Shlomo Drori: Kutatás az értelem után

 

1920-ban születtem Berlinben. Már legkorábbi gyermekkoromtól fogva a halállal, a fogyatékossággal, testi fájdalmakkal, gondokkal, tehetetlenséggel, frusztrációval és a magánnyal néztem szembe.

A szüleim még a házasságuk előtt elveszették a közeli hozzátartozóikat, de az első fiuk tíz éves korában történt halála felett érzett fájdalmuk mindent felülmúlt. Akkoriban négy éves voltam, és a második gyermek. Két évvel később egy újabb fiútestvérem jött a világra, és vele együtt öröm költözött a házunkba.

Azonban ez nem sokáig tartott. Négy évvel később, amikor tíz éves voltam, agyvelőgyulladásban betegedtem meg. Amikor kihevertem, megmutatkoztak annak jelei, hogy fogyatékos maradok. Orvosi szempontból ez nem volt meglepő, de a szüleim és én feltettük magunknak a kérdést, hogy a szerencsétlenségek, és gondok láncolata miért nem akar megszakadni. A szüleim nem találtak választ rá, én pedig egyáltalán nem.

Mindez nem jelentette a szenvedéseink végét. Egy évvel később meghalt a fiatalabb testvérem agyhártyagyulladásban. A szüleim teljesen le voltak sújtva és képtelenek voltak túllépni az oly sok sorscsapáson. Úgy éreztem, hogy egyedül hagytak. Az együttérzés mellett a segítség is hiányzott, de nem is a helyes módon kerestem. Ebből a megtapasztalásból azt a következtetést vontam le, hogy csak magamra számíthatok, noha még csupán tíz éves voltam, és mindehhez még a járásban akadályozott is. Nem tudtam rendesen futni, mert a jobb lábam nem engedelmeskedett. Ehhez járult, hogy a jobb kezemet semmi olyanra nem tudtam használni, ami finomabb mozgást kívánt meg, mert annyira remegett. Úgy gondoltam, hogy a problémáimmal teljesen magamra vagyok hagyva. Ma tudom, hogy ez nem volt így, mert Isten nem hagyott cserben. Ő volt a hihetetlen akaraterőm és türelmem forrása, minden szenvedés és frusztráltság ellenére.

 

Korlátok közé szorítva

A fogyatékosságom a mindennapi életem valamennyi pillanatát meghatározta: a járást, az ülést, a fekvést, az evést és az írást. A jobb kezem használata mindig korlátozott volt, és valamivel később a bal kezem is károsodott. Ez azzal párosult, hogy az állandó remegés akadályozott az alvásban.

Ennek ellenére nem adtam fel. Elhatároztam, hogy valamennyire normális életet fogok élni, és az volt a célom, hogy ne panaszkodjam. Nem akartam belenyugodni és a sorsot vádolni, hanem méltó életért akartam harcolni! 1933-ig német iskolákba jártam, de a nemzetiszocialisták által kibocsátott törvények szerint végül zsidó iskolára kellett váltanom. Noha ez ritkán hallható: én személyesen sohasem tapasztaltam meg az antiszemitizmust. Noha mindhárom tulajdonsággal bírtam, amelyeket a nácik leginkább gyűlöltek: zsidó voltam, intelligens és fogyatékos! {…}

1936-ig a környezettől háborítatlanul folyt az életem, ám ekkor utolért minket a realitás. Apám, aki szájsebész volt, elvesztette a munkaengedélyét, és a kivándorlás maradt egyetlen kiútként. Noha a szüleim nem voltak cionisták, elhatározták, hogy Palesztinában kezdünk új életet.

A náci rezsim felemelkedéséig alig voltam tudatában annak, hogy zsidó vagyok. A szüleim messzemenőleg alkalmazkodtak a környezetükhöz Németországban, és agnosztikusnak tartották magukat. Az egyetlen zsidók, akiket ismertem, a rokonaink voltak. Ám amikor zsidó iskolába küldtek, akkor mindez megváltozott. Azonban ott sem találtam tökéletes zsidó közösségre. Az osztálytársaim mindannyian beilleszkedtek, mint én, és ebben az iskolában világi nevelést kaptunk. Külső körülmények hoztak minket össze, nem a közös identitásunk érzése. De senki, egy gyerek vagy fiatal sem tud szellemi és egyéni légüres térben élni. Mivel világian neveltek minket, a cionizmus volt az egyetlen logikus megoldás, a pótlék a vallás helyett.

A cionizmusért való izzó lelkesedés volt az, amely sok osztálytársammal összetartott és összekovácsolt. Ezért természetesen örültem annak, hogy a régi-új hazába települünk vissza. A naivitásomban nem sejtettem, hogy személyes nehézségeim növekedni fognak az események és körülmények miatt, amelyeket nem tudtam befolyásolni.

Palesztinába érkezésünk után a szüleim továbbra is iskolába akartak küldeni, bár ez számunkra szinte elviselhetetlen anyagi terhet jelentett. Meg voltak győződve róla, hogy sohasem alkalmaznának fizikai munkára. Eleinte én is ezen az állásponton voltam, de az iskolakezdés előtti hónapokban kihasználtam az időt és megnéztem az életet és a munkát a földeken. Tudomásom volt róla, hogy az új hazámnak orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, tanárokra, kereskedőkre és bolttulajdonosokra van szüksége,  és tisztában voltam azzal, hogy a diaszpórában sok zsidó ezeket a foglalkozásokat űzte, mégis az új hazának mindenekelőtt mezőgazdasági dolgozókra volt szüksége, ami nagyon nem jellemző szakma a zsidók körében. {…}

 .

A városi gyerek földművelőként

Így vált egy európai nagyvárosból származó fogyatékos 16 éves gazdálkodóvá Palesztinában. Az életem 43 évét kellett a mezőgazdaságban töltenem. Ez idő alatt kétszer kellett teljesen újra kezdenem. A kérdést, hogy voltaképpen honnan szerzem az erőt és az akaratot, hogy ilyen megerőltető életet éljek, soha nem tettem fel. Teljesen természetes volt, hogy a saját teljesítményemtől függtem, noha fogyatékos voltam. Mindenkinek bebizonyítottam, hogy legalábbis ezen a területem azt tettem, amit akartam.

Úgy tekintettem magamra, mint aki sikeres. Jó cionista voltam, az ország építője és védelmezője. Mélyen a bensőmben azonban testileg kimerültnek, szellemileg üresnek és fölöttébb magányosnak éreztem magam. Nem volt sok közeli barátom. Miután apám 59 évesen meghalt, nyolc évig éltem édesanyámnál. Vágyakoztam egy társ után, de ez nem tűnt számomra reálisnak. Amikor 32 éves lettem, mégis megtörtént: megismertem a jövendő feleségemet. Ma tudom, hogy Isten küldte őt nekem. Kész volt arra, hogy elfogadjon úgy, ahogy vagyok. Kilenc év házasélet után, amikor világossá vált, hogy nem lehet saját gyermekünk, egy egyéves kislányt fogadtunk örökbe. A tény, hogy ő kislány volt, szétzúzta a gazdálkodó Drori dinasztiáról szőtt álmaimat. Évek teltek el, és a mindennapi élet nehézségei megkezdődtek, minden mást beárnyékolva.

Izrael állama, és lakossága egyre inkább olyanná vált, mint a világ összes többi nemzete. Az eszmények a múltéi lettek. Az új társadalom, amiről az emberek álmodtak, sohasem valósult meg. Az emberek egyre egoistábbakká, ravaszabbá váltak, vagy vallási fanatikusokká. A saját életem gyorsan közeledett ahhoz a ponthoz, ahol meg kellett hoznom egy alapvető döntést. Abba kellene hagynom a munkát és el kellene adnom a farmot, vagy a testi tartalékaimat a végletekig kihasználnom?

Tologattam a döntést néhány évig magam előtt, amíg aztán a testem nem jelzett. 1978-ban el kellett hagyom a falut és Haifára költöztem. 58 éves voltam, és – noha testileg teljesen kidolgoztam magam – szellemileg eleven és éhes. Anyagilag nem voltak nehézségeim, de hogyan nézzen ki a jövő? {…}

 

Kérdések a filozófiához

A vidékről városba költözéssel elveszítettem az életem tartalmát. Az életem értelme addig abban állt, hogy a hazámat megműveltem. Amikor ez a bázis elveszett, elkezdtem a keresést a filozófiában. Egész életemben nem-vallásos voltam, és agnosztikus. Három éven keresztül tanulmányoztam az egzisztencializmust, amely a legfontosabb irányzat a modern filozófiában. A legjobban Jaspers hatott rám, de olvastam Heideggert és Kierkegaardot és Pascalt is. Kezdetben ez kielégített. Úgy gondoltam, hogy az élet mélyebb értelmét találtam meg. Azonban ez a megnyugvás és békesség nem tartott sokáig, a nyugtalanság, és a belső üresség tért vissza korábbról. {…}

Arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindezek a gondolatok tisztán elméletiek, és a valóságtól el vannak választva. Az emberi gondolkodás termékei, szójátékokkal.  Ezek tisztátalanságban kimondott gondolatok voltak.

Tehát abbahagytam az ezzel való foglalkozást. Ezért elkezdtem könyveket írni. Nem volt könnyű, de valami hajtott erre. Két történelmi regényt írtam. Egyet a cionizmusról és a zsidó állam létrejöttéről («Giora»), és egyet az arab-zsidó konfliktusról («Az unokafivérek»). Mindkettő meglehetősen terjedelmes volt (650, illetve 450 oldal). Elküldtem sok kiadónak a kéziratokat, de senki nem akart közzétenni munkákat egy ismeretlen szerzőtől. Néhányan «érdekesnek, de nem kiadhatónak» tartották őket. Mindez kedvem szegte, és lehangolttá váltam. Csak a családom kedvéért – a feleségem, lányom, és édesanyám kedvéért – mondtam le arról, hogy véget vessek az életemnek.

Ez a második Haifán töltött évben történt. Egy csodálatos házban laktam a Kármel hegyen, és nem voltak anyagi problémáim. Tudtam pihentetni a testem, amire olyan nagy szükségem is volt. Tulajdonképpen elégedett lehettem volna. Miért éreztem mégis olyan szörnyű ürességet és levertséget? {…}

Habár sohasem voltam vallásos, ismertem a zsidóság alappilléreit. Tudtam a nézeteit, de sohasem tudtam elfogadni. Miért? Ennek két oka volt. Egyrészt nem akartam egy teljesen más életet élni. Másrészt törvények a nácik időszaka alatt a zsidókat egy gettóhoz hasonló életformára kényszerítették.  Ez idő alatt minden zsidó – akár vallásos volt, akár világi -, láthatóan különbözött a németektől. Ezért következtettem arra, hogy a zsidóság biztosan több mint egy vallás. Egy néphez tartozás. De hogyan tud egy nép ország nélkül létezni? A cionizmus számomra logikus útja volt annak, hogy ez az abnormális helyzet megváltozzon. A zsidóknak vissza kell térniük a régi földjükre, újra felépíteni, és független állammá tenni. Normális nemzetté kell válniuk, olyanná, mint a világ többi népének. Ebben a folyamatban nem volt helye a judaizmusnak. {…}

 

Cél nélkül

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol egyáltalán nem láttam többé értelmét az életemnek. A magamba vetett bizalmam és hitem teljesen összeomlott. Nem volt többé semmi, amire támaszkodhattam vagy amiben hihettem volna. A dolgok, amelyek iránt a múltban tiszteletet tanúsítottam, jók és értékesek voltak, de sohase pótolhatták Istent – az univerzum Alkotóját és Fenntartóját. Ő az egyetlen maradandó és változatlan érték ezen a világon. Fokozatosan értettem meg, hogy nekem nem vallásra van szükségem, hanem egy személyes kapcsolatra Istennel, a tökéletes szeretettel, megbocsátással és kegyelemmel. A rabbinikus zsidóság ezt nem nyújthatta számomra. Mind a 613 rendelést meg kellett volna tartanom. Emlékeztem arra, hogy Jézust, a pogányok Krisztusát Szabadítójukként nevezik. Biztosan elment az eszem: Shlomo Drori, az öntudatos zsidó, aki hazájában, Izraelben élt, egy pogány Isten iránt érdeklődik?

Izraelben voltam, és a zsidó lét nem volt vallás. A zsidó néphez tartozás tény volt, amelyet a Holokauszt alatt megölt hat millió zsidó vére erősített meg. A zsidóság minden ágából voltak áldozatok: ortodoxok, reform zsidók, ateisták, zsidókeresztények, sőt csak «fél-» és «negyed-» zsidók is. Jézus magához vonzott, de nem tudtam megmondani, miért.

Megtartottam magamnak a gondolataimat. A családom nem tudott semmit a keresésemről. Mivel nem tudtam, hol juthatnék hozzá egy Újszövetséghez, elcsentem egyet egy barátomtól. Miután többször átolvastam, világos volt számomra: Ez az, amit keresek. Az alagút végén felsejlett a tiszta fény! Jézus Krisztus Közvetítő volt köztem, bűnös ember, és a szent Isten, az Alkotóm között! Kész voltam rá, hogy személyes Megmentőmként elfogadjam. Rá tudtam bízni a szánalmas Shlomo Drorit, aki zátonyra futott. Ő vált az életem Urává.

Akkoriban nem beszéltem senkivel erről, a feleségemmel sem, mert biztos voltam benne, hogy én vagyok az egyetlen zsidó az egész földön, akinek ilyen őrült elképzelései vannak.

.  

Nem az egyetlen bolond zsidó

Egy idő után, 1980 tavaszán írtam a lutheránus egyháznak Jeruzsálembe, és tőlük kértem tanácsot. A válasz nagyon meglepett, mert a haifai lutheránus egyházra hívták fel a figyelmemet. Nagyon örültem ennek a hírnek, és meg voltam győződve, hogy itt egy arab gyülekezetről van szó. Nagyon vágyakoztam a bemerítkezés után azért, hogy Krisztusban legyek és Ő bennem. Ezért találkozót beszéltem meg a pásztorral. A legnagyobb megdöbbenésemre nem arab volt, hanem norvég, és az egész gyülekezet zsidó hívőkből állt. És ez csak egy volt a tucatnyi gyülekezet közül az országban. Mégsem én voltam az egyetlen bolond zsidó – még van több ebből a fajtából!

Ősszel bemerítkeztem. Amikor később elmeséltem ezt a feleségemnek, nem volt sem meglepett, sem elutasító. Az utazás, ami hatvan éve tartott, a végéhez ért – megérkeztem. Az elveszett bárány visszatért a pásztorához. A legelő, ahol legeltem, kiszáradt, az Úr azonban zöld legelőre és friss vizekhez vezetett. Ami pedig a legfontosabb: «Az Örökkévaló házában fogok maradni mindörökké» (Zsolt. 23,6).

Az Úr már ötven évvel ezelőtt hívott engem az utamra Palesztinába. Akkoriban azt hittem, hogy nincs szükségem Krisztusra. Elutasítottam a hívását. De Isten végtelen kegyelmében megajándékozott egy második eséllyel. Ő tudta, mikor van szükségem borzasztóan a szeretetére és a kegyelmére! 1980-ban újjászülettem. Elszenvedtem az egyetlen halált, amit egy hívőnek el kell szenvednie. A régi «Én» meghalt a Messiásban, és Vele álltam fel egy új létezésben. Benne élem az életem, örökkön örökké!

A bemerítkezéssel kezdődött meg az utam Jesuával. Megtanultam imádkozni,  a nyilvánosság előtt is. Első alkalommal éltem át valódi közösséget, szeretetet másokkal, és voltam együtt valójában velük. Már nem kerültem az embereket, eltűnt a szégyenlősségem, és félelem nélkül tudtam sok ember előtt beszélni.

A fizikai állapotom azonban nem javult, hanem rosszabbodott. Fáradságot jelent az evés, és a látóképességem is akkoriban károsodott. De többé nem idegeskedtem emiatt. Tudtam, hogy ha «a mi külső emberünk megromol is, a belső azonban napról napra megújul» (II. Kor. 4,16). Nem vagyok már életunt. Birtokában vagyok az élet értelmének: Jesua Messiásnak. Ő az egyetlen út és az egyetlen örök igazság.

 

Nem «keresztény»

Azt hittem, egy úgynevezett «keresztény» lettem. Ám a valóságban messiási zsidóvá váltam, mert Isten választott népéhez tartozom. Jézust nemcsak személyes Megmentőmként fogadtam el, hanem Izrael Messiásaként is, ahogy az Ószövetség megprófétálta.

Világos, hogy sohasem volt pozitív kapcsolatom a rabbinikus zsidósággal. Nem volt szükségem a vallásra, és az ortodox zsidóság ellenségesen viszonyult a cionizmushoz. A véleményem korábban az volt, hogy a zsidóság az egyetlen lehetséges vallás egy zsidó számára. Ám épp a zsidóság akadályozta meg, hogy Izrael egy teljesen normális állammá váljon. A történelmi hagyományokon kívül csekély érdeklődéssel voltam az Tanach (Ószövetség) iránt. Természetesen elutasítottam a Biblia isteni ihletettségét. Ezt régimódi meggyőződésnek tartottam, ami ellentmond a józan gondolkodásnak. Zsidó származású, világi izraeli polgárnak tartottam magam, akinek ezért a rabbinikus zsidóságon kívül egy más vallást el szabad fogadni.

Nagy volt a meglepetés, amikor felfedeztem, hogy Izraelben és a diaszpórában zsidók egész közösségei vannak, akik Jézusban mint Messiásukban hisznek. Ez a zsidó maradék találta meg az igazságot, és helyesen értelmezi a Szentírást. A valóságban a keresztény hit zsidóbb, mint a rabbinikus zsidóság, amely inkább az emberi, és szóban hagyományozott parancsolatokhoz igazodik, mint Isten Szavához.

Ez jó hír volt számomra. Más hívők tízezrei, akik zsidóként Jézusban hisznek, megerősítettek engem az identitásomban. Ez volt az első lépés. A második nem volt ilyen egyszerű, mert megkívánta, hogy változtassak a felfogásomon. Ezideáig Jézusra úgy tekintettem, mint személyes Uramra és Megváltómra. A származása és az Izraelhez fűződő kapcsolata nem érdekelt. Megtudtam, hogy a legtöbb zsidó gyűlöli és elutasítja Őt. Ez lett a következménye az úgynevezett «keresztények» üldözésének. Izraelnek ezt a negatív hozzáállását a száműzetés, és diaszpóra abnormális helyzetével is összefüggésbe hoztam. Úgy gondoltam, a cionizmus mindenen változtatna.

Lassan azonban fel kellett ismernem, hogy ebben tévedek. Jézus, a Messiás nem az égből hullt alá hirtelen. Először Izraelhez jött. Ő volt a megprófétált Messiás, Aki a Tanach (Ószövetség) próféciáit betöltötte. A törvény a helyettes áldozat általi engesztelésről beszélt már akkor, amikor a Sínai hegyen adatott. Jézus hozta el a bűnökért ezt a helyettesítő áldozatot minden népnek. Minden tanítvány, és majdnem az összes apostol zsidó volt. Az egész Újszövetség zsidó stílusában, gondolkozásában és hátterében. A keresztény hit egész koncepciója annyira zsidó, hogy valóságos csoda, és Isten munkájának bizonyítéka, hogy a pogányok egyáltalán befogadták. Ezek a felismerések megváltoztatták az életemet. A megbízatásomat abban látom, hogy Jesua Messiást ismertté tegyem a földön, ahol Ő élt, meghalt és feltámadt.

Forrás: Den jüdischen Messias erlebt, aktuelle Lebensberichte von Juden und Arabern amzi, 2006, Brunnen Verlag Basel, 87-98 oldal

Shlomo Drori Az Édentől a Paradicsomig c. írása a honlapon is olvasható, és megrendelhető.

Édentől a Paradicsomig

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

One Response to Shlomo Drori: Kutatás az értelem után

  1. Zsuzsa says:

    Nagy élvezettel olvastam Shlomo Drori életrajzát. Igazán csodálatos. Ilyen csodálatos igazságokat ír “A valóságban a keresztény hit zsidóbb, mint a rabbinikus zsidóság, amely inkább az emberi, és szóban hagyományozott parancsolatokhoz igazodik, mint Isten Szavához.” vagy a másik:”A keresztény hit egész koncepciója annyira zsidó, hogy valóságos csoda, és Isten munkájának bizonyítéka, hogy a pogányok egyáltalán befogadták. Ezek a felismerések megváltoztatták az életemet. A megbízatásomat abban látom, hogy Jesua Messiást ismertté tegyem a földön, ahol Ő élt, meghalt és feltámadt.” Annyira jó ezeket olvasni.
    Kívánom, hogy Shlomo Drori még sokáig tudja a Messiást hirdetni Izraelben. Az mi drága Urunk áldása legyen az életén.:)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*