Interjú a jeruzsálemi messiáshívő vezetővel, Benjamin Bergerrel megjelent könyveiről I.
A szerző gondolatai Az út, a jó című könyvéről
Hogyan tekintesz ma Magyarországra Jeruzsálemből? Hogyan látod népeink kapcsolatát, és az izraeli és a magyar hívők kapcsolatát?
Benjamin Berger: Nehéz kimondanom, de Magyarország egyike azon kevés országnak Európában, ahol pozitívan állnak a zsidó néphez és Izraelhez. Ez komoly változást jelent a második világháború időszakához képest, amikor Magyarország nem állt ki a zsidók mellett. De ma látom a radikális változást, és nagyon hálás vagyok ezért, mert azt tapasztaljuk, hogy a nemzetek egyre jobban az antiszemitizmus irányába fordulnak. Sajnos ezt elég félelmetes módon látjuk kibontakozni.
Isten Igéje azt mondja, hogy mindenki, aki áldja Ábrahámot, áldott, és aki átkozza, átkozott lesz (vö. 1Móz 12,3). Az országotok tehát áldás alatt van, és nagyon örülök, hogy ez abban is megnyilvánul, hogy a magyarok nyitottak a messiási zsidó közösségek és a messiási mozgalom felé. Úgy vélem, hogy ez a nyitottság létfontosságú az egyház számára.
Ahhoz, hogy az egyház helyreálljon, szükség van arra, ahogy felismerje Izrael helyét, és azt, hogy Izrael hitre fog jutni a Messiásban; továbbá a saját kapcsolatát Izraellel. Ha ezeket elmulasztja, akkor híján lesz annak, ami kulcsfontosságú Isten tervében – a jelenre és a jövőre nézve. A jelenre nézve azt mondanám, hogy azért lényegesek ezek a felismerések, hogy igaz egységre jussunk egyaránt. A jövőre nézve pedig amiatt a királyság miatt, amely akkor „robban be”, ha Izrael meglátja és egyúttal elfogadja Messiását, és Jézus visszatér Jeruzsálembe.
A helyes bibliai megértés különösen fontos ezekben az időkben. Látjuk elválni azokat a keresztényeket, akik mélyebb megértést kaptak Izrael jelentőségére és Isten tervére nézve, azoktól, akik még mindig vakságban vannak. Akiknek előítéleteik vannak, és nem akarnak látni. Isten ilyen módon választja el a juhokat és kecskéktől (vö. Mt 25,31-46). Látjuk ezt rohamos gyorsasággal megtörténni napjainkban.
2013-ban jelent meg első könyved magyarul, az önéletrajzod Az út, a jó út. Ez a könyv elérhető a könyvesboltokban. Eredetileg azért is született, mert amikor Európában elkezdtél szolgálni testvéreddel az 1980-as évek tájékán, akkor annyira ismeretlen volt az, hogy valaki messiási zsidó. „Be kellett mutatni benneteket”, meg kellett ismertetni a gyülekezetekben, hogy léteznek zsidó hívők a 20. század végén is. Hogy látod ezt ma?
Benjamin Berger: Ez a könyv úgy született, hogy Christoph Meister, egy svájci testvér kezdeményezte a megírását. Mi, testvéremmel, Rubennel nem igazán gondoltunk erre. Christoph szeretett volna egyfajta életrajzot rólunk – Rubenről és rólam. Ami különösen azokról az időkről szól, amikor hitre jutottunk. Ezért Jeruzsálembe jött. Leültünk számba venni a dolgainkat, és a felmerülő kérdéseket a könyv megírásával kapcsolatban. Azt gondolom, hogy jelentőséggel bír az, hogy eljutott az olvasóközönséghez. Mert az európai hívők sokszor semmit sem tudnak a zsidó jézushívőkről. A könyv jó képet ad arról, hogy Isten hogyan munkálkodott és munkálkodik ma is egy zsidó hívő életében. Bemutatja azt is, hogy mi, messiáshívő zsidók hogyan értjük a Jézushoz, Jesuához fűződő kapcsolatunkat és a nemzetekhez fűződő kapcsolatunkat.
Sem én, sem az öcsém soha nem jártunk semmilyen bibliaiskolába. Mindketten hitre jutottunk, és megkaptuk Istentől azt a kegyelmet, hogy megértettük a kezdetek kezdetétől azt, hogy az Úr követésére való elhívás nagyon radikális döntés. Azt jelenti, hogy száz százalékig Vele kell járnod – annyira, amennyire csak képes vagy rá. Más szóval mindent bele kell adnod, még a másodlagos dolgokat is, mert Jézus azt üzeni számunkra: Gyere, kövess engem! Bár mindketten iskolázottak voltunk, és megvolt a magunk foglalkozása, felismertük, hogy a legfontosabb dolog az, hogy Őt kell követnünk és megismernünk.
A könyv tulajdonképpen az életetekről szól, az utatokról Jesuával. Megosztanál néhány epizódot belőle?
Benjamin Berger: Először én adtam az életemet az Úrnak 1967-ben, majd az öcsém 1970-ben. Mindketten elfogadtuk Isten hívását, hogy letelepedjünk Izraelben. Tudtuk, hogy ez nagy kihívás lesz. Másrészről azt is megértettük, hogy egy olyan időbe léptünk, amikor Isten kezdi kinyilatkoztatni Jesuát Messiásként a zsidó népnek. Megértettük, hogy a megtérésünk semmiképpen sem fogható fel egy másik vallásba való áttérésként. Megtérésünk a szív megtérése, Isten felé fordulása volt.
Tehát vettük az elhívást az Úrtól, és letelepedtünk Izraelben 1970 tájékán. Elkezdtünk az ottani életünket olvasva és tanulmányozva Isten szavát, Igéjét. Annak köszönhetően, hogy ortodox zsidó háttérből jöttünk, már korábban is ismertük és olvastuk a Bibliát. De soha nem értettük meg igazán, hogy mi Isten terve Izraellel. Azonban akkor, amikor hitre jutottunk, nagyon sokat tanulmányoztuk együtt a Bibliát a testvéremmel. Isten Szelleme sok mindent felfedett előttünk. Teljesen új megértésre jutottunk arra az időre nézve, amelyben éltünk.
Megértettük, hogy népünk helyreállítása Izrael földjén kétezer év után nem valamiféle politikai esemény, ahogy sokan gondolják. Bár Isten felhasználja a politika színterét is, de ennél sokkal mélyrehatóbb történt. Egy olyan dolog, amit a próféták a helyreállítási folyamat kezdeteként láttak.
Rájöttünk arra is, hogy Jeruzsálem újraegyesítése 1967-ben nagyon nagy jelentőséggel bírt a helyreállítás folyamatában. Jeruzsálem újraegyesítése nélkül valami nagyon lényeges hiányozna. Az újraegyesítéssel népünk újra képessé vált arra, hogy visszatérjen fizikailag és szellemileg a gyökereihez. Ezt már az Úrral járásunk legelején felismertük.
Megértettük, hogy Isten újra Izrael népe felé fordul, és láttuk ezt végbe menni. Kezdtük meglátni, hogy voltak zsidók, akik Izraelen kívül éltek, megismerték Jézust, és hívőként visszatértek Izrael földjére. Szembesültünk azzal is, hogy Izrael földjén is vannak nagyon kis számban messiáshívők – valószínűleg a második világháború óta. Felfedeztük, hogy Isten valami egészen újat cselekszik azzal, hogy egyre több zsidó Jézus felé fordul.
Majdnem kétezer éven keresztül a nemzetek meglehetősen negatívan tekintettek a zsidó népre, és úgy vélekedtek, hogy az egyház Izrael helyére lépett Isten tervében. Valami olyan kezdett akkortól fogva megelevenedni, ami ennek épp az ellenkezője. A zsidó hívők számának növekedésével Izrael elkezdte visszanyerni azt a helyét az egyházban, amit elvesztett.
Isten Izrael félretolatásával kapcsolatos terve csak átmeneti volt, de az egyház nem így tekintett erre. Az egyház abban hitt, hogy Izrael helyére lépett, és az új, szellemi Izraellé vált. Másrészt a zsidóknak jó volt azt hinni, hogy nem kell áttérniük a kereszténységre. Ám nagyon lényeges annak megértése, amit a Jeremiás 31,31-ben olvasunk. Az új szövetség nemzeti szinten Júda és Izrael házával köttetett. Még ha nemzetként nem is fogadtuk el a Messiást, ez a kiindulópont. A nemzetek ehhez adják magukat, ehhez csatlakoznak, ebbe oltatnak be, ahogy Pál apostol a Róma 11-ben megfogalmazza. Bekerültek abba a tervbe, amit Isten Izraellel kezdett el.
Ez történelmileg is igaz, mert amit korai egyháznak, a jeruzsálemi gyülekezetnek nevezünk, az alapvetően zsidó egyház volt, amely néhány prozelitát is a soraiban tudott – valószínűleg kezdetektől fogva. Ám Jézus előtt a nemzetek prozelitái, betérői zsidóvá váltak. Így értették kezdetben az egyházat. Péter pünkösd napján úgy beszél a zsidó néphez, mint Isten népéhez, akikhez eljött a Messiás. De Akit a zsidók el is utasítottak. Azt mondja, hogy ennek meg kellett történnie, Isten Fiának meg kellett feszíttetnie és fel kellett támadnia a halálból. Majd Péter úgy hirdeti nekik az evangéliumot, mint ami az ő örökségük. Ez a látásmód az, amit a nemzetek egyházai majdnem teljesen elvesztettek a behelyettesítő teológia miatt.
Azt értettük meg testvéremmel, Rubennel, hogy a kihívás a zsidó nép és az egyház számára is hatalmas ezekben az időkben. A zsidó nép elutasította a Messiás Jézust. Azt az utat, amit kínált, a kereszténységnek, tehát egy pogány jellegű, idegen vallásnak látja, amihez semmilyen módon sem kíván kapcsolódni. A kritikus judaizmus így nagyon nagy korlátokat emelt a kereszténységgel szemben. Az ellentét hatalmassá nőtt a rabbinikus judaizmus és a kereszténység között.
Itt, Izraelben tehát két kihívással szembesültünk: egyrészt meg kellett szólítani az egyházat, másrészt meg kellett szólítani Izraelt. Mindkét részről gyökeres változásokra van szükség. Azt láttuk, hogy ez a változás apránként, lépésről lépésre halad előre, és valamikor be fog következni.
Izrael továbbra is az ígéret földje, az az ország, ami a központja Isten prófétai beszédének. Ha újra épül egy jézushívő gyülekezet vagy közösség Izraelben, ami magába foglal olyan hívőket is a nemzetekből, akik csatlakoztak hozzánk és azonosultak velünk, akkor a helyreállítás folyamata zajlik – úgy, ahogy majdnem kétezer évig erre nem volt példa. Ezek az itteni életünk kihívásai.
Az izraeli életünknek különböző szakaszai voltak. Először Betániában éltünk, amely alapvetően egy muszlim falu. Itt töltöttünk öt évet és többnyire Isten Igéjét tanulmányoztuk, imádkoztunk és mélyebben megismertük Istent. Ez után az öt év után Isten Galileába küldött bennünket 10 évre, ahol nagyon fontos tapasztalatokat szereztünk. Annak az úttörő mozgalomnak váltunk részévé Izraelben, amely az itteni gyülekezetet, egyházat építette. Már hárman voltunk, és még egy testvér csatlakozott hozzánk ezen az észak galileai településen.
Nagyon sok csodát láttunk abban az öt évben, amíg egy faluban éltünk. Átéltük, hogy az emberek Isten felé fordulnak. Néhányan álmok, látomások révén. Nem az volt a kérdés, hogy győzködni próbáljuk az embereket arról, hogy Jesua az igazi Messiás. Isten már előkészítette őket, és mi csak beszéltünk velük, megosztottunk velük történeteket az életünkből. Így jutottak hitre, és rövid idő alatt egy közösség formálódott. Ismétlem, ez nem azért történt így, mert elterveztük, hogy egy közösséget szeretnénk, hanem egyszerűen így alakult.
Közösséggé váltunk, és a Szent Szellem által megértettük, hogy arra lettünk elhívva, hogy meg kell osztanunk egymással az életünket. Így lettünk egy közösséggé, és tanúskodtunk Jézusról a település lakóinak.
Természetesen részünk volt némi üldöztetésben, ugyanakkor mások is hitre jutottak. Tényleg megtapasztaltuk azt, amit kis ébredésnek neveznék. Azért nevezem kicsinek, mert nem ezrek tértek meg. Más szempontból viszont hatalmas volt, mert a Szent Szellem természetfeletti munkája megnyilvánult. Emberek menekültek meg, és Jézus bizonysága elterjedt azon a vidéken. Sokat tanultunk arról, hogy mit jelent Istenben hinni, hitből élni. Ha szükségünk volt, azt egyszerűen Isten elé vittük. Hatalmas csodákat éltünk át, amikor Isten válaszolt az imádságainkra. Tényleg gondot viselt rólunk, betöltötte a szükségeinket.
Ezt az öt éves időszakot egy Ros Pinna nevű faluban töltöttük, ami fejkövet jelent. Ez a név a zsoltárokból ered: „kő, amelyet az építők elvetettek, lett sarokkővé [fejkővé]” (Zsolt 118,22). Innen kapta a falu a nevét, ami nagyon prófétikus. Hisz valóban Jesua a fejkő, a zárókő (=ros pinna), amit Izrael, az építők elvetettek, de ő lett fejkővé.
Ezt éltük át mi is. Nyíltan üldöztek minket a népünkben. Például interjút készítettek velünk a tévében, amiről az újságok is hírt adtak. Nem azért mentünk bele a tévés szereplésbe, mert hírnevet akartunk, soha nem kerestük a nyilvánosságot, hanem azért, hogy Jézus nevét elkezdjék hirdetni Izraelben.
Aztán Tiberiasba költöztünk, ahol gyülekezet jött létre. Ez az üldözéssel együtt növekedett. Mert Tiberias egy olyan város volt, ahol sok vallásos zsidó élt, de az akkoriban alapított gyülekezet a mai napig él. Végül közel 40 évvel ezelőtt elhívást kaptunk Jeruzsálembe, ahol a máig élünk. Jeruzsálem óvárosában kezdtünk el egy gyülekezetet építeni.
Ezen kívül rengeteg utazást tettünk a világ sok országában. Az utak során megosztottuk a nemzetekkel, amit Isten a szívünkre helyezett. Amiről úgy gondoljuk, hogy elengedhetetlen, hogy az egyház megértse.
Tehát itt állunk ma egy „nagy útkereszteződésben”. Izrael az október 7-ei terrortámadás óta ma már nem ugyanaz az ország. Látjuk, hogy a nemzetünk lassan kezd visszafordulni Isten felé. Azokra is gondolok, akik nem voltak igazán vallásosak, de most ahhoz az Istenhez fordulnak, aki a mennyet és a földet teremtette. A szenvedést, amin keresztül megyünk ebben a lassan két éve tartó időszakban, Isten arra használja, hogy megtörjön minket jó értelemben. Megtörje a büszkeségünket, maga felé fordítsa a szívünket, hogy még nyitottabbak legyünk Felé. Jesua kinyilatkoztatása egy olyan dolog, amit csak Isten Szelleme tud megtenni. De készíti erre az utat, „felszántja a földet”, hogy a jó magot el lehessen vetni. Mindez összekapcsolódik az Úr visszajövetelével, és a nép Izrael földjére való visszatérésével kétezer év után.
Mostanában azon gondolkodom, hogy az Úrnak két visszatérése van. Az egyik szellemben, ami most megy végbe. Meg kell értenünk azt, hogy most meg kell töretniük azoknak az erősségeknek, amelyek elzárják az utat Jézus visszajövetele elől, és az elől, hogy elfoglalja méltó helyét Izraelben. Ez bizonyos értelemben egy lehetőség, ami épp most bontakozik ki. Isten készíti az utat, egyengeti a talajt, hogy az Úr második visszajövetele előtt nagy szabadulás legyen Izraelben. Minden, ami akadályozza azt, hogy ez megtörténjen, el lesz mozdítva, vagy már folyamatban van az eltávolítás. Ahogy Pál apostol mondja a 2Korintusi levélben: a lepel elvétetik a zsidó nép szemei elől (vö. 2Kor 3,15-16).
Ez magával hozza az egyház nagy bűnbánatát, megtérését is, mert az egyháznak nagy felelőssége van abban, hogy a zsidó nép szemei nem tudtak megnyílni a Messiás felismerésére. Természetesen nem kizárólag az egyházat hibáztatom ezért, mivel nekünk, zsidóknak is megvan a magunk felelőssége. A bűnbánatra nagy szükség van, mert az egyház sok dolgot tett különösen Nagy Konstantin idejétől, a niceai zsinattól fogva (Kr.u. 325), ami a törést végérvényesen megpecsételte Izrael és az egyház között.
A bibliai naptárt megváltoztatták, pedig addig voltak keresztények, akik a bibliai időszámítást vették alapul. Mert a Biblia erre épül, és az Újszövetség is a bibliai naptárhoz kapcsolódik. De Nagy Konstantin idejétől fogva már nem tartották ezt tiszteletben. Új egyházi naptárt hoztak létre, ami már nem kötődött a bibliaihoz. Ez vakságot hozott az egyházba, mert a bibliai naptáron alapul az ünnepek messiási betöltése.
Ezzel találkozunk az Újszövetségben. Jézus nem pusztán „valamelyik napon” halt meg, hanem pontosan peszahkor, a zsidó húsvétkor. Ő volt Isten Báránya, akit peszah napján a feszítettek meg, és a kovásztalan kenyerek ünnepe alatt az első zsenge bemutatásakor támadt fel.
A Szent Szellemet pedig Isten pontosan pünkösdkor árasztotta ki, azaz a Tórában elrendelt hetek (savuot) ünnepén (3Móz 23,15-22; 5Móz 16,16). Jesua, aki ószövetségi próféciákat töltött be, a bibliai naptárhoz kapcsolódik. A bibliai naptár szerinti ünnepek végső, messiási értelmét Ő adta meg. Ez olyasvalami, aminek most látjuk a helyreállítását az Egyházban és ez egy nagyon fontos helyreállítás, mert ez Isten időzítéseivel kapcsolatos. Azzal, ahogy Isten munkálkodik a történelem során. Isten naptára sohasem változik. Ez nem pusztán Izrael naptára az ünnepekről, hanem Isten prófétikus naptára, amiben kifejezi az ünnepek messiási értelmét is Jesuában.
A gyülekezetünkben ezért mi is mindig nagy peszahi ünnepet tartunk sok Jeruzsálembe érkező vendéggel együtt. Akik részt akarnak venni, azokat szívesen látjuk. Felolvassuk a kapcsolódó ószövetségi és újszövetségi szakaszokat, és megtartjuk az úrvacsorát úgy, ahogy az akkor történt. Ugyanis talán feledésbe merült az, hogy Jézus azt a vacsorát, ahol megkötötte az új szövetséget, peszahkor tartotta Isten Bárányaként, mint messiási Főpap. Azok, akik részt vesznek ezen, megértik, hogy mit vesztett az egyház.
Tehát lassan elindul valami a helyreállítás területén. Isten helyreállítja Izraelt, az egyházat, és Izrael és az egyház szent maradékát összehozza ezekben az időkben isteni rendje szerint. Ahogy Pál mondja először zsidónak, aztán görögnek. Majdnem kétezer év után ez újra elkezdődik, és az egység, a szentség helyreállíttatik. Még hosszú utat kell bejárnunk, de biztató azt látni, hogy Isten cselekszik.
