A bemerítés
Azokban a napokban megjelent Júdea pusztájában Bemerítő János… miközben vétkeiket megvallották, bemeríttették magukat vele a Jordán folyóba. (Mt 3,1.6, Csia)
Az alámerítés a judaizmusban akkor és ma is az egész test vízbe merítését jelentette, amivel a bemerítkező megszerezte rituális tisztaságát. A történelmi Izraelben sok esetben bemerítkezéssel vagy alámerítkezéssel valósították meg a Tórában előírt tisztálkodásokat, mosakodásokat.[1] Ám a Tórában maga a bemerítkezés, tevila szó nem található meg[2] és a Tanakh (Ószövetség) olvasásakor sem találkozunk vele.
A bemerítkezés rendszerint egy folyóban vagy egy mikvében, egy rituális fürdőben történt meg.[3] Az elmúlt évtizedekben a jeruzsálemi Szentély környékén számtalan mikvét tártak fel az ásatások során. Szükség volt rájuk, mert a Templomba való belépést is rituális tisztasághoz kötötték (vö. Jn 11,55). A feltárt ókori zsinagógák mellett ugyancsak gyakran megtalálják a hozzájuk tartozó rituális fürdőket.
A Második Templom idején a zsidó élet szerves része volt a bemerítés, amivel tórai parancsolatokat vagy a hagyomány rendeléseit töltötték be.[4] Így különböző megfontolásokból rendszeresen alámerítkeztek akár nők, akár férfiak – a nők például a havi vérzésüket követően.
Ha egy példával szeretnénk párhuzamba állítani az akkori bemerítkezést napjainkkal, akkor a böjtöt hozhatnánk fel. Ma a Messiás Testében sokan böjtölnek különböző célokkal: megtisztulásért, megújulásért, gyógyulásokért, szabadulásokért, ébredésért stb. A Biblia és a hagyomány is előír böjtöket, de akár egyéni célokért is lehetséges az önsanyargatás. Jesua mai követői tisztában vannak azzal, mi a böjt, gyakorolják, a hitéletük része. Ha ma fellépne egy próféta, mondjuk „Böjtölő János”, és tisztulásra hívná a Messiás Testét egy hosszú böjt meghirdetésével, akkor mindenki értené, miért a böjt eszközéhez nyúl. Pusztán az lenne egyedi üzenet a Messiás Teste számára, amiért böjtöt hirdet. Bemerítő János (Jochanan) fellépése hasonló volt Izraelben.[5] Üzenete egyedülálló volt, de a bemerítés szertartása önmagában véve nem volt szokatlan az akkoriban gyakorolt többféle alámerítkezés miatt.
Az első századi zsidók tehát két szempontból más helyzetben voltak, mint egy napjainkban élő testvér, aki bemerítkezésére készül.
Egyrészt János zsidó kortársai nem a megtéréssel és a bemerítkezéssel léptek Isten útjára, mint a mai hívők. Öt éves koruktól fogva oktatást kaptak a Tórából és a Tanakh-ból (Ószövetségből), és egész életüket egy olyan közegben élték, ami – legalább formálisan – Isten parancsolatainak betartására törekedett. Az első századi zsidók nem „világból tértek meg”, számukra János fellépése Isten útjának teljes újragondolását és komolyan vételét jelentette, amiben nemcsak megtérni, bűnbánatot tartani kellett, hanem ehhez méltó gyümölcsöket is teremni. Számukra ezen volt a hangsúly, mert bűnbánatot gyermekkoruktól fogva tartottak. János üzenete azonban elérte, összetörte a szívüket és készek voltak valóban újat kezdeni.
Másrészt a hagyományok miatt tisztában voltak azzal, hogy mi a bemerítkezés. Számukra ennek a szertartásnak János előtt is jelentése, súlya volt az Izraelben gyakorolt alámerítések miatt.
Többféle bemerítés van jelen az Újszövetségben is, ami tulajdonképpen két új bemerítésről ír, hisz János (Jochanan) és Jesua más-más üzenettel hívta bemerítésre a népet. János a „más felismerésre térést [megtérést] jelképező bemerítést hirdette a vétkek megbocsátására” (Lk 3,3, Csia). Jesua bemerítésének üzenetét a levelek fejtik ki.
A szertartás ugyanúgy folyt le mindkét esetben, tehát az a szándék különböztette meg a két bemerítést, amivel egy zsidó víz alá merült. Ebben az összefüggésben értelmezendő az is, hogy Pál Jesua halála után már nem fogadta el János bemerítését az efezusi hívőknél, mivel nem a megfelelő indíttatásból történt. Felszólította őket, hogy Jesua nevében merítkezzenek be, amit meg is tettek (Apcsel 19,2-7).
Az alámerítkezés a judaizmusban nem egészen úgy zajlott, mint a mai gyülekezetekben. Az alámerítkező maga merült a víz alá minden közreműködés nélkül. Nem volt segítő, „bemerítő”, aki alámerítette volna. A bemerítésnek úgy kellett megvalósulnia, hogy az alámerítkező minden porcikája víz alá kerül.[6] Ám az Újszövetség arról ír, hogy Bemerítő János maga merítette be az embereket. Jesua missziós parancsából (Mt 28,19), és Fülöp és az etióp kincstárnok találkozásából is ez olvasható ki (Apcsel 8,38). Izraelben a mai messiási zsidó gyülekezetekben is egy kiválasztott vezető, testvér végzi a bemerítést.[7]
A Második Templom judaizmusába tehát be volt ágyazva a bemerítés. Ha messiáshívő tanítók az újszövetségi alámerítést vizsgálják, akkor a korabeli Izraelben gyakorolt bemerítkezésekkel hasonlítják össze, mert ezek az újszövetségi alámerítés előképei lehetnek.[8] Az egyik nagy jelentőséggel bíró előkép a prozeliták bemerítkezése.
A prozeliták bemerítkezése
E bemerítés része volt annak, amit a rabbik megköveteltek attól a pogánytól, aki zsidóvá (prozelitává) akart válni. Ha Jesua idejében egy pogány Izraelhez, azaz Isten Izraellel kötött szövetségéhez akart csatlakozni, akkor három feltételt kellett teljesítenie:
(1) Be kellett merítkeznie,
(2) áldozatot kellett bemutatnia és
(3) körül kellett metélkednie.
(1) A bemerítés kívánalma a Sínai hegyi szövetségkötésből fakadt, ahol Izrael népe megkapta a Tórát. Mózes Isten parancsára így készítette fel a népet: „Akkor lejött Mózes a hegyről a néphez, elrendelte, hogy a nép szentelje meg magát, és mossák ki felsőruhájukat” (2Móz 19,14).[9] Ebből származtatták a prozeliták bemerítését, hisz Izrael is csak a megtisztulás után léphetett be a szövetségbe.[10]
A bemerítkező azonosulását is kifejezte ezzel. Ez jól kifejezést nyer az Újszövetségben használt baptidzó szóban. Ennek jelentése folyadékba mártani, áztatni, meríteni. Az, amit bemártottak, átvette annak tulajdonságait, amibe mártották – például a ruha festékét. Az Újszövetség szerint a Messiásba – halálába és feltámadásába – merítkezünk be és ezáltal egyesülünk, azonosulunk vele (Róma 6,3-6).[11]
(2) Az áldozat bemutatása[12] Jesua halála előtt értelemszerűen az állatáldozatot jelentett. A korbán szó héberül áldozatot jelent, ami általánosságban véve a következő rendeltetést töltötte be:
„A héber korbán főnév a hákréb közelvinni igével van összefüggésben. Az áldozatot közel hozták Istenhez, amennyiben bemutatták az Isten oltárán; de »szószerinti értelme mellett azt is jelenti, hogy az áldozat, ha helyes szellemben hozták, az a kapocs, amely által az ember közelebb jut Teremtőjéhez« (Ábárbánel)”.[13]
Az Újszövetségben Jesua ez a „kapocs”, különösen a pogányok számára. Nagyon hasonló szellemben ír Pál Jesua áldozatáról: „Most pedig Krisztus Jézusban ti [pogányok], akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által” (Ef 2,13, RÚF 2014). Jesua áldozata, korbánja hozta közel a pogányokat Istenhez, akikről Pál ezt írja: ti Jesua eljövetele előtt a Messiás „nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban” (Ef 2,12, RÚF 2014). Az áldozat szerepe tehát az Újszövetségben is kulcsfontosságú. Egy hívő ma már nem áldoz fel állatokat, de Jesua áldozatára mutat, az Ő áldozati halálába merítkezik be.[14] Az Újszövetségben is központi szerepet tölt be az áldozat.
Hisz az újszövetségi Írás azt tanítja, hogy a Bárányt a világ megalapítása óta megölték (Jel 13,8). A Jelenések könyvének e kijelentése egy mélységes titok, ami arról beszél, hogy valamiképpen Ő az első elrendelt áldozat. Minden ószövetségi áldozat az Ő áldozatára mutat és tökéletlen előképe Jesua áldozati halálának, Aki „egyetlen áldozatvitelével mindenkorra bevégzettekké tette a megszentelődőket” (Zsid 10,14, Csia).
(3) Végül térjünk rá a körülmetélésre[15], ami már az Ábrahámmal kötött szövetségnek is része volt (1Móz 17,9-11), és amit az Örökkévaló „a veletek kötött szövetségem jelének” nevez. Mózes később megerősítette a körülmetélkedést a Tórában (3Móz 12,3). Az Újszövetség fenntartja a testen végzett körülmetélést a zsidók számára, hisz például maga Pál metéli körül az anyai ágon zsidó Timóteust, a nagy efezusi gyülekezet későbbi vezetőjét (Apcsel 16,3). Sok messiási zsidó ezt az Ábrahámmal kötött szövetségre vezeti vissza.
Az Újszövetség a nem zsidó hívők számára viszont a szív körülmetélését írja elő, ami egyáltalán nem idegen a Tórától. Már az 5Mózes 10,16 hangsúlyozza a testen végzett körülmetélésen túl a szív körülmetélésének fontosságát is: „Metéljétek azért körül a szíveteket, és ne legyetek többé keménynyakúak!” Isten tulajdonképpen kezdettől fogva azt is elvárta Izraeltől, hogy testének körülmetélése mellett a szívét is metélje körül! A szív körülmetélése az 5Mózes 30,6 szerint az alábbiakat jelenti Izrael népe számára: „Szívedet és utódaid szívét is körülmetéli az ÚR, a te Istened, úgyhogy szeretni fogod az URat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, és így életet nyersz.” (RÚF 2014)
A próféták tovább viszik ezt a gondolatot (Jer 4,4; 9,24-26; Ez 44,7) és az Újszövetség a népek számára „csak” a szív körülmetélését határozza meg (Róm 2,25-29).
Pál a Kolossé levélben egymás mellé helyezi a hagyományban meghatározott három feltételt. Szemei előtt a prozeliták betérésének feltételei lebeghettek, mikor a következőket írta: „Benne körül is metéltek titeket, ugyan nem kézzel csinált körülmetéléssel, hanem a hústestből való kivetkőztetéssel, a Krisztus körülmetélésével, miután a bemerítés ővele együtt eltemetett bennünket. Őbenne, ővele együtt fel is támadtatok, éspedig az Isten ama munkájában vetett hiten át, mellyel Isten a Krisztust a halottak közül feltámasztotta” (Kol 2,11-12, Csia). Ezekben a versekben is az a kulcs, amit a Messiás tett értünk, az áldozati halála, amiben a bemerítésben eltemettettünk, hogy „Őbenne, ővele együtt” támadjunk fel.
A bemerítés szóló magyarázat teljes terjedelmében a Máté magyarázatok c. könyvben lesz olvasható, ami várhatóan 2025 végén jelenik meg. Az érdeklődőket előjegyezzük és értesítjük a könyv megjelenésekor. (Email: lehem777@gmail.com)
Végjegyzetek:
[1] Máskor a Tóra a kéz- és lábmosásról rendelkezett (a papok számára a Szentélybe lépés előtt – 2Móz 30,18-20 vö. Zsolt 26,6). A ruhák megmosását is több helyen előírja (3Móz 15,11; 16,26.28; 17,15). A hagyomány ezeket a rendelkezéseket vette alapul további rituális tisztálkodások megállapításához.
[2] A szó gyöke (a tet, bet, lamed gyök) sokszor előfordul a Bibliában. Pl.: „Mártsa a pap az ujját a vérbe…” (3Móz 4,6, RÚF 2014); „Vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok az edényben levő vérbe” (2Móz 12,22, RÚF 2014).
[3] A héber mikve szó alapvetően gyűjteményt, összegyűjtést jelent, ebben az összefüggésben vízgyűjtőt, rituális fürdőt. Olyan medencét, melynek vizét részben vagy egészben természetes víz táplálja: eső- vagy forrásvíz. A rabbinikus előírások szerint a medencének legalább 762 liter vizet kell tartalmaznia, hogy az alámerítkezés lehetséges legyen (lásd még Moishe Rosen: Jesua, Jézus zsidó neve, Zsidók Jézusért Alapítvány, Budapest, 2016, 91-93 o.).
[4] Egyes történelmi egyházak hagyományában megtalálható a bemerítés. A katolikus katekézis ismeri a bemerítést a keresztség eredeti és alternatív formájaként: „A keresztség, melynek eredeti és teljes jele az alámerítés…” (628). „A keresztség lényegi szertartása a keresztelendő alámerítése vízbe, vagy a víz fejére öntése a Szentháromság, azaz az Atya, és a Fiú és a Szentlélek segítségül hívása közben“ (1278). A görög ortodox egyház elvégzi az alámerítést kereszteléskor – háromszor, ami megfelel a zsidó hagyománynak. A neoprotestáns egyházak (baptisták, pünkösdiek) pedig visszatértek a bemerítés bibliai gyakorlásához.
[5] A rabbinikus hagyomány (a farizeusok) mellett a bemerítés terén az esszénusoknak még kiterjedtebb gyakorlatuk volt. Több zsidó és messiási zsidó vélekedik úgy, hogy Bemerítő János valahogy kötődött az esszénusokhoz (pl. David Flusser: Jézus, Az ókori zsidó történelem és irodalom tükrében, Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1995, 27-28 o.; Anatoli Uschomirski: Máté evangéliuma zsidó szemszögből, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2025, 87. o.).
[6] David H. Stern az Apcsel 22,16 görög szövegében is felfedezi azt, hogy Pál maga merítkezett be, ami egy egyedi eset lehetett (David H. Stern: Jewish New Testament Commentary, Jewish New Testament Publications, Inc., Clarksville, Maryland, 1992, 307. o.). Dwight Pryor ugyancsak említi a segítő nélküli alámerítkezést a judaizmusban, amit háromszor végeztek el (Dwight Pryor: Behold the Man tanítássorozat, 4. tanítást kísérő Pdf, 32-33 o.).
[7] Köszönet ezért az információért Eyal Friedmannak.
[8] Röviden szeretnénk érzékeltetni azt is, hogy a mai ortodox zsidók életében mit jelent egy bemerítés. Komoly felkészülés előzi meg: imákat mondanak, bűnbánatot tartanak, körmüket, hajukat levágják, mielőtt alámerítkeznének. Még azt a piszkot is gondosan eltávolítják, ami a körmük alatt maradhat. A bemerítkezés számukra is megtisztulást és felszabadulást hoz. Például egy zsidó nő számára a menstruáció utáni alámerítkezés felszabadult örömet hoz, hiszen hosszabb idő után újra együtt lehet a férjével (lásd még a Mt 9,20-22M-et). A szellemi tisztaság természetesen része a megtisztulásnak.
Ez a bemerítés utáni öröm, felszabadultság megjelenik az Újszövetségben is. Fülöpöt bemerítette az eunuchot, majd elragadta az Úr Szelleme onnan. Az eunuch öröme azonban nem veszett el, örvendezve folytatta útját (Apcsel 8,39 vö. 2,41).
Az ortodox zsidóság számára tehát nagy jelentőséggel bír napjainkban is a bemerítés. Ha például zsidók érkeznek egy településre és közösséget akarnak létre hozni, akkor az a tapasztalat, hogy először tanítót fogadnak a gyerekeknek és ennek az anyagi hátterét igyekeznek megteremteni. Elsődleges cél a temető számára egy földterület vásárlása is. Második céljuk a mikve (rituális fürdő) építése és sokszor csak harmadik a kóser vágóhíd felállítása, ami a kóser étkezést biztosítja számukra.
[9] A Hertz kommentár megjegyzi: „Sok zsidó szaktekintélynek az a véleménye, hogy mindig, amikor a Szentírás a ruházat mosását rendeli el, a test megfürdetése is értendő rajta.” (Dr. Hertz J.H.: Mózes Öt Könyve és a Haftárák, III. Leviticus, Reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 118. o.)
[10] Ez a hagyomány már biztosan Jesua kora előtt több évtizeddel élt, mert a Messiás előtti generáció két nagy rabbija, Hillél és Sámmáj véleményt formáltak róla (Moishe Rosen: Jesua, Jézus zsidó neve, Zsidók Jézusért Alapítvány, Budapest, 2016, 92. o.).
[11] David H. Stern: Jewish New Testament Commentary, Jewish New Testament Publications, Inc., Clarksville, Maryland, 1992, 373. o.
[12] Ezt a rabbik a 2Mózes 24,3–8-ból vezették le.
[13] Dr. Hertz J.H.: Mózes Öt Könyve és a Haftárák, III. Leviticus, Reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 6.o.
[14] „Hát nem értitek, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba bemerítkeztünk, halálába merültünk be?” (Róm 6,3, Csia vö. 1Kor 1,12-15). A vízbe merülés képe fizikálisan ábrázolja azt a titkot, hogy Jesua áldozati halálába merülünk el.
[15] A körülmetélés feltételét a rabbik a Józs 5,2-9-ből olvasták ki a prozeliták betérésekor. (Turán Tamás: A zsidóságba való betérés érvénytelenítésének problémája a zsidó vallásjogban, in.: Conversio, szerk. Déri Balázs, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Vallástudományi Központ, Budapest, 2013, 510. o. Internet: http://vallastudomany.elte.hu/content/%CE%B1%CE%B3%CE%B9%CE%BF%CE%BD-1-%E2%80%93-conversio [2024.09.16.]