A bűnbánat és bűnbocsánat zsidó értelmezése

David Levine

.

A hit fogalma a zsidó gondolkodásban

Mindenek előtt tisztázzuk, hogy egyáltalán mi a hit? Milyen rokon értelmű szót lehetne használni helyette? A legjobb szinonima talán a bizalom. Ha van hitünk, akkor bízunk Istenben. Bizalmunk van Benne, kapcsolatunk Vele. Rá tudunk támaszkodni arra, hogy Ő valóságos, igaz és megteszi, amit mond.

Bizonyos szempontból különbség van a hit fogalmának keresztény és zsidó értelmezése között. A keresztényekben gyakran nagyon nagy hit van, de időnként összekeverik a hitet a tantételekkel. A tantételek nagyon jók és hasznosak, de a legtöbb ember közösen vallott hittételek alapján tartozik össze és nem a hit köti őket össze. Általában nem azok tartoznak össze és bíznak egymásban, akik igazán bíznak az Úrban, hanem azok, akik közösen hisznek különböző doktrínákban. Ez nagy realitása a keresztény világnak.

A zsidók nem hisznek annyira a doktrínákban. Ne értsetek félre: nagyon sok zsidó doktrína van, de a zsidók a saját tantételeikben sem bíznak. Számukra a zsidó élet gyakorlata sokkal fontosabb, mint a tantétel. Végső soron a zsidó hit nem más, mint egyszerű bizalom Istenben, és az, hogy egyszerűen, személyesen kapcsolatban vagyok Istennel. Hiszem, hogy amit mond igaz és az életemet eszerint az igazság szerint élem. Röviden ez a zsidó hit.

Általánosságban elmondható, hogy a zsidók kevésbé ugranak egymás torkának a tantételek miatt, a keresztények viszont ezt sokszor megteszik. Nem a kereszténység ellen beszélek és nem lekicsinylő módon szeretnék nyilatkozni. Egyszerűen a történelemre gondolok. A kereszténység történelme nagyon sok vallási háborút foglal magába, amikor egyik keresztény a másikat irtotta. Katolikusok a protestánsokat, de a protestánsok is a katolikusokat. Az egyik csoport harcol a másik ellen, az ortodoxok a katolikusok ellen, ortodoxok a protestánsok ellen… Ez a kereszténység történelme. Ilyen módon nem üldözik egymást a zsidók, a tantételek miatt nem. Mi esetleg „fontosabb dolgok” miatt üldözzük egymást. Bármi más miatt, de nem a tantételek miatt.

A zsidó hitnek van egy egyéni és egy közösségi megnyilvánulása. A zsidó nép megváltása egyéni és közösségi volt, és így is értelmezték a történelem során. Jószerével a nyugati protestánsok gondolkodása az egyéni üdvösségre helyezett minden hangsúlyt és szinte semmit a közösségi megváltásra (vagy más szavakkal ilyen az evangéliumi kereszténység gondolkodása). Ezzel szemben a katolikusok és az ortodox egyházak sokkal jobban értik, hogy mit jelent a közösségi, az egyetemes megváltás. De náluk a másik véglet található meg: kevésbé gondolnak az egyén megváltására. Ám a történelmi zsidó hit valahogy egyensúlyba tudja hozni ezt, érti az egyén és a közösség megváltásának viszonyát.

Szeretnék egy másik különbséget is megemlíteni: a zsidók sokkal inkább a cselekedetre összpontosítanak, mint a hitre. Mit hiszel? A hit egy zsidó számára abban tükröződik, hogy mit teszel. Nem a gondolataid, a filozófiád számítanak; nem az számít igazán, hogy mit hiszel. Ezek fontosak ugyan, de minden a cselekedetekben nyilvánul meg. Mert a cselekedetek abból születnek, amit igazán hiszel. Az, hogy valami van a fejedben, nem elég. Az a fontos, hogyan cselekszel. Jákob (Jakab apostol) azt tanította, hogy elválaszthatatlan kapcsolat van a bennünk lévő hit és az abból folyó cselekedetek között (Jak 2,14-26). Igaz, hogy hit által üdvözülünk, de szükség van arra, hogy ebből a hitből jócselekedetek szülessenek. Lehet a jócselekedeteteket teljesen rosszul is értelmezni, úgy, hogy a jócselekedetek valahogy helyettesíthetik a szívből jövő hitet. De ez csak a bibliai gondolkodással szemben fogalmazható meg. A helyes megértés az, hogy ezek a jócselekedetek abból a hitből származnak, ami a szívünkben él. Jákob (Jakab apostol) azt mondja, hogy a hitedet a cselekedeteid bizonyítják. Sokszor találkozunk keresztényekkel, akik fönnakadtak azon, hogy hinni kell vagy cselekedni. Jakab (vagy Jákob) levele pont azért adatott, hogy ezt a dilemmát föloldja.

Van még egy aspektusa a zsidó hitnek, ami Izrael történelmével kapcsolatos. Ha zsidóként visszatekintek, látom azokat a zsidókat, akik hűségesek voltak Istenhez. Ez a népem történelme, a zsidó hit történelme. Ábrahámra nézek, aki a hit embere volt; Mózesre, aki a hit embere; Jeremiásra, Ezékielre, a prófétákra, a zsidó apostolokra, akik a hit emberei voltak. Úgy tekintek rájuk, mint a hit zsidó embereire. Számomra példák arra, hogy hogyan élhet a népem hitben. A keresztények gyakran falat húznak az Ó- és az Újszövetség közé és azt mondják, hogy ez a rész zsidó, a másik keresztény. A hit hősei itt keresztények és a másik oldalon zsidók. De én nem így tekintek erre. Akár az Ó- akár az Újszövetség könyveit nézem, mindenütt zsidókat látok. Az Ószövetségben is azt látom, hogy vannak hittel teli és hit nélküli zsidók. De akármerre nézek, csak zsidókat látok. Ha azt a kérdést teszem föl magamnak, hogy mi a zsidó hit, akkor azt mondom, hogy az a hit, ami ezekben az emberekben volt.

A bűnbánat a zsidó felfogásban

Vizsgáljuk kicsit tovább a keresztény és a zsidó gondolkodás közötti különbségeket. Mit jelent a bűnbánat a keresztény gondolkodás szerint? Mit kell tennie egy bűnbánó embernek, egy megtérő bűnösnek?

Simon Wiesenthal 1976-ban írt Napraforgó című könyvében van egy életrajzi beszámoló, amely körül komoly etikai vita alakult ki. Simon Wiesenthal egy híres zsidó, aki a rejtőzködő nácikat próbálta felkutatni. Főleg olyanokat, akik felelősek voltak a tömeges kivégzésekért, és akik koncentrációs táborok vezetői voltak.

A háború vége felé Wiesenthal is koncentrációs táborban volt. Akkoriban egy ápolónő, aki a németeknek dolgozott, elvitte egy nácihoz, aki haldoklott. Ez a haldokló náci elmondta az élettörténetét Wiesenthalnak. Elmesélte, hogy katolikusnak nevelték és ministráns volt a templomban, de később az SS-hez csatlakozott. Amikor a nácik megszállták Lengyelországot, ő is részt vett a zsidók utáni vadászatban. Az egyik lengyel városban az összes ott élő zsidót egyetlen épületbe zsúfolták össze és rájuk gyújtották az épületet. Akkor, a halálos ágyán szembenézett azokkal a rettenetes dolgokkal, amiket elkövetett. Fontos volt számára, hogy legyen egy zsidó származású ember, aki megbocsát neki. Ezért kérte meg a zsidó Wiesenthalt, hogy mondja ki a feloldozást. De Wiesenthal nem bocsátott meg. Nem mondott semmit, hátat fordított és kiment a szobából.

Harminc évvel később a Napraforgó című könyvében ír erről az emlékéről. Úgy határozott, hogy könyvének e részletét elküldi keresztény és zsidó vezetőknek. Feltéve nekik a kérdést: igazam volt-e, hogy nem bocsátottam meg ennek a megtérő nácinak? Jól tettem, amit tettem?

Alapjában véve elmondhatjuk: egy náci elkövető megváltást keresett, amit egy embertől várt, noha ezt egyedül Isten adhatja.

Ám ez az eset jól megmutatja, hogy mi a különbség abban, ahogy a zsidók gondolkodnak a megbocsátásról, és ahogy a keresztények. Először hadd mondjak néhány dolgot azokról a levelekről, amiket Wiesenthal kapott. A keresztények azt mondták, hogy hibázott abban, hogy nem bocsátott meg, a zsidók pedig azt, hogy igaza volt. Ebből kiderül valami: a zsidók másként gondolkodtak a megbocsátásról, mint a keresztények.

Wiesenthal tudta, hogy egy ember megbocsáthat a másiknak, ami összefügghet azzal, hogy Isten is megbocsát. Mert minden ros hásáná (új év) és jom kippur (engesztelés napja) között a zsidók tíz bűnbánati napot azzal töltenek, hogy végig gondolják a megbocsátás és a bűn kérdését. Tulajdonképpen az egész hónap (a hatodik hónap), ami megelőzi a ros hásánát és a jom kippurt erre van szentelve. A zsidókat módszeresen tanítják arra, hogy hogyan gyakorolják megfelelően a bűnbánatot. Ez nem azt jelenti, hogy mindig meg is teszik. De világos tanítást kapnak erről. Akik ezt komolyan veszik, azok gyakorolják is.

A tíz bűnbánati napra vonatkozó egyik tanítás, hogy Istent csak azoknak a bűnöknek megbocsátására kérheted, amiket ellene követtél el. Azokat a bűnöket, amiket emberekkel szemben követtél el, velük is kell rendezned, ki kell engesztelned őket. Nagyon egyszerűen megérthetjük ezt az egész kérdést. Azok a keresztények, akik Wiesenthal kérdésére válaszoltak, nagy általánosságban gondolkodtak a megbocsátásról: ha szabadok vagyunk arra, hogy megbocsássunk, mindig tegyük meg, amikor megkérnek rá. A zsidók pedig azt vallják, hogy vannak feltételei a megbocsátásnak.

Az ezzel kapcsolatos zsidó tanítás nagyon egyszerű és világos. Megbocsáthatsz valakinek, aki vétkezik ellened, de nem bocsáthatsz meg valami olyanért, amit valaki más ellen követett el. Ezt nagyon egyszerű belátni. Mondjuk, kölcsön kérek valakitől százezer forintot. Majd másvalakihez megyek oda és arra kérem, hogy engedje el a tartozást. Ő pedig boldogan, nagylelkűen azt mondja, hogy elengedem, nem számolom föl neked, szabad vagy, nem kell egy fillért sem visszafizetned. Ebben nem stimmel valami, ugye? Tudjuk, érezzük belül, hogy ez nem jó, nem igaz.

Egy másik példa: tegyük fel, hogy nem kölcsön veszem a pénzt, hanem ellopom. Meglátom, hogy ott van valakinek a táskája, kiszedem a pénzt és elköltöm az egészet. Aztán odamegyek a feleségemhez és azt mondom: „Sandy, bocsáss meg, akkora bűntudatom van, sőt, még szégyellem is magam és nem is tudod elképzelni, milyen nehéz volt elkölteni ezt a pénzt. Tényleg rosszul érzem magam emiatt, kérlek, bocsáss meg nekem, hogy elloptam XY pénzét.” Sandy erre azt mondja: „megbocsátok neked, hisz nekem is megbocsátott Isten, semminek tartom ezt a bűnöd.” Valami nem stimmel, ugye? Egyszerű, hol sántít a dolog: rossz személyhez megyek. Attól kérek bocsánatot, aki nem illetékes, nincs erre felhatalmazva.

Vélekedhetünk úgy, hogy az a náci a halálos ágyán feküdt, így valószínű, hogy nem volt lehetősége arra, hogy meglátogasson minden egyes zsidó embert, akit valaha megbántott. Wiesenthal ott volt nála, megvolt a lehetősége, hogy megbocsásson. Ezzel esetleg kapott volna egy kívülálló zsidótól részvétet, megértést, de ez a zsidó nem volt abban a helyzetben, hogy megbocsásson neki.

Hisz kiderül a történetből, hogy a férfi legnagyobb vétke azzal a lengyelországi házzal kapcsolatos, ahol a zsidókat összegyűjtötték, és amit rájuk gyújtottak. Ennél a tömeggyilkosságnál Wiesenthal nem volt ott. Nem volt áldozat és a náci pedig a legsúlyosabb teherként ezt az esetet említette meg. A történetből semmi sem utal arra, hogy a náci a Wiesenthal elleni dolgokért kért volna bocsánatot. Nincsenek erről szóló tények. Inkább úgy tűnik, hogy az nyomasztotta a lelkiismeretét, amit más zsidókkal, más körülmények között, más időszakban tett. Én így értem. Ezek alapján, ha én lettem volna Wiesenthal helyében, nem bocsátottam volna meg. De lehet, hogy hajlandó lettem volna elmagyarázni neki elutasításom hátterét…

A Biblia egyik tanítása az, hogy ha gyilkolsz, akkor az neked is az életedbe kerül. Lehet, hogy az öröklét szempontjából bocsánatot nyerhetett ez a náci, tehát az örök életben nem fog ellene vádként feljönni, de ebben a világban még ítélet alá esik az, amit tett. Ez történt Dávid királlyal is. Megbocsátásban részesült ugyan, de nem lett elengedve a bűne következménye. Volt következménye annak, amit tett, pedig teljes, tiszta szívből megbánta.[1] Megtért, mégis meg kellett fizetnie bűnéért.

Tehát ha én lettem volna a haldokló náci ágyánál, akkor lehet, hogy azt mondom neki, hogy ez a bűnöd az életedbe kerülhet. Hajlandó lettem volna tanítani egy kicsit, elmondva neki, hogy ennél egy kicsit többet kell tennie, mert még volt lehetősége arra, hogy a bűnbánat cselekedeteit is megtegye. Honnan tudom ezt? Mert annyi ereje volt még, hogy egy ápolónőn keresztül odarendelje magához Wiesenthalt és elmondja neki az élettörténetét. Eszerint a legkevesebb, amit megtehetett volna, hogy ugyanígy odahívja maga köré a többi nácit és nekik vallja meg, hogy minden, amit tett, bűn volt, és minden megmaradt életerejét arra használja föl, hogy megállítsa a nácikat. Ha erre ők kioltották volna az életét, akkor ez a következménye a felvállalt bűnbánatnak, amit tettek is követtek. Ez az ára az igazi bűnbánatnak. Ez egy konkrét cselekedet, amit meg lehetett volna tenni. Ha az összes megmaradt erejével visszájára próbálja fordítani azokat a bűnöket, amiket elkövetett, akkor ez egy bűnbánatból fakadó, arányos cselekedetnek tekinthető. Azt mondta egy zsidó bölcs, hogy ugyanazzal a szenvedéllyel kell jóvátenni a bűnt, amivel elkövetjük.

Térjünk vissza arra, mi a megtérés, bűnök megbánása? Mi az alapvető keresztény tanítás a megtérésről? Minden ember ellen elkövetett bűn Isten ellen elkövetett bűn is egyben.[2] Bűnbocsánatot csak attól nyerhetünk érte, aki ellen elkövettük. Ennek két oldala van: egy Istentől jövő bocsánat és egy embertől jövő bocsánat.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az Újszövetség tanítása a zsidó gondolkodásnak felel meg. A hagyományos zsidó tanítás közelebb áll az Újszövetséghez, mint általában a keresztény tanítás. A zsidók korunkban azt közvetítik a keresztények felé, hogy valahogy rosszul gondolkodtak eddig a bűnbánatról.

Egy neológ (azaz a reform irányzathoz tartozó) amerikai zsidó megjelentetett egy cikket erről a témakörről. Arról ír, hogy maguk a keresztények hogyan hagyták el az eredeti keresztény tanítást a bűnbánatról és a megtérésről. Példákat szedett össze az amerikai médiából. Például, hogy keresztények nyilvánosság előtt tömeggyilkosoknak azt mondják nagy kegyelemmel, hogy megbocsátunk neked. Azt mondja a cikk írója, hogy meg van döbbenve ezen, sőt ez rémisztő. Hisz ez tulajdonképpen nem más, minthogy „érezzük jól magunkat”. Ez egy automatikus megbocsátás, ami az amerikai kereszténység nagy részét átjárta már. Ez az automatikus, csak a „jó érzésért” megadott megbocsátás aláaknázza az amerikai kultúrát és a keresztény etikát. Aztán a cikk írója, aki rabbinikus zsidó, az Újszövetséget veszi alapul és abból tanít. A Lukács 17,3-4-et idézi: „Ha vétkezik ellened a testvéred, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki! És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer visszatér hozzád ezt mondva: Megbántam – akkor is bocsáss meg neki!” (RUF). Itt van két nagyon alapvető dolog a keresztény tanításból – mondja a cikkíró –, eszerint a megbocsátás attól függ, hogy megtér-e ebből az illető. Az bocsáthat meg, aki ellen vétettek. Te akkor bocsáthatsz meg, ha ellened vétkezett. Ezt hosszasan taglalja az Újszövetség tanítására hivatkozva. Azt hiszem, hogy ez oda visz vissza bennünket, hogy igazán miről is szól a bűnbánat, a megtérés.

Általánosságban véve a kereszténység így tanít: felismersz egy bűnt, majd kimondod, megfogalmazod konkrétan: ez az én bűnöm. Ez az első lépés. A másik pedig, hogy bocsánatot kérsz ezért a bűnért. A legtöbb keresztény így is jár el. Megvallják és bocsánatot kérnek. Azt mondjátok, hogy mi ezzel a baj? Nem így van? De ez nem elég, valami hiányzik belőle. Mi a héber szó a bűnbánatra? A tesuva. Azt jelenti, hogy megfordulni vagy visszatérni. Ez egy szókép, ebben a képben az, aki vétkezik, hátat fordított Istennek és olyan irányba halad, hogy távolodik Istentől, és ezért minden, amihez nyúl, az már bűnnel teli lesz, mert Isten a háta mögött van, hátat fordított Istennek. Bármilyen irányba is megy, Isten mindig a háta mögött van. Tehát a megtérés egy teljes fordulat és az Isten felé fordulás és megindulás felé.[3] Ezt a gondolatot fogalmazza meg Pál azzal, hogy szögezzétek tekinteteteket Jesuára (Héb 12,1-2). Tegyetek teljes fordulatot és Rá koncentráljatok és Utána induljatok el.

Nagyon egyszerű mindaz, ami ebből a szóképből fakad: elfordulok attól a gonoszságtól, amit addig csináltam és a következő lépés, amit gyakran kihagynak, hogy helyette jót teszek. Éppen ezért sokszor nagyon éretlen hozzáállás az, amikor könnyedén megpróbálunk bocsánatot kéregetni. Igazán még ez a náci sem gondolta végig, hogy mit tehetne, ami jó. Ebben a tekintetben nem volt elégséges a bocsánat kérése. Valójában csak valahogy megkönnyebbülni akart, de arra nem vágyott, hogy a cselekedeteit megváltoztassa. Ezért gondolom, hogy Wiesenthal jól tette, amit tett.

Rengeteg hívőt láttam már életemben, akik rosszul éltek a kegyelemmel. Leplezve saját bűnüket arra használják föl, hogy takargassák a dolgaikat. Ez a kegyelem nagyon szegényes és rossz alkalmazása. Lehet így tenni, de nem elég.

Hadd mutassam meg a kegyelem jobb gyakorlását. Sokkal jobb Isten kegyelmét arra használni, hogy azt tegyük, ami helyes, hogy az Ő kenetében, erejében járjunk, hogy képessé tegyen arra bennünket, hogy akaratát tegyük. Sokkal több jelentése van annál a kegyelemnek, minthogy „kihasználjuk arra”, hogy megbocsássanak nekünk. Persze, szeretnénk elfogadni Isten kegyelmét. Nem azt akarom mondani, hogy ne éljünk Isten kegyelmével a bűneink bocsánatára, hanem azt, hogy ne korlátozzuk csupán erre. Mert Isten azt akarja, hogy azokban a cselekedetekben járjunk, amire elhívott. Az emberek időnként bűnt követnek el és megvallják, bocsánatot kérnek. Aztán folytatják, újra és újra elkövetik ugyanazt. Tulajdonképpen ez egy hamis gyakorlatot szül az emberekben. Mert egy téves gondolkodás alakul ki bennük, hogy tulajdonképpen csak arra van szükségük, hogy megbocsátást kapjanak. Azt nagyon könnyű elfogadni, hogy valaki megbocsátott.

Ne értsetek félre, senkit sem akarok elbizonytalanítani. Nem azt akarom, hogy bárki azon törje a fejét, hogy vajon megbocsáttattak-e a bűnei. Arra szeretnék rámutatni, hogy van valami, ami még több ennél: hogy bele tudjunk illeszkedni azokba a célokba, amiket Isten elgondolt számunkra. Istennek elhívása van az életünkre nézve. Azért van szükségünk a megbocsátásra, hogy a különböző akadályozó tényezőkön túljussunk. Ám a túljutásnál sokkal több az, hogy azért is szükséged van Isten kegyelmére, hogy azokat a pozitív, jó dolgokat tedd, amire elhívott. Meg kell tanulnunk máshogy közelíteni a bűn és a megbocsátás kérdéséhez.

Emlékeztek Bemerítő (Keresztelő) János, Jochanan tanítására, ami megegyezik Jesua és Pál apostol tanításával. János így reagált a Lukács 3,7-14-ben (vö. Mt 3,7-12), amikor sokan jöttek, hogy bemerítkezzenek. Nagyon sajátságos módon nem mindenkit fogadott el. Némelyeknek „kedvesen” azt mondta, hogy „ti viperák fajzatai”! Ki figyelmeztetett benneteket, hogy elmeneküljetek az elközelgő harag elől? Hát, ez nem túl meleg fogadtatás. De azért tett így, mert valamit látott ezeknek az embereknek a szívében. Arra érzett rá a Szent Szellem által, hogy csak azért jönnek ide, hogy bebiztosítsák magukat, mert valamelyest féltek az elkövetkező ítélettől. Az önvédelem az, ami vezette őket.

A nyolcadik verset kiemelném, ahol azt mondja János: „teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket”. Majd így folytatja: „minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik és tűzre vettetik” (9. vers). „Ne kezdjétek azt mondogatni magatokban: A mi atyánk Ábrahám!” És a kövekre mutatva azt mondta: „Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak” (8. vers). Ne próbáljátok bebiztosítani magatokat. Ha nem teremtek gyümölcsöt Isten országának, akkor levág titeket. Ez már szíven ütötte őket, ekkor már egy kicsit rosszul érezték magukat. Ilyenkor tud a szív igazán kinyílni Istennek.

A tizedik versben rögtön meg is kérdezték, hogy akkor mit csináljunk? „János így válaszolt nekik: Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék!” (11. vers). Ezek olyan jó cselekedetek, aminek nincs köze a bűnhöz. Ha neked több van, mint másnak, oszd meg mással. Aztán jöttek a vámszedők és ők is megkérdezték, hogy akkor mi mit cselekedjünk. „Nekik ezt mondta: Semmivel se hajtsatok be többet a megszabottnál!” (13. vers). Aztán jöttek a katonák. Ők is megkérdezték, hogy mit cselekedjünk. „Nekik ezt felelte: Senkit ne bántalmazzatok, senkit meg ne zsaroljatok, hanem elégedjetek meg a zsoldotokkal!” (14. vers). Más szóval éld a bűnbánat életét, ami méltó arra, hogy megtért élet legyen. Tedd azt, ami jó. Még akkor is, hogy ha eddig olyan semleges életet éltél, kezdj el jócselekedetekben járni.

Jesua sem mondott mást. Elé hoztak egy házasságtörő nőt azért, hogy megítéljék, és miután elmentek vádlói, megkérdezte a nőtől: hol vannak a vádlóid asszony? Ő így válaszolt: elmentek. Jesua erre így felelt: én sem vádollak téged, de hozzátett valamit: menj és ne vétkezz többé (vö. Jn 8,1-11) Nem azt mondta, hogy megbocsátottam, most már minden rendben van. Megbocsátott ugyan, de nem ennyiről szólt a közbelépése: menj és többet ne vétkezz. Miért mondta ezt? Mert a zsidók így gondolkodnak és ez a Biblia felfogása is: menj és ne vétkezz többet.

Aztán nézzük meg Pál tanítását. Az Efézus 4,28-29-ben azt írja: aki lopott, az ne lopjon többet. Ez még csak az első lépés, a tanítása első része: hagyd abba, hogy gonoszul élsz. A második rész: „hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek” (RUF). A második rész tehát ez: tegyél jót, hagyd abba, hogy gonoszul cselekszel és kezdj el jót tenni. Ez az igazi megtérés.

De időnként szembe kerülünk egy problémával. Sok keresztény az érzelmek megnyilvánulásában, a könnyek mennyiségében méri a megtérést. A bűneit bánó úgy érzi, hogy rettenetesen sajnálja. Ilyen létezik és legtöbbször valószínűleg őszinte is. Sokan sírva fakadnak bűneik megvallásakor. De érdekes, hogy Bemerítő (Keresztelő) János nem számolja a könnyek mennyiségét. Pál sem és Jesua sem. Az egyetlen alkalom, amikor nagyra értékelte a könnyeket az volt, amikor egy bűnbánó asszony könnyeivel kente lábait. Ez Jesua számára nagyon drága volt.

Pál az Efézus 4,29-ben úgy folytatja, ne jöjjön ki romlott beszéd a szádból. Ez megint csak az első része a dolognak: hagyd abba a rosszat. A második rész: „hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják” (RUF). Az első fele az, hogy hagyd abba a rosszat, a második rész, hogy kezdd el a jót. Ennek a két dolognak kéz a kézben kell járnia. A zsidó tanítás azt mondja, hogy szükséges az őszinte bánat. Meg kell vallani, ami történt és bocsánatot kell kérni. De ezek csak egyes részei annak, amire szükség van. Az is szükséges, hogy a rossz cselekvését abbahagyva elkezdd a jót, a helyeset tenni.[4]

Az igazi evangélium így szól: fordulj el a bűntől és fordulj Istenhez – két részből áll. Tehát én Wiesenthallal és a cikk írójával értek egyet – és Bemerítő Jánossal, Jesuával és Pállal. Ők azt mondják, hogy sokkal többről van szó, mint kihullatott könnyekről. Ezzel a sokkal többel kellene kezdeni. Ha még könnyek is vannak, az rendben van. De a könnyek semmit sem érnek, ha nem fordulunk el a rossztól és nem fordulunk a jóhoz.

Azt gondolom, hogy három alapvető hibát követünk el ezen a téren. Ezek sajnos nagyon tipikus hibák. Az egyik az, hogy úgy gondoljuk, hogy a jóságunkkal valahogy kiérdemeljük Isten elfogadását. Sokan azt mondják, hogy azért nem tudták az életüket az Úrnak adni, mert sok szörnyű dolgot követtek el. Ezért nagyon sokakban van egy alapvető bizonytalanság. A nehézségek, a bűnök elkövetésének idején távolságot tartanak Istentől. Holott az igazi megoldás az lenne, hogy Istenhez fussanak a nehézségek, a kísértések idején. Fuss Istenhez a kísértésben. Vesd magad karjaiba, pontosan a kísértések idején. Ne engedd, hogy az ellenség vádoljon. Ne engedd, hogy a kis bűn elválasszon Istentől, mert jelenlétében tisztulás van és kenet. Isten kenete megtöri a bűn igáját az életünkön. Ha egy kis bűnnel Istenhez futunk, megvéd minket attól, hogy nagyobb bűnbe essünk. De ha Istentől távol tartjuk magunkat azért, mert valami kis bűn van az életünkben, akkor az ugródeszkává válik egy nagyobb bűnhöz. Sohasem szabad azt gondolnod, hogy elég jónak kell lenned ahhoz, hogy az Úr elé jöhess.

Aztán előfordul egy másik tipikus hiba: állandóan kompenzálni akarjuk a bizonytalanságainkat. Fölemeljük önmagunkat, saját gondolkodásunkat azzal, hogy a másikban kutatjuk a hibákat és a gyengeségeket. Összehasonlítgatom magam a másikkal és azt mondom: hú, ez iszonyú, mit csinált. Ha ezt másra ki tudod mondani, akkor ettől kicsit jobban érzed magad. Jesua mondott erről valamit: megpróbálod kiszedni a szálkát a másik szeméből, de a te szemedben gerenda van (Mt 7,1-5).

Ennek a képnek két oldala van. Sokkal könnyebb észre venni egy kis dolgot a másikban, mint a nagyot önmagadban. Ez az egyik oldal. A másik, hogy ne vezesd félre magad azzal, hogy elhiteted magaddal, hogy igazából segíteni akarsz a másiknak. Az igazság sokszor az, hogy nálad van egy gerenda, azzal jól fejbe vágod azt, akit megrósz és ezzel sérülést okozol. Mivel a te szemedben van a gerenda, téged is megsebez.

Ezért csodálatos a ros hasana és a jom kippur közti tíz bűnbánati nap. Mert Isten pontosan arra emlékeztet bennünket, hogy mi magunk sem vagyunk tökéletesek és nem vagyunk elég jók. Muszáj Istenhez jönnünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eltávolodjunk tőle. Muszáj közösségben lennünk vele, mert egyedül Ő tehet jobbá. Amit mi magunktól nem tudunk megtenni, abban Ő segít. Másrészt a ros hasanát követő tíz bűnbánati napban magunkra kell tekintenünk, és el kell távolítanunk az életünkből ezeket a gerendákat. Nem tehetjük meg, hogy körbe járkálva mutogatunk más emberek bűneire. Magunkon kell kezdenünk a vizsgálódást és magunkban kell megtalálnunk, hogy hol lehet jobbá lennünk Isten és más emberek előtt.

A harmadik, amiről szintén beszéltem már, hogy rosszul használjuk Isten kegyelmét és csak a megbocsátás részét nézzük, ahelyett, hogy abban a kenetben járnánk és abban az erőben, ami átalakít.[5] Tulajdonképpen szégyen elvesztegetni Isten kegyelmét egy-egy ilyen pillanatnyi megkönnyebbülésre. Isten kegyelme alkalmas a megbocsátásra, de sokkal több dolgot akar meggyógyítani bennünk és a legfőbb az, hogy Isten kegyelme erőben és felhatalmazásban járat bennünket, hogy tényleg azokat cselekedjük, amik igazán jók.

A fenti tanítás David Levine 1999-es hanganyagának átdolgozott, stilizált, szerkesztett változata. A tanítás az MJBI budapesti iskolájában hangzott el.

.

Végjegyzetek:

[1] Erről szól az 51. zsoltár. Dávid legsúlyosabb bűnének elkövetéséről és ennek következményeiről Az Édentől a Paradicsomig (II/I. rész) c. írásban is olvasható egy tanítás (Dávid király c. fejezet második fele).

[2] „Szólj Izrael fiaihoz, férfi vagy nő, ha elkövetnek valamit az ember minden vétkei közül, hűtlenséget követve el az Örökkévaló ellen, és így bűnbe esik az a személy (4Móz 5,6, IMIT). Bachja [(1255–1340)], a nagy zsidó moralista, ezeket a szavakat így értelmezi: „Minden jogtalanság, amit az ember embertársa ellen elkövet, egyúttal árulás Isten ellen is”. (Dr. Hertz J.H.: Mózes Öt Könyve és a Haftárák, IV. Numeri, Reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 48. o.).

[3] Az Isten felé hátat fordító ember szemléletes képe szerepel Jeremiás könyvében is. A tesuva szó ebben a formájában nem jelenik meg a Tanachban (Ószövetségben), de a töve, “sub”, “qal” igetörzsben jelen van, melynek a jelentése: visszatérni, visszafordulni, illetve valamit visszacsinálni, helyreállítani.

Például a Jer 3,7-ben ezt mondja az Örökkévaló: „Így szóltam, miután mindezt elkövette: Térj vissza hozzám! – de nem tért vissza. Látta ezt hűtlen húga, Júda” (vö. Jer 3,12.14; és a népekre vonatkozóan a Jer 18,8-ban). A Jer 7,24 pedig leírja azt a magatartást, amiből vissza kell térni/fordulni: „De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megátalkodott gonosz szívük tanácsát követték; hátukat fordították felém, nem pedig arcukat.” (vö. Jer 2,27; 18,17; 32,33).

[4] „Isten hozzánk igazítja lépteit.” Sokszor látja azt, hogy egy ember még nem tart ott, hogy ezt igazán megértse. Nagy kérdés, hogy a súlyos bűnöket elkövető náci mennyire lehetett érett a bűnbánat itt kifejtett igazságaira. Ezt csak az örökkévaló Isten látta tisztán. A konkrét példától eltekintve azonban az Újszövetség bűnbánatról szóló tanítása valóban így teljes.

[5] Vö. 1Jn 2,20.27