Az írástudók

.

A héber szofer (írástudó) szó több jelentését ismeri az Írás és a hagyomány, mert ez egyes korszakokban némileg változott. Eredetileg a király mellett szolgáló főemberek közül az írnokot nevezték így: „Király volt Dávid egész Izraél fölött… Jóáb, Czerúja fia, a sereg fölött volt… Szerája [az] író” (2Sám 8,15-17, IMIT vö. 2Kir 19,2). A szofer bibliai jelentése összefonódik a bölcsességgel is: „Jehónátán pedig, Dávid nagybátyja, tanácsos volt, értelmes férfi és írástudó; s Jechíél, Chakhmóni fia, a király fiai mellett” (1Krón 27,32, IMIT).

Később, a második Templom korában szofrimnek (szofer többesszáma héberül) hívták a tanítók szervezetét, testületét; azokat, akik az Írást magyarázták a népnek. Megszervezésük Ezra (Ezsdrás) idejéig nyúlik vissza, aki a szoferek feje volt. „Ezra fölvonult Bábelből, s ő írástudó [szofer] volt, jártas Mózes tanában [Tórájában]” (Ezsdr 7,6, IMIT). A judaizmus úgy tartja, hogy körülbelül 200 éven keresztül tartott a szofrim korszaka, Ezrától egészen az Igazságos Simeon idejéig (Kr.e. 3. század). A prófétai szolgálat háttérbe szorulásával az írástudók váltak a nép tanítóivá, ők rakták le a szóbeli Tóra kialakulásának első mérföldkövét.

Ezsdrás korától kezdve alapvetően két feladat kapcsolódik az írástudók fogalmához: egyrészt ők a Tóra és a szent iratok másolói[1], másrészt a Tóra magyarázói. E két tevékenységük, amit a különböző korokban másként láttak el, határozta meg az írástudókat az évszázadok folyamán.

Másolói feladatuk az ókortól fogva a mai napig fennmaradt. Így nevezik ma is a Tóra hivatásos másolóit, akik a szigorú előírások alapján lemásolják pergamentekercsre a szent iratokat. Az írástudók „legelemibb kötelessége az abszolút lelkiismeretesség és gondosság, mert egyetlen betűhibának vagy kimaradásnak sem szabad előfordulnia, miután az ilyen Tórát nem szabad többé használni. Bár emlékezetből is kell tudnia a szöveget, a szófer minden esetben másik Tóra-tekercsből másol; ez már a talmudi korban szigorúan elő volt írva s egyetlen betűt sem szabad másolni minta nélkül (Megillot 18b).”[2] Az egyik talmudi bölcs hangsúlyozza is a szoferek komoly felelősségét. Rabbi Ismáel így szólt egy szoferhez: „Fiam, légy óvatos a munkádban, mivel ez egy mennyei munka, nehogy tévedésből kihagyj vagy hozzáadj egy jottát (betűt), és ezzel az egész világ pusztulását okozzad” (bEruvin 13a). A szoferek elláttak más írnoki feladatokat is, mai fogalmainkkal élve (köz)jegyzőként vagy jegyzői, bírósági írnokként is tevékenykedtek.

A szoferek feladata volt tehát a szövegek pontos megőrzése, de emellett az is, hogy élő üzenetként fennmaradjon. Utóbbi rámutat második lényeges tevékenységükre: a nép tanítására. A Babilonból visszatért izraeliták szíve ismét Isten felé fordult, így nagyobb szükség volt olyan tóratanítókra, akik segítettek a népnek a törvény világos megértésében. Tanítási módszereiket a Nehémiás 8,8 írja le: „Szakaszokra osztva olvasták a könyvet, Isten törvényét, és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat” (RÚF 2014). Először felolvasták a héber szöveget, majd lefordították azt a nép akkori köznyelvére, arámira – még jobban megvilágítva a szöveget azzal, hogy szakaszokra osztották (vö. Megilla 3a; Nedarim 37b). Az adott bibliai szakaszokból levezették a benne szereplő törvényeket is. Általában nem fogalmaztak meg elvont halakhát, ez utóbbi már utódaik, a tannák munkásságához tartozott. Legfeljebb, szükség esetén a kor viszonyaira alkalmazták a bibliai törvényeket.[3] Bizonyos időszakokban a szofer oktatta a gyerekeket, fiatalokat is.

A Kr.e. 3. századot követően valamelyest módosult a szofer jelentése, amit az Újszövetség idején is így használtak. A Makkabeusok utáni időkben már a tanítók általános megjelölésére szolgált.[4] A modernkori héber Újszövetségekben találkozhatunk azzal, hogy a szofer értelmét (egészen pontosan a görög grammateus szót) tóratanítóval adják vissza, mert a másoláson túl ők voltak a judaizmus és a Tóra tanítói.

Jézus korában két lényeges kérdés merül fel az írástudókkal kapcsolatban.

(1) Miben különböztek az írástudók általában a rabbiktól? Az írástudók nem rendelkeztek szmichával, azaz nem avatták őket rabbivá. Az avatás szertartása abból állt, hogy a szmichát adó tekintélyek a kezüket rátették a jelölt fejére úgy, ahogy Mózes tette Józsuéval (5Móz 34,9). Így biztosították a szellemi vezetés folytonosságát Izraelben hosszú évszázadokon keresztül. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az írástudók szmicha hiányában nem hozhattak új értelmezéseket (chiddusim) és halakhikus döntéseket.[5] Ennyiben tért el a szolgálatuk egy rabbiétól.

A messiáshívő tudós, David H. Stern a fentiek alapján Mk 1,22-27-tel kapcsolatban a csodálkozás két lépcsőjét véli felfedezni. Szombaton a kapernaumi zsinagógában Jesua „tanítása megdöbbentette a zsinagógában lévőket, mert úgy tanította őket, mint aki Istentől fennhatóságot kapott s nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22, Csia). A csodálkozás először önmagában Jesua tanításából fakad, ami túlmutatott az írástudók tanításán, és a rabbikéhoz hasonlított.

Majd Jézus kiűzött egy tisztátalan szellemet, amely názáreti Jesua néven szólítja, és Isten Szentjének nevezi. Ez a gyógyítása pedig felülmúlja azt is, amit a rabbik tettek: ez a csodálkozás második szintje. „Mindannyian megdöbbentek, úgyhogy egymással vitatkoztak, és azt kérdezték: »Mi ez? Valami Istentől fennhatóságot nyert új tanítás? Csak úgy rendelkezik a tisztátalan szellemekkel, s azok engedelmeskednek neki«” (Mk 1,27, Csia). Miben tért el ez attól, amit a rabbik tettek? Jézus tekintélye egyrészt önmagában megáll, nagy hatalommal cselekszik annak ellenére, hogy nem hivatkozik más rabbira úgy, ahogy ez akkoriban megszokott volt.[6] Jézus a saját tekintélyét mindig csupán az Atyára vezette vissza, Tőle kapott fennhatóságot a beszédre, cselekvésre (Jn 8,26c.28-29).

Másrészt a tisztátalan szellemek engedelmeskedtek neki, ami ott állt aranyfedezetként szavai mögött. Jochanan ben Zakkáj rabbi (Kr.u. 1. század), a farizeusok szellemi vezetője tanulmányozta a sedim, a démoni szellemek beszédét (Szukka 28a), de arra nem volt hatalma, hogy a démoni szellemeket engedelmességre bírja. A korszak kiemelkedő rabbija csupán eddig mehetett el a démonokkal szemben, ám Jesua parancsol a tisztátalan szellemeknek, és azok engedelmeskednek neki! Emiatt képedtek el hallgatói új tanításán.

Végül a csodálkozás talán ide kapcsolható harmadik lépcsőjét a Mk 2,10-12 írja le, amikor Jesua egyedülálló módon azt állítja, hogy van hatalma a bűnök megbocsátására. „Ámulatba estek mind, dicsőítették Istent, és ezt mondták: Ilyet még sohasem láttunk!” (Mk 2,12, RÚF 2014). Vagy ahogy a Máté 9,8 fogalmaz: „és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek” (RÚF 2014).[7]

(2) A másik lényeges kérdés: hogyan viszonyultak egymáshoz a farizeusok és az írástudók? Az evangéliumok általában két külön csoportként írják le őket.[8] Bár ritkán előfordul az is, hogy az Újszövetség jelzi, hogy az említett írástudók a farizeusok közül kerültek ki. „A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” (Lk 5,30, RÚF vö. Mt 22,34-35; Mk 2,16; Apcsel 23,9)[9]. Az írástudók egy bizonyos része tehát a farizeusok irányzatához tartozott. Ezt a képet őrzi a zsidó hagyomány is.[10]

Az írástudókról sokszor meglehetősen negatív képet fest az Újszövetség. A farizeusokkal együtt több alkalommal támadják, kísértik Jesuát. Emellett főként a szinoptikus evangéliumok arról tanúskodnak, hogy a vezető papok és a vének mellett az írástudók kulcsfontosságú szerepet játszanak Jézus elítélésében és kivégzésében.[11] Jesua eleve többször is úgy jövendöli meg halálát, hogy említést tesz az írástudókról: „az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megkorbácsolják és keresztre feszítsék, de harmadnapon feltámad” (Mt 20,18 vö. Mt 16,21; Mk 8,31; 10,33; Lk 9,22). Ebből adódik a következtetés, hogy a vezető papsággal is jó kapcsolatot ápoltak az írástudók.

Azonban ahogy a farizeusokra, úgy az írástudókra sem szabad pusztán elítélően tekinteni. Jesua néhány helyen pozitívan is nyilatkozik róluk, mert lehettek körülötte olyan írástudók, aki elfogadták az Isten királyságáról szóló tanítást. „Azért minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a házigazdához, aki újat és ót hoz elő kamrájából” (Mt 13,52, RÚF 2014). Jesua átadott életű küldöttjei között megnevezi az írástudókat is: „Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd…” (Mt 23,34, RÚF 2014).

Előfordul az is az evangéliumokban, hogy Jézus dicséretben részesít egy írástudót, mert ugyanazt a két parancsolatot emelte ki a Tórából, mint amit Jesua (Lk 10,25-28 vö. Mt 22,35-40).[12] Az Újszövetség alapján így inkább az a kép rajzolódik ki, hogy az írástudók rétege igyekezett betölteni azt a szellemi feladatot, amire hivatott volt. Közülük sokan ellenálltak a Messiás tanításának, de mint ahogy az egész Izraelből, az írástudók közül is volt Jézus felé forduló maradék.

Vissza a magyarázatokhoz.

.

Végjegyzetek:

[1] A mezuzában és a tfilinben (imaszíjban) lévő szövegek készítése is az ő feladatuk a mai napig.

[2] Magyar Zsidó Lexikon, 1929, 861. o. – Az 1929-ben Ujvári Péter szerkesztésében megjelent Magyar Zsidó Lexikon internetes változata. Készült az NKFP és a Hanadiv Alapítvány támogatásával, a WJLF-en folyó kutatómunka keretében, 2006-ban. Projektvezető, szerkesztő: Nagy Péter Tibor. Internet: https://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ [2024.06.12.].

[3] Egyes misnák a szoferektől erednek (N^egaim II. 5-7), de az ilyenek a ritkák.

[4] Így Mózest és Áront Izrael szofrimjeinek nevezik (pszeudo-Jonátán Targum a 4Móz 21, 19-hez; Targum az Énekek éneke 1,2-höz vö. Jewish Encyclopedia, V., Funk & Wagnalls Co., New York, 1901-1906., 123. o.).

[5] Lásd a halakháról és a halakhikus döntésekről a Kötés és oldás (Mt 18,15-20M) című magyarázatot. A szmicháról pedig a Milyen felhatalmazással cselekszed ezeket? (Mt 21,23M) című magyarázatot.

[6] Más rabbik előszeretettel tették ezt. A Talmud szerint a bölcsek sokszor más rabbik tekintélyére hivatkozva tettek kijelentéseket, például: „Dosztáj ben Jánáj rabbi szokta mondani Méir rabbi nevében…” (Ávot 3,8). Vagy: „Hilléltől és Sámájtól Rábán Johánán ben Zákáj vette át a hagyományt” (Ávot 2,8). (Idézve Talmud, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség-Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Alapítvány, Budapest, 2017, 613. oldaláról) Egy rabbi hitelességét, tekintélyét az is megalapozta, hogy kik közvetítették számára a hagyományt. Lásd még erről a Nem eltörölni, hanem betölteni (Mt 5,17M) című magyarázatot.

[7] David H. Stern: Jewish New Testament Commentary, Jewish New Testament Publications, Inc., Clarksville, Maryland, 1992, 87-88 o.

[8] A Máté 23. fejezetében végig, de többnyire az evangéliumok szövegében ezt találjuk: a „farizeusok és az írástudók” (Mt 5,20; 12,38; 15,1 stb.)

[9] A felsorolt verseknél előfordulhat, hogy egy-egy szövegváltozatban más áll.

[10] „Emellett bizonyos helyeken teljesen nyilvánvaló, hogy a szofrim egy későbbi korszak talmudistáira utal, mint például a jBerakhot 1,7. és bRos Hasana 19a, ahol a dibre szofrim (= „az írástudók szavai”) kifejezés úgy tűnik, hogy Hillel iskolájára utal. (Jewish Encyclopedia, V., Funk & Wagnalls Co., New York, 1901-1906., 123.)  „A szófer hivatás rendes kenyérkereset volt már abban az időben s némely talmudszerző maga is szófer volt.” (Magyar Zsidó Lexikon, 862. o.)

[11] Mt 26,57; 27,41; Mk 11,18; 14,1.43.53; 15,1.30; Lk 20,19; 22,1.66; 23,10. János egyáltalán nem ír írástudókról, helyettük a farizeusokat említi. Ez alapján is valószínűsíthető, hogy az írástudók egy része vagy nagyobb része farizeus lehetett.

[12] Lásd a Melyik a nagy parancsolat a Tórában? (Mt 22,35-40M) c. magyarázatot.