Johannes Gerloff: Átok alatt és Krisztustól elszakítva – könyvbemutató, interjú (videó, mp3) és részlet a könyvből

berlin-johannes2014. november 22-én Izrael szemináriumot tartott Johannes Gerloff Budapesten, ahol »Átok alatt és Krisztustól elszakítva« című könyvét mutatta be. A könyv tanulmány a Római levél 9-11 fejezetéről. Egy-egy tanítása lényegében a magyarul is kapható könyvének fejezeteihez kapcsolódott. Az alábbi videók, hanganyagok mellett feltüntetjük könyve kapcsoló fejezetét is. A könyv és e tanítások sok tekintetben kiegészítik, pontosítják egymást.

1. Vohmann Péter köszöntője

2-3. Hogyan viszonyuljon Jézus Gyülekezete Izraelhez? (Róm 9,1-3) / I-II. fejezet

5. Jézus Gyülekezetének megbízatása Izrael felé (Róm 10,14-21) / VI-VII fejezet

6. Izrael és a nemzsidó népek a történelemben (Róm 10,20-11,11) / VIII. fejezet

Kérdések és válaszok

A teljes szeminárium hanganyag formájában hallgatható meg: 

  1. Bevezetés – Vohmann Péter
  1. Könyvismertető – Tatai István
  1. Hogyan viszonyuljon Jézus Gyülekezete Izraelhez? (Róm 9,1-3) / I-II fejezet – Johannes Gerloff
  1. Mit képvisel ma is Izrael? (Róm 9,4-5) / III. fejezet – Johannes Gerloff
  1. Jézus Gyülekezetének megbízatása Izrael felé (Róm 10,14-21) / VI-VII fejezet – Johannes Gerloff
  1. Izrael és a nemzsidó népek a történelemben (Róm 10,20-11,11) / VIII. fejezet – Johannes Gerloff
  1. Zárszó – Flesch Károly

 


Rádióinterjú Johannes Gerloffal


2014. november 23-án Kell-e beszélnünk a Gyülekezetben Izraelről? címmel még egy tanítás elhangzott a szeminárium után.


A könyv kapható az Evangéliumi Kiadónál (1066 Budapest, Ó utca 16.) és az alábbi könyvesboltokban:

Good News keresztény könyvesbolt (1073. Budapest, VII. Dob u. 74.)

TEKK Sorsfordító Keresztyén Könyvesbolt (1074 Budapest – VII. KERÜLET, Rottenbiller u. 24.)

Parakletos Könyvesház


 II. fejezet

»Átok alatt és Krisztustól elszakítva«

Pál apostol Izrael iránti szeretete (Róma 9,1-3)

 

borító fedlapMert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem elkövetkezők, sem hatalmak, sem magasságban, sem mélységben lakók, sem semmi más teremtés sem képes elszakítani minket Isten szeretetétől, melyhez Urunkban, a Messiás Jézusban jutottunk.

                                                                                              Róm 8,38-39

Ezzel a személyes vallomással fejezi be fejtegetéseit Pál apostol arról, hogy hogyan lesznek azokból a bűnösökből, akik híjával vannak Isten dicsőséges jelenlétének (Róm 3,23), Isten gyermekei és a Messiás örököstársai (Róm 8,17).

.

Igazságot szólok a Messiásban, nem hazudok, lelkiismeretem a Szent Szellemmel együtt tanúskodik…

                                                                                              Róm 9,1

Nem ez az egyetlen alkalom, amikor Pál személyes tekintélyére alapítva érvel.[1] De olyan részletesen és buzgón, mint itt, nem bizonygatja máshol, hogy üzenete igaz.

   Az ittenihez leginkább hasonló magamentegetései a Korintusiakhoz írt második levélben találhatók. Ezek mind kapcsolatosak egy korábbi személyes eseménnyel, amely az apostol és címzettjei között történt és a maga-mentegetések ennek a konfliktusnak az összefüggésében értelmezendők. A hasonló magamentegetések közül egyik sem áll a közölni kívánt mondanivaló vagy személyes kapcsolatainak említése előtt. Ráadásul itt a Róm 9-ben az apostol egy olyan gyülekezetnek ír, amelynek tagjait még nem ismerte személyesen. Nem világos, miért van szükség arra, hogy védekezzen.

   Továbbá, miért kell neki mindjárt »három tanút« támogatásul hívni? Ezt először Theophylactus, Ochrida görög ortodox érseke (1050-1109 körül) figyelte meg.[2] Az első tanú a Messiás, a második a saját lelkiismerete és a harmadik a Szent Szellem. Mindhárman ugyanazt »fújják«, azaz ugyanarról tanúskodnak (szümmartürouszész). Frédéric Godet (131) hangsúlyozza, hogy e három tanú miatt »a hazugság, de még a túlzás lehetősége sem állhat fenn.«

   Tudatában volt Pál annak, hogy milyen sértés lehetett a közvetlenül ezután tett kijelentése éppen azok számára, akik üdvbizonyossága tekintetében osztoztak vele? Érzékelhető volt számára, mennyire szíven üthette azokat, akik a Róm 8,38-ban tett, fent idézett megvallását szívük mélyéből osztották? Sejtette az apostol, hogy alapjaiban mennyire ellentmond majd szíve vágyának a következő kétezer éves egyháztörténelem?

…nagy bánat, szakadatlan kín gyötri szívemet.

                                                                                              Róm 9,2

Pál érzéseit mélységes belső bánat és a fájdalmak határozzák meg, amelyek egy keleti embert hangos sírásra fakasztanak. Ezt a kínt nemcsak nagy ritkán vagy alkalmanként érezte, ha véletlenül népe állapotára vagy sorsára emlékeztették, hanem szakadatlanul.

   A görög szó, az adialeiptosz (szüntelenül, szakadatlanul) használatával tesz először konkrét utalást arra, hogyan nyilvánul meg ez a fájdalmas gyász. Az újszövetségi szerzők közül csupán Pál használja ezt a szót. A hat helyből[3] három helyen a pantote (mindenkor) szó áll. Egyébként az adialeiptosz szóval kizárólag az imádságot, legtöbbször a másokért való közbenjárást írja le.

Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett.

Róm 9,3

Az »átok alatt« (anathema) kifejezést felerősítik az apo tou Khrisztou (Krisztustól el) szavak. Pál kész arra, hogy minden áldozatot meghozzon Izraelért. Nemcsak a földi életét, hanem az Úrral való örök közösségét is hajlandó lenne feladni, ha az a zsidó nép javát szolgálná.

   A szavak szokványos jelentése viszonylag könnyen érthető. De a tartalom minden egyes keresztyén számára megbotránkoztató. Azt kívánni bármilyen okból is, hogy elátkozva és Krisztustól elszakítva legyünk, ellentmond a biblikus tanítás üdvbizonyosságának, amit azonban Pál pont az előbbi fejezetben tárt fel.

   Ezért minősíti Adolf Schlatter (172) mindjárt ezt a kijelentést »teljesíthetetlen kívánságnak«: »Krisztus nem helyezi átok alá azt, akiben az Ő Szelleme és szeretete olyan hatalmasan munkálkodik.« A fordítók és magyarázók túlszárnyalják egymást abban, hogy megmutassák, hogy Pál nem gondolhatta azt, amit leírt. A régi latin fordítások a görög eükhomen (kívánnám) szót az optabam kifejezéssel (kívántam [múlt időben]) adják vissza. Úgy magyarázzák, hogy ez annak a vak fanatizmusnak része, ami a tarzuszi Sault az első keresztyének üldözőjeként jellemezte.[4]

   Azonban Pál apostol itt nem rég elmúlt érzéseiről beszél. Nem beszélve arról, hogy ez a kijelentés csak egy olyan ember szívében születhet meg, aki felismerte a Jézus Krisztussal való közösség valódi értékét. Azonban sohasem hangozhat el egy olyan zsidó szájából, aki Jézus Krisztus messiási voltát tagadja, és tevékenyen küzd ellene.

   Ezért a legtöbb fordító az eükhomen szót a »kívánhatnám« vagy az »igyekeznék« kifejezésekkel adja vissza. Ezzel ilyen jelentéstartalmat sugallnak: »ha ez nem lenne téves« vagy »ha ez lehetséges lenne, de világos számomra, hogy ez lehetetlen«.[5]

   Frédéric Godet (132) ezzel szemben nagyon helytállóan megjegyzi, hogy habár az eükhomen nyelvtanilag a kijelentő mód múltideje, szó szerint fordítva »kívánnám«-ot jelent. Ezzel a görög alak a kívánságot a múltba vetíti vissza, de egy olyan múltba, ami mindig befejezetlenül áll. Az apostol éppenséggel választhatott volna egy feltételes módú alakot is (kívántam volna, kívánnám, kívánhatnám, ha…). De nem ezt tette. A kívánságát egy ténylegesen fennálló vágyként juttatja kifejezésre, ami a múltban született meg és egészen a jelenig tart. Szó szerint így kellene magyarra fordítani: »Megszületett bennem (a múltban) a kívánság, (és egészen a jelenig él bennem).«

   Ha a »kívánni« (eükhomai) szótövet végigkövetjük az Újszövetségen keresztül, akkor az apostol kívánsága egy még mélyebb jelentést nyer.Az eükhomai szót legtöbbször »imádkozni«-val fordítják.[6] Az eükhe főnevet akkor használják a Cselekedetek könyvében (18,18; 21,23), ha emberek fogadalom, ígéret vagy eskü által elkötelezik magukat Isten előtt.[7]

   A Csel 27,29-ben azt kívánták (eükhonto) a viharral küszködő tengerészek, hogy nappal legyen. Pál apostol azt kívánja Agrippa király előtt, »hogy akár rövidesen, akár hosszabb idő múltán nemcsak te, hanem mindazok, akik ma hallgatnak engem, olyanokká legyenek, amilyen én vagyok…« (Csel 26,29) és a korintusi gyülekezetre nézve, hogy »semmi gonoszt ne tegyetek!« (2Kor 13,7). Ezek egytől-egyig olyan kívánságok, kérések, vágyakozások és imádságok, amik fatalistának, sőt nevetségesnek tűnnének, ha nem tudnánk, hogy aki mondja őket, az komolyan gondolja. Sőt azért fogalmaz így, hogy bizonyítsa, hogy valóban ezek a célkitűzései.

   Pál nincs egyedül a történelemben ezzel az »őrült« imádságával: »inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett«.

   Mózes megkapta a két, kőből lévő törvénytáblát Istentől, amelyeket Isten ujja írt. Közvetlenül utána Isten visszaküldi szolgáját a néphez, »mert romlásnak indult a te néped, melyet fölhoztál Egyiptom országából. Hamar letértek arról az útról, melyet megparancsoltam nekik, alkottak maguknak öntött borjúbálványt és leborultak előtte és áldoztak neki« (2Móz 32,7b-8a).

   Erre Mózes maga is képet alkot arról, mi történt. Világos számára, hogy Isten megsemmisítő ítélete választott népén jogos(2Móz 32,10). Mégis, ahelyett, hogy Isten szándékával egyetértene, így könyörög: »De most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál« (2Móz 32,32).

   Mózes nem volt abban a helyzetben, hogy elméleti, teológiai értelmezéseket tudott volna alkotni: »Kívánnám, hogy törölj ki a könyvedből, amit írtál, a testvéreimért, akik rokonaim test szerint, ha persze ez lehetséges lenne, és nem mondana ellent a teológiámnak…« Az emberiség történelmében se előtte, se utána nem nyilatkoztatta ki magát az élő Isten egy egész népnek. Ennek ellenére ez a nép néhány napon belül bálványokat készített és azt mondta: »ez a te istened, Izrael, aki felhozott Egyiptom országából« (2Móz 32,8b). Isten kinyilatkoztatott szentsége, és e nép szörnyű bűne láttán Mózes csak két lehetőséget lát: Vagy a népnek magának kell viselnie az átkot, amit bálványimádással magára vont, és halálra ítélik – vagy ő maga lép a helyükre és veszi magára a halálos ítéletet.

   Több magyarázó feltételezte, hogy Pál népéért való közbenjárásának oka a zsidó rabbi nacionalista szeretetében keresendő. »Pusztán a természet ösztöne az, amely a szeretet bármilyen áldozatának meghozatalát felajánlja a test szerinti testvéreiért« – gyanítja Friedrich A. Philippi (401) Johann Albrecht Bengelre, a pietista teológusra hivatkozva a »causa amoris tanti«-t (egy ilyen hatalmas szeretet okát).[8] Sőt Adolf Schlatter (171) az apostol Izrael iránti szeretetében a nemzeti szeretet mércéjét véli felismerni, amit minden egyes ember érez a saját népe iránt.

   Ezek az értelmezők egyrészt nem veszik figyelembe azt az Izrael és a nemzsidó népek közti alapvető különbségtételt, ami az egész Szentíráson végigvonul. Másrészt megválaszolatlan marad a kérdés: melyik nemzeti szeretet tart ki akkor, ha maga az élő Isten teszi ezt a hihetetlen ajánlatot Mózesnek: »Most tehát hagyj magamra, hogy föllobbanjon haragom ellenük és megsemmisítsem őket, téged pedig hadd tegyelek nagy nemzetté!« (2Móz 32,10)? Izrael népének bálványimádása miatti haragjában pontosan azt kínálja fel az Úr Mózesnek, amiről a keresztyén egyházak kétezer éven keresztül álmodoztak: az összes elhívás, ígéret, ajándék és előjog átruházása. Ezért akarta Isten kitagadni, sőt megsemmisíteni Izraelt. Mózes mégis visszautasítja Istennek ezt az ajánlatát!

   Végül meg kell még itt jegyeznünk, hogy a másik indok is gyenge lábakon áll, amit Schlatter a Róm 10,1-re utalva Pál szeretetével kapcsolatban feltételezett: ez Izrael Istene felé tanúsított odaadás. Isten maga ítéli meg Izrael magatartását és lényét ezekkel a szavakkal: »Megromlott a néped! Hamar letértek arról az útról, melyet megparancsoltam nekik! Láttam ezt a népet, hogy keménynyakú nép ez« (vö. 2Móz 32,7-9). Nem marad más Mózesnek, mint egyetérteni: Igen, »nagy vétket követett el ez a nép« (2Móz 32,31). Ennek ellenére Mózes megmarad ennél: »Ha szükség van rá, törölj ki engem a könyvedből!« Mózes Izrael iránti szeretete független a nép erkölcsi magatartásától, szellemi állapotától vagy bűnös lényétől. Szeretete feltétel nélküli, és mindent átölelő!

   Ugyanígy tudja Jeremiás próféta is, hol keresendő annak a veszedelemnek az oka, ami utolérte a népet: »Megfenyít téged a gonoszságod és elpártolásaid megbüntetnek téged« (Jer 2,19). De az ítélet prófétájaként nem érzi jól magát. Háromszor kell hozzá szólnia Istennek: »Te pedig ne imádkozzál a népért, ne emelj értük könyörgést és imát és ne kérlelj engem, mert nem hallgatok rád«.[9] Jeremiás mégsem tágított. Újra és újra ostromolta Istenét az elbukott népért, amíg az Úr oda nem vetette neki könyörtelen válaszát: »ha Mózes és Sámuel[10] állna elém, lelkem nem hajolna a néphez; küldd el színem elől!« (Jer 15,1).

   Csupán retorikai eszköz lenne az, amikor Isten, Izrael Atyja néhány verssel később megkérdezi:»Ugyan, ki könyörül rajtad, Jeruzsálem, és ki szánakozik rajtad? Ki tér be hozzád, hogy megkérdezze, jól vagy-e?« (Jer 15,5). Vagy Jeremiás próféta panasza Isten szíve szerint szól: »Jaj nekem, anyám, mert arra szültél, hogy perlekedjem és vitázzam az egész országgal!« (Jer 15,10)? Az Úr azonban egész világosan válaszol erre: »Javadat munkáltam…« (11. vers).

   Jeremiásnak még sok elviselhetetlen szenvedéssel kell megfenyegetnie népét. Ezért tört össze elhívása súlya alatt: »Átkozott az a nap, amelyen születtem… reggel jajkiáltást halljon, délben harci zajt! Miért nem öltek meg anyám méhében, hogy anyám lett volna a sírom, méhe örökre terhes maradt volna! Minek is jöttem ki anyám méhéből?« (Jer 20,14a.16-18a).

   De talán éppen ez a népe nyomorúságáért érzett fájdalom az, ami Jeremiást Izrael üdvösségének prófétájává teszi úgy, mint senki mást. Ő jövendölhette meg, hogy az Úr »igaz sarjat támaszt Dávidnak« (Jer 23,5). Mivel Jeremiás pontosan abban a megbízatásában törik össze, hogy »kiszakítson és lerontson, hogy pusztítson és romboljon«, ezért »építhet és plántálhat« is (Jer 1,10), és hirdetheti népének Izrael Istenének üzenetét: »Hisz örök szeretettel szerettelek… még fölépítlek… még díszíted magadat dobjaiddal és kivonulsz a játszadozók körtáncában. Még fogsz ültetni szőlőkerteket Samária hegyein: és akik elültetik, azok fogják szüretelni is.« (Jer 31,2b-4). A vigasztalás, a bátorítás és remény szavai, amelyek egy ígéretbe torkollnak bele: »Eljön az az idő – így szól az ÚR -, amikor új szövetséget kötök Izrael és Júda házával … Törvényemet [Tórámat] a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek« (Jer 31,30.32b).

   Ugyanazt a beállítottságot látjuk a názáreti Jézusnál is, mint Mózesnál és Jeremiásnál. Izrael Messiása kesereg népe felett, amely nem hajlandó megtérni: »Jeruzsálem, Jeruzsálem… hányszor akartam gyermekeidet magamhoz összegyűjteni, ahogy a tyúk gyűjti csibéit szárnya alá« (Mt 23,37). Az Úr nem veszti szem elől a rettenetes ítéletet. Mégis,az utolsó mondat az az ígéret, hogy Izrael Istenével töretlenül fennmarad a közösség: El fog jönni az idő, amikor meg fogják látni Őt és azt mondják: »Áldott, aki az Úr nevében jön!« (Mt 23,39b).

   Ez az Izrael iránti szeretet láthatóan megmarad a keresztig. Ott átkozottként függött Jézus.[11] Ő volt az egyetlen, »aki bűnt nem ismert« (2Kor 5,21). Ezért Ő volt egyedül abban a helyzetben, hogy áthidalja a szakadékot népéért és bűneit elhordozza. De a gyűlölet, a gúny és az elvetés láttán, ami azoknak a vezetői részéről érte, akikért szenvedett, sem vált az átkozott átkozóvá. A legnagyobb belső és külső fájdalmak között utolsó erejével kérte a Megváltó: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek« (Lk 23,34). »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?« (Mt 27,46), kiáltott Ő, aki azt mondhatta, amit senki más rajta kívül: »Én és az Atya egy vagyunk« (Jn 10,30). Izrael helyén állva csak a Messiás Jézus élhette át az Istentől való elszakadástannak minden következményével együtt.

   Mózestől Pálig többen hordozták szívükben ezt a szeretetet és fejezték is ki. Ézsaiás – hasonlóan Mózeshez, Jézushoz és Pálhoz – ahelyett, hogy elhatárolódott volna a nép bűneitől, azonosult Izraellel. Mint Sámuel és Jeremiás, ő is Isten színe előtt viseli a terhet, amit népe bűnei miatt magára vont: »úgy jártunk volna mint Sodoma, Gomorához volnánk hasonlók« (Ézs 1,9).

   Ez a szeretet, amely Jézus szelleméből fakad, alapfeltétele minden Izraelről szóló beszédnek és gondolatnak. Ez a szeretet, amely feltétel nélkül odaadja magát – a saját, örökre elveszett létének árán is, az egyetlen legitim alapja bármilyen Izraelről szóló teológiának, mert csak ez a szeretet felel meg Isten szívének. E nélkül a szeretet nélkül minden prófétai ismeret, minden hit, minden odaszánás »a jó ügyéért«, semmit sem ér Isten szemében (1Kor 13). Csak ezen az alapon hozhat olyan gyümölcsöt a zsidó néppel való kapcsolat, amely Mennyei Atyánk szemében maradandó.

/A fenti részlet Johannes Gerloff: Átok alatt és Krisztustól elszakítva című könyvből származik. Johannes Gerloff: Átok alatt és Krisztustól elszakítva, Evangéliumi Kiadó, 2014, 13-20 oldal/

[1] Vö. 2Kor 1,23; 11,31; 12,19; 1Tesz 2,10; 1Tim 2,7

[2] Így idéz Philippi, 396

[3] Róm 1,9; 1Tesz 1,2-3; 2,13, 5,17, 2Tim 1,3 és Róm 9,2.

[4] Godet (133) ezzel kapcsolatban Ambrosiasterre, Pelagiusra, a Vulgatára, Lutherre, és Chalmersre utal.

[5] Vö. ezzel kapcsolatban Godet (132), Hendriksen (310), Hodge (295, 297) visszautalva Johann Albrecht Bengelre. An Exposition of the Ninth Chapter of Paul’s Epistle to the Romans, 1849, idézi Godet (133).

[6] Vö. 2Kor 13,9; 3Jn 2; Jak 5,15-16

[7] Ebbe az irányba mutat az anathema szó (átok alatt lenni) használata is. Vö. ezzel kapcsolatban ugyanennek a szótőnek használatát a Mk 14,71-ben és a Csel 23,12.14.21-ben.

[8] Hasonlóképpen Hodge (298); és Wangemann, akit August Dächsel idéz: A. Dächsel (Hg.) Das Neue Testament. A szövegbe közbeszúrt értelmezéssel, részletes tartalmi ismertetéssel és magyarázó megjegyzésekkel, VII/2-61 (Leipzig: A. Deichert’sche Verlagsbuchhandlung Nachf., o.J.), 92: »Az egész nemzeti szeretet, ami még ma is megmutatkozik zsidó és zsidó között bizonyos, jól megragadható formákban, sohasem ragyog fel fényesebben, mint Pál e megnyilatkozásaiban.«

[9] Jer 7,16; vö. Jer 11,14; 14,11.

[10] Aki mint Mózes a bírói és prófétai szolgálatát papi közbenjárásként gyakorolta Izraelért, vö. 1Sám 7,9; 12,23.

[11] Gal 3,13 az 5Móz 21,23-ra utalva.

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*