nem kell emberléptékűvé válnia. Az erre vonatkozó ígéret többször is előkerül az Újszövetségben:
Mi pedig mindannyian, míg felfedett arccal visszatükrözzük az Úr dicsőségét, dicsőségről dicsőségre átváltozunk úgy, ahogy az Úr Szelleme hat. (2Kor 3,18, Csia)
Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. (1Jn 3,2, RÚF 2014 vö. Jn 17,24)
„Olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” Nem fogja elrejteni dicsőségét, erejét, nem fog emberléptékűvé válni, és az ember mégis képes lesz arra, hogy lássa és közösségben legyen vele.
A Mindenható a tóraadás után, sávuotkor valamiféle ígéretet adott a hegyen erre a teljes közösségre, valamit felvillant belőle. Ez akkor még egy önmagában álló, „magányos”, magyarázat nélküli, lenyűgöző kép. Ám az Újszövetség több helyen magyarázatot kínál arra, hogy mi a jelentése a sávuot időszakában zajló titokzatos lakomának. Így a szeretet himnuszában is:
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre [arcról arcra]; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten (1Kor 13,12, RÚF 2014).
Végjegyzetek:
[1] „Másnap korán reggel oltárt épített a hegy lábánál…“ (2Móz 24,4, RÚF 2014)
[2] Érdekesség csupán, mégis szellemi jelentőséggel bír, hogy Áron Júda törzséből vette el Elisevát, és ő hozta világra a fiait. Eliseva, Aminádáb lánya volt és Nakhsón húga, aki az egyiptomi kivonulás idején Júda fiainak fejedelme volt (2Móz 6,23; 4Móz 1,7; 2,3). Áron e fiaiban Júda vére is csörgedezett, akitől a Messiás is származik.
[3] A 4Móz 33,16 szerint Izrael népe azután ért Kibrót-Taavába, miután elhagyta a Sínai-pusztáját, ahol a tóraadás történt (vö. 2Móz 19,2).
