Az Édentől a Paradicsomig IV. rész (Kr.u. I-III század)

NEGYEDIK RÉSZ

A HIRDETETT MESSIÁS

 

Az apostoli idők

(Kr.u. 30-325)

 

Jeruzsálemben

Az Apostolok Cselekedetei történeti áttekintést nyújtanak számunkra az első évszázad messiási hitéről. Az apostolok, különösen Péter és Pál mutatják meg számunkra, hogyan kell helyesen hirdetni az evangéliumot: semmiben sem kompromisszumot kötve, ami az evangélium üzenetét illeti.

Az apostolok számára a Jézusban mint Messiásban való hit nem egy új vallás volt. Számukra ez a hit a Bibliában, az Ószövetségben gyökerezett, az ott megjelenő próféciák beteljesedését jelentette. A zsidó és nem zsidó hívők következő generációira a környezetük és a Római Birodalom is úgy tekintett, mint a zsidó vallási közösség részére.

 

Sávuot (pünkösd)

A tizenegy tanítvány látta, hogyan tűnik el Jézus a felhőkben (Csel. 1,9). Újra ott álltak egyedül, szeretett Uruk nélkül. De most már más volt a helyzet: A Messiás nem a sírban enyészett, a Vele való boldog együttlét három éve nem a borzalmas kereszten végződött. Jézus bebizonyította isteni identitását: feltámadt. A kereszt és a mennybemenetel közti negyven nap alatt találkoztak Vele. A negyvenes számnak itt újra megmutatkozik a különös jelentősége, ez ugyanis az előkészület időszakának és a valami újba való átmenetnek a szimbóluma.

Az Úr követőinek két fontos dolgot hagyott hátra. Egyrészt a megbízatást, hogy minden népet tegyenek tanítvánnyá, másrészt a Szent Szellem ígéretét, amely erővel fogja felruházni őket ehhez a feladathoz (Mt. 28,19-20; Csel. 1,8). A tanítványoknak nem sokat kellett várniuk a Szent Szellem kitöltésére, amely már a Joel 2, 28-ban ígéretként adatott. Kilenc nappal később a hetek ünnepén, sávuotkor (pünkösdkor) történt ez meg, amikor a tizenegy a Szent Szellembe való bemerítkezést átélte. Ezáltal természetfeletti ajándékokban részesültek, más nyelveken kezdtek szólni, úgy, hogy az ünnepre a nemzetek közül összegyűlt sokaság értette őket. A Szent Szellem adománya azonnali és teljes változást idézett elő. A tanítványok a feltámadt és felemelt Messiás apostolai, követei lettek, noha korábban az Uruk nélkül teljesen elveszettek voltak (Csel. 2,1-13).

Ennek az átlényegülésnek első jele Péter beszéde volt az összesereglett és teljesen összezavarodott tömeg előtt. Péter alig néhány hete háromszor tagadta meg Urát (Jn. 18,25-27).  Most azonban nem félt többé a tömeg előtt kimondani: «Tudja meg azért Izráel egész háza, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette azt a Jézust, akit ti kivégeztetek a kereszten!… Térjetek meg, és merítkezzetek be mindannyian a Jézusnak nevében a bűneitek bocsánatára, és majd elnyeritek a Szent Szellemet.» (Csel. 2, 36.38.). Ettől fogva a kinyilatkoztatott Messiás ideje a múlté, és a hirdetett Messiás időszaka jött el. Péter beszéde nem maradt gyümölcsök nélkül: 3000 ember hallgatott a felhívására, bűnbánatot tartottak, elfogadták a Messiást, és bemerítkeztek (Csel. 2,41).

Azonban az apostolok nem csak szavakkal hirdették Jézust. Megkapták az adományt is, hogy testi és lelki bajokat gyógyítsanak. Ehhez párosult a hívők különleges életmódja, hogy eladták birtokaikat és a bevételt a közösbe adták, ebből fedezték a közösség tagjainak minden szükségletét. A szellemi közösség e formája sem valami új, azelőtt ismeretlen dolog volt: továbbra is feljártak a Templomba és elmentek a zsinagógába, noha ez csak az istentiszteletük egy részét tette ki. Ezenfelül találkoztak házaiknál ima-összejöveteleken, asztalközösségük volt egymással, és dicsérték Istent a Messiásban adott üdvért (Csel. 2,45-47).

Majd Péter és János meggyógyított egy bénát, ami nagy feltűnést keltett. Péter elmagyarázta a megdöbbent sokaságnak, hogy Jézus erejével gyógyította meg azt az embert. Emlékeztetett az ószövetségi próféciákra is: Isten olyan prófétát fog támasztani Izraelnek, mint Mózes, és Ábrahámban megáldatnak a föld minden népei (Csel. 3,1-26; V. Móz. 18,15;  I. Móz. 22,18). Péter a zsidóknak hirdette az evangéliumot, ám az Úr parancsát is a szeme előtt tartotta, hogy «széles e világra» el kell vinni azt. A következő napokban mindkét apostolt a nagytanács elé állították, ahol kikérdezték őket arról, milyen erő által gyógyították meg a bénát. A hitvallásuk világos volt: „Senki másban nem adatott üdvösség, és semmi más név nincs az ég alatt, amelyben szabadulás lenne!” (vö. Csel. 4,1-22)

 

A börtönben

Az apostolok szavai és tettei által sok zsidó hitre jutott a Messiásban, de ezzel egyidejűleg növekedett a vezetők rétegének ellenállása. A Szanhedrin börtönbe vetette az apostolokat, ahonnan azonban természetfeletti módon kiszabadultak (Csel 5,17-23). Majd újra a Szanhedrin elé vitték őket, ahol az apostolok megismételték, hogy kötelességük Istennek engedelmeskedni és nem embereknek, akárkik is legyenek azok. A Szanhedrin tagjai majd felrobbantak a méregtől, és meg akarták öletni az apostolokat. Ám egy Gamliel (Gamáliel) nevű rabbi meghiúsította ezt a tervüket: „Engedjétek el ezeket az embereket! Ha az ő tanácsuk, és műveik (azaz apostolok tettei) embertől valók, akkor bizonyára elvesznek. Ám ha Istentől vannak, akkor úgy sem akadályozhatjátok meg őket. Hisz ez esetben olyanokként tűnnétek fel, mint akik Isten ellen akarnak harcolni.” Így hagyták elmenni az apostolokat (vö. Csel. 5,34-42).

Gamliel e szavai korunkban a messiási zsidók jelmondatává váltak. 1500 éven át úgy tűnt, mintha a zsidók számára a Jézusba mint Messiásba vetett hit nem Isten tanácsa és műve lenne.  De ez a nézet mára megdőlt. Ma több zsidó hisz Jézusban, mint a nagy virágzás idején, az első és második évszázadban. Ezért mindazoknak, akiknek a messiási zsidó létükkel a megütközés kövei, a szívükbe kellene vésniük Gamliel szavait, hogy ne harcoljanak Isten ellen!

A vezető réteg részéről elhangzó minden tiltás és fenyegetés sem ért semmit. Az apostolok továbbra is hatalommal hirdették a feltámadt Messiás evangéliumát a Templomban, a zsinagógákban és a magánházaknál is. Azért, hogy még jobban odaszentelhessék magukat erre a feladatra, hét diakónust választottak, akik az apostolokat mentesítették a rohamosan növekedő gyülekezet gyakorlati és anyagi feladataitól (Csel. 6,1-7). A diakónusok közül egyet, Istvánt a hitéért köveztek meg.

Így a körülbelül 120 hívőből, akik pünkösd előtt Jézust követték, legalább tízezer lett.    Pünkösdkor háromezer új tért meg, és később az áll megírva: „Az Úr pedig naponta gyarapította az új hívőket.” Így biztonsággal elmondható, hogy a feltámadt Messiás hirdetése Jeruzsálemben rendkívül termékeny talajra hullt (Csel. 2,47; 5,14; 6,7).

 

Júdeában és Szamáriában 

István megkövezése a hívők nagy üldözését váltotta ki Jeruzsálemben. Ezért az apostolokat kivéve mindannyian elmenekültek Júdeába és Szamáriába (Csel. 8,1). Noha ez vereségnek tűnt, mégis a Messiás hirdetését szolgálta. Az üldözött hívők között volt Fülöp diakónus is, aki Jeruzsálem környékére menekült. Ő nagy áldással hirdette az evangéliumot, különösen Szamáriában. Később Fülöpöt az isteni parancs Júdeába küldte, és találkozott a Gázába vezető úton az egyiptomi királynő kincstárnokával, egy eunukkal. Jesájá (Ésaiás) könyvének az 53. fejezetét olvasta anélkül, hogy azt értette volna. Fülöp elmagyarázta neki a fejezet segítségével, hogy ezt Jézus töltötte be az üdvtörténetben. Kétség nélkül az eunuk megtérése volt az oka annak, hogy a Jézusba vetett hit olyan korán eljutott és elterjedt Etiópiában (Csel. 8, 26-40).

Ám térjünk vissza Péterhez, aki az evangélium hirdetésének legfőbb alakja volt Izrael földjén.  Liddában Jézus nevében meggyógyított egy gutaütöttet, és e csoda által sokan tértek meg a környékről. Akkor Pétert Joppében (Jaffába), a Földközi tenger kikötővárosába hívták azért, hogy egy Tábita nevű hívő asszonyt, aki meghalt, életre keltsen. Ez sikerült neki Jézus nevében, és ez az esemény természetesen a Messiás hatalmas tanúságtétele volt (Csel. 9,32-43).

Jóllehet, aztán Péter egy egészen új kihívással került szembe: Kornéliusz –  egy nem zsidó római tiszt a római központból, Cézáreából -, kérte Pétert, hogy jöjjön hozzá.

 

A forradalmi lépés

Az örömhírt «széles e világra» kellett volna elvinni, hisz minden népnek szólt. Elsőként Péter tette meg a «forradalmi» lépést a zsidóságból a pogányság felé. Ám előtte Istennek kellett megmutatnia neki, hogy el kell hagynia a halachikus tradíciót. A zsidók a szigorú étkezéssel kapcsolatos törvények mellett a pogányokkal asztalközösségbe se kerülhettek, és a pogányok házában való együttlétet is tilalmazták. Ezért egy nem zsidó házba be sem szabadott lépni. Mielőtt Péter Cézáreába mehetett volna azért, hogy a főembernek, Kornéliusznak az evangéliumot elvigye, Isten egy látomásban megmutatta neki, hogy minden ember egyenlő az Úr előtt. Maga a látomás tisztátalan és tiszta állatokat együtt vetített Péter elé, és egyidejűleg egy hangot hallott, ami felszólította, hogy mindenből egyen. Péter elutasította ezt, de Isten maga szólt: amit Ő tisztává nyilvánított, azt Péternek nem szabad tisztátalannak tartani (Csel. 10,1-20). Így készítette elő az apostolt arra, hogy egy nem zsidó házába belépjen.

Péter útra kelt, azonban nem egyedül ment, hanem hat másik hívő kíséretében (Csel. 11,12) azért, hogy az isteni üdvtörténet nem megszokott eseményének ők is tanúi legyenek. Megérkezve Kornéliusz házába, az apostol újra egy nagyhatású beszédet mondott, amelyben, amint megszokott volt, elmondta, ki volt Jézus, és milyen céllal küldetett a földre, hogy elhozza az üdvöt mindenkinek, aki hisz Benne. Amikor a jelenlévő rómaiak ezt hallották, az ott lévő zsidók legnagyobb megdöbbenésére a Szent Szellem rájuk szállt, és más nyelveken kezdtek szólni és dicsérni az Urat. Ezáltal győződött meg Péter arról, hogy a jelenlévőket vízbe is alámeríthetik (Csel. 10,21-48).

Ez tette világossá Jézus korábban nehezen érthető szavait: „Más juhaim is vannak nékem, melyek nem ebből a karámból valók. Azokat is elő kell vezetnem. Hallgatni fognak a szavamra úgy, hogy egy nyáj lesz majd és egy pásztor.” (Jn. 10,16)

Jeruzsálemben természetesen tudtak arról, hogy Péter Cézáreában volt, és hogy nem zsidók Messiásként fogadták el Jézust és megkapták a Szent Szellemet. Így nem volt csoda, hogy a zsidó hívők közül néhányan kritikával illették Péter cselekedetét és megvádolták őt, hogy «a pogányokkal van közössége». Ám amikor elmondta, hogy nem a saját elhatározása alapján, hanem Isten útmutatására ment oda, elhallgattatott minden ellenérvet, és dicsérték az Urat azért, hogy a nem zsidók is megkaphatták az üdvösséget (Csel. 11,1-18).

Ekkor egy hatalmas áttörés ment végbe: a messiáshívő zsidók elkezdték megérteni, hogy a Messiásuk egyetemesen kínálja üdvösséget, azonban ennek az igazságnak jelentőségét valamennyi következményével együtt néhány hívő csak fokozatosan értette meg, ahogy később az Apostolok Cselekedetei és az Újszövetség más helyei ezt világossá teszik.

De a nagy lépés összességében véve megtörtént, sok évszázadig csak Izrael állt szövetségben Istennel, csak Izraelnek nyilatkoztatta ki magát a Mindenható.  A Sínai törvény Izraelnek adatott, és a Golgotán lett betöltve. Az Újszövetség a Messiás vérében vált univerzálissá. Minden nemzet tagjai, akik hisznek Benne, üdvösséget nyerhetnek, és Isten atyjukká lesz. Isten magának teremtette Izraelt azért, hogy a dicsőségét hirdesse. A csúcspontja ennek természetesen az evangélium volt, a Messiás Jézus örömüzenete, amelyet hirdetni kell Jeruzsálemben, Júdeában és Szamáriában és egészen a föld határáig!

 

Egészen a föld határáig 

Mindezidáig Péter volt a legfontosabb apostol, azonban megjelent egy új személy: a tarzusi Saul, akit a pogányok Pálnak neveztek. Ki volt ez az ember? Egy fiatal tudós, aki a farizeusokhoz tartozott. Gazdag családból származott, rendelkezett római polgárjoggal és világi képzettséggel is (Csel. 22,25.26; 26,5; Fil. 3,5.6). A tanítói Saulban látták a judaizmus jövendőbeli nagy tekintélyét. Nemcsak az eszessége miatt, hanem a farizeusi teológiáért való lángoló buzgalma miatt is. Mindkét tulajdonságának köszönhetően Saul felismerte annak nagy veszélyét is, ami a messiási zsidók hitében rejlett. Rövid időn belül Jeruzsálemben és Júdeában úgy lett ismertté, mint Jézus követőinek legádázabb üldözője. Ezért kapott egy nap a főpaptól hivatalos megbízást, hogy Damaszkuszba menjen, és ott az «új út» követői után kutasson azért, hogy fogolyként hozza őket Jeruzsálembe.

De amikor Saul úton volt Damaszkusz felé, találkozott Jézussal. Ő megkérdezte Sault, miért üldözi. Saulnak szüksége volt egy minden képzeletet felülmúló eseményre, mert az ő felfogása szerint Jézus istenkáromlóként halt meg a kereszten, és az ő szemében a követőinek az elbeszélései a feltámadásról, az emberiség bírójának felemelkedéséről a világ végén legjobb esetben is csak üres agyszülemények voltak. A jelenés miatt megvakult Sault Damaszkuszba vezették. Ott fogadta el az Urat, és hallotta, hogy ő választott edénye arra, hogy elvigye az Úr nevét a pogányokhoz, a királyokhoz és Izrael népéhez (Csel. 9,1-18).

Így lett Saul Pálként a legfontosabb pogányok felé küldött apostol. A szkeptikusok Pál megtérését megkérdőjelezik. De nincs igazán más magyarázat arra, hogy a farizeus, aki olyan buzgón és mély meggyőződéssel üldözte Jézus követőit, hirtelen nemcsak elfogadta Jézust Úrként és Megváltóként, hanem másoknak is hirdette az evangéliumot. Nem, erre nincs más magyarázat, Pálnak látnia kellett a feltámadott Urat.

 

Pál missziós útjai

Pál három missziós útra vállalkozott. A stratégiája mindenkor abból állt, hogy legelőször az ottani zsinagógákba ment el, és ott hirdette az evangéliumot. A jelenlévők közül sokan elfogadták az üzenetet, mind a zsidók, mind az istenfélő pogányok. Később azonban ellenfelei gyakran olyan indulatosan léptek fel, hogy Pálnak el kellett hagynia a várost. Ám a magokat mégis elvetette, és létrejött a gyülekezet. Legtöbbször Pál nevezte ki a véneket, azért, hogy a gyülekezeteknek legyenek saját vezetői, ha ő továbbmegy.

Az első missziós útja végén Kis-Ázsián keresztülutazva találkozott Pál a szíriai Antióhiában zsidó hívőkkel Júdeából, akik azt tanították, hogy a pogányoknak először körül kell metélkedniük, hogy üdvösséget nyerjenek. Ezért határozott úgy, hogy Barnabással Jeruzsálembe megy, hogy az ősközösség vezetőivel ezt a kérdést tisztázzák. Egy élénk vita alakult ki, de aztán Péter magához ragadta a szót és azt mondta: «Testvérek, jól tudjátok, hogy a kezdetektől fogva Isten engem választott ki arra, hogy a pogányoknak elvigyem az örömhírt. Isten kegyelmében nekik is adta a Szent Szellemet, és így mutatta meg, hogy nem tesz köztünk és köztük semmi különbséget. A hit megtisztította az ő szíveiket. Miért kellene akkor arra kényszeríteni őket, hogy azokat a parancsolatokat tartsák meg, amelyek nem szereznek számukra üdvösséget? Hisszük azonban azt, hogy a Messiás Jézus a hiten keresztül nemcsak minket váltott meg kegyelmében.» E szavak után Jakab, az Úr testvére szólt: «Amit Péter elmondott, az megfelel annak, amit Ámos próféta megjövendölt az Ámos 9,11-12-ben. …Ezért a nemzetekből származó hívőkre nem szabad felesleges igát tennünk. Fel kell hagyniuk a bálványimádással és a paráznasággal, nem ehetnek vért és megfulladt állat húsát. Mózest mindenütt felolvassák a zsinagógákban, nincs szükség arra, hogy a nemzeteknek hirdessük őt.» (vö. Csel. 15,7-21).

Elhatározták, hogy minden gyülekezetnek írnak egy levelet, amelyben közlik a Jakab által előterjesztett határozatot. Pál és Barnabás vitték el a levelet Antióhiába, és ott kétfelé váltak. Barnabás maga mellé vette Márkot, míg Pál Szilást választotta segítőtársául, és vele kezdte meg második útját.

A második missziós útján kapta meg Pál az isteni megbízást, hogy Macedóniába utazzon, hogy ott prédikálja az evangéliumot. Itt a bevált stratégia szerint járt el, először csak a zsinagógákat kereste fel, de beszélt az emberekhez a piacon is, itt mondta el egyik leghíresebb beszédét az «ismeretlen Istenről» Athénban (Csel. 17, 16-34). Korintusban nyilvánvalóvá vált, hogy a pogányok nyitottabbak, mint a zsidók (Csel. 18,1-17).

A harmadik útján Pál mindenekelőtt keresztülment Galácián és Frígián, amíg Efézusba elért. Minden gyülekezetet meglátogatott ezen a vidéken és erősítette őket. Két év után Pál továbbment Macedóniába és Ahájába, a mai Görögországba, mielőtt visszafelé vette volna az útját Jeruzsálembe. Milétuszban elbúcsúzott az efézusi gyülekezet véneitől, mert sejtette, hogy nehéz idők állnak előtte. Ám ez kevésbé aggasztotta őt. „Kész vagyok arra, hogy az Úr Jézusért mindent elszenvedjek, és meg is haljak.” Tárgyilagosan nézve valószínűtlen volt, hogy Pál hirtelen komoly veszélynek lesz kitéve most, ilyen hosszú idő után, amely alatt az evangéliumot a nemzeteknek is hirdette. Mégis ennek kellett meglennie (Csel. 20,24-21,14).

Az apostolok történetének utolsó része a nagy evangélistáról, Pálról tartalmazza az utolsó információkat. A jeruzsálemi gyülekezet vénei barátságosan fogadták Pált és dicsérték az Urat, amikor a pogányok között elért sikereiről hallottak. Jakab aztán hozta a hírt: zsidók tízezrei lettek hívőkké, de mind a törvényért rajonganak! És a legaggasztóbb dolog: «Hallották, hogy te zsidókat tanítasz arra, hogy a törvényt elhagyják, és már nem gyakorlod többé a körülmetélkedést.» Ezért Pálnak zsidó szokás szerint a Templomba kellett mennie. Ott felbujtott zsidók kezébe került, akiknek a beszédében elmagyarázta a hit útját, ám ez nem segített. A felizgatott tömeg a halálát követelte. Ezért a rómaiak börtönbe vetették. Két év után Pál a római polgárjogára hivatkozott és követelte, hogy a császár hallgassa ki Rómában (Csel 25,10-12). Így egy hosszú, kalandos hajóutazás után elérte Rómát. Ott házi őrizetben tartották, és két éven keresztül minden embert tanított, akik hozzá ment. Prédikált Isten Királyságáról és Jézusról, a Messiásról, félelem és akadályoztatás nélkül (Csel. 27,1–28,31).

Itt végződik az Apostolok Cselekedetei. Meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy a hatvanas évek elejéig Rómában élt. Valószínűleg a Néró idejében lévő nagy keresztényüldözés alatt végezték ki. Minden bizonnyal ez történt Péterrel is, akiről azt feltételezik, hogy fogolyként Izraelből Rómába vitték.

Ezzel véget ért az az időszak, amelyben az evangéliumot a zsidó apostolok vitték el más népeknek. Ettől fogva az emberek az örömhírt másod- és harmadkézből hallották, olyan emberektől, akik az Urat sem ismerték, és a népéhez sem tartoztak.

 

A többi apostol

A többi apostol sorsáról csak homályos, Biblián kívüli források maradtak fenn. A feltételezések arról szólnak, hogy Jakab, az Úr testvére Örményországba vitte el az evangéliumot. Ez igaz lehet, mert az ottani liturgia nagyon emlékeztet az első és második századi zsinagógai Istentiszteletre. Egy másik híresztelés szerint Jakab eleget tett Pál kérésének, és Spanyolországban volt.

Az, hogy Márk Egyiptomban működött, és később Velencébe ment, ugyancsak feltételezés.

Másrészt viszont nem lehet kétséges, hogy János hosszú ideig Efézusban volt és vele volt Mária is, hisz rá ruházta Jézus az édesanyja ellátásának gondját (Jn. 19,26-27). Ugyanígy tudjuk, hogy Isten Patmosz szigetére vitte őt (Jel. 1,9). Valószínűleg Efézusban, 100 évesen, természetes halállal halt meg.

Simon Péter a hagyomány szerint Angliáig és Galliáig jutott el. 64 és 68 között Rómában Néró császár fejjel lefelé keresztre feszíttette.

András Kis-Ázsiában és Görögországban hirdette az evangéliumot, az ahájái Pátrász városában (Görögország) feszítették keresztre.

Jakabot, János testvérét és Zebedeus fiát I. Heródes Agrippa király végeztette ki (Csel. 12,1-2).

Fülöpöt a hagyomány szerint Hierápoliszban, Kis-Ázsiában feszítették keresztre.

Mátyás a feltételezések szerint Macedóniában és Perzsiában szolgált, mások Etiópiát, és Pártust (Kis-Ázsiát) említik.

Tamásnak Babilonba, a mai Irakba kellett mennie, és később Indiába, ahol mártírhalált halt.  Még ma is őt nevezik meg az indiai egyház alapítójaként.

Bartolomeus (Bertalan vagy Nátánel) bizonyára elkísérte Fülöpöt Hierápoliszba, és később Örményországba ment, ahol mártírhalált halt. Az egyházi tradícióban is úgy emlékeznek meg róla, mint alapítóról.

Jakab, Alfeus fia, akit a hagyományban újra és újra Jakabbal, az Úr Jézus testvérével kevernek össze, minden valószínűség szerint Szíriában működött.

Taddeust éppúgy keverik Júdással, mint Jézus másik testvérével (Jézus testvérei: Mt. 13,55.56).

Simon, a zelóta feltehetőleg Egyiptomba ment, azután Perzsiába, a mai Irakba. Mások szerint egészen Angliáig kellett eljutnia.

Júdás, Iskariótból (Kariótból) felakasztotta magát, miután Jézust elárulta (Mt. 27,1-5; Csel. 1,18.19).

A történelem azt tanítja nekünk, hogy egy adott helyhez kötődő hagyomány ritkán a fantázia szüleménye. Mégsem állnak rendelkezésre biztos adatok. Így nem tesszük ki magunkat annak a veszélynek, hogy az apostolokat imádjuk. Hanem magát Jézust imádjuk a misszió Uraként.

 

A levelek   

Pál tizenhárom levelet írt, Péter kettőt, Jánostól négy írás maradt fenn, Jakabtól és Júdástól egy-egy. Egy levél esetében a szerző személye tisztázatlan.

Lukács tájékoztat bennünket az Apostolok Cselekedeteiben az evangélium terjedéséről és a gyülekezetek alapításáról. Nem csoda, hogy a fiatal gyülekezetekben szellemi kérdések merültek fel, és különböző teológiai nézetek kaptak lábra. Ezért írták meg a leveleket lelki gondozói segítségül a gyülekezeteknek és egyes személyeknek. A megértés miatt fontos, hogy Pál leveleit kronologikus sorrendben vegyük végig.

A Galáciaiakhoz írt levelet még a jeruzsálemi zsinat (Csel. 15) előtt, kb. 49 körül írta Pál, közvetlenül az első missziós útja után Korintusban, vagy a szíriai Antióhiában. Egy dél galáciai gyülekezethez szól (Gal. 1,2; Csel. 14,1-23). A levél fő témája a szabadság Krisztusban: «Szabad életre szabadított fel titeket a Messiás, álljatok meg hát ebben, és ne tűrjétek meg magatokon újra a rabszolgaság igáját» (Gal. 5,1).

Az evangélium hirdetése pozitív visszhangot váltott ki Galáciában. Sok ember felismerte Jézusban a Messiást és elfogadta Úrként. Azonban, miután Pál elhagyta ezt a vidéket, hamis tanítók és prédikátorok foglalták el a helyét. A törvényeskedés egy új formája jelent meg a judaista/halachikus tanításokon keresztül. Ennek értelmében a megváltáshoz nemcsak a Messiásba vetett hit tartozik hozzá, hanem a parancsok és a rendek megtartása a farizeizmus értelmében (Gal. 2,4-5).  Pál ezért hangsúlyozta, hogy a zsidók és a nem zsidók korábbi szigorú szétválasztása a Jézusban hívőknél fel lett oldva, ahogyan az úr és a szolga és a nő és a férfi közti szakadék is megszűnt. Jézusban mindnyájan eggyé válnak (Gal. 3,26-29).

A két tesszalonikaiakhoz írt levél. Az első levelet valószínűleg ugyanabban az évben írta, mint a Galatákhoz írt levelet, a 49. évben, és a másodikat az 50/51. évben. Mindkettőt Korintusból, a második missziós út ideje alatt (I. Tessz. 1,1; Csel. 17,1-9). A címzettek a hívők Tesszalonikában. A levél központi üzenetét az 1,9-10-ben találjuk meg: Pál és Szilás felhívták az embereket arra, hogy térjenek meg Istenhez, szolgálják Őt, és a Fiú visszajövetelére várjanak. Ez a prédikálás már rövid idő elteltével nagy hatással volt a zsidókra és istenfélő pogányokra, noha az apostolokat ellenségeik arra kényszerítették, hogy elhagyják Tesszalonikát.

Az ok, hogy a második levél rövidesen megszületett, Jézus második eljövetelének rossz értelmezése volt (II. Tessz. 2,1-12). A várakozásnak, hogy Jézus hamar visszajön, meg kellett védenie a tesszalonikaiakat a munkakerüléstől és a haszontalan cselekedetektől (II. Tessz. 3,6-12). Ezért ír Pál kemény szavakkal: «Aki nem akar dolgozni, ne is egyen» (II. Tessz. 3,10).

Mindkét levél a korintusiakhoz. Az első levelet 54-ben, a harmadik missziós út alatt írták Efézusból (I. Kor. 16,8). A levél témája (I. Kor. 3,11): «Más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus, a Messiás.» Korintus akkoriban fontos kereskedelmi és közlekedési központ volt, de mindenféle erkölcstelenség központja is. A Korintusban tett első látogatása után három évvel Pál hallott a gyülekezet problémáiról, ezért írta meg nekik ezt a levelet.

Körülbelül egy évvel később írta a második levelet a korintusiakhoz, a harmadik missziós út ideje alatt Macedóniából (II. Kor. 7,5; 8,1; 9,2-4). E levél megértésének kulcsa a II. Kor. 6, 4 verésben rejlik: «Igyekszünk ajánlani magunkat mindenben, mint Isten szolgái…».

A Rómaiakhoz írt levelet Pál 55 körül, a harmadik missziós út végén Korintusban fogalmazta meg (Róm. 16,1.2.23). A központi mondanivalója a Róma 1, 16-17-ban jelenik meg: «… nem szégyellem az evangéliumot, mivel Istennek hatalmas eszköze, mindenkinek, aki bizakodva kitart mellette, elhozza a szabadulást, különösen a zsidóknak és a nem zsidóknak is. Amint írva van (Hab. 2,4): „Az igaz ember pedig hitből él.”» Ezzel a levéllel készítette elő Pál római látogatását, ahol mindaddig még nem járt.

A római gyülekezethez írt levél a zsidó és nem zsidó hívőkhöz fordul. Nem tudjuk hogyan, de ott az a nézet vetette meg a lábát, hogy Izrael elvesztette egyedi helyét mint Isten választott népe, és Isten ígéretei érvénytelenné váltak Izraelre nézve. Pál teljes tekintélyével élve ellentmondott ennek az értelmezésnek. A 9-11 fejezetekben az egykori farizeus elmagyarázta, hogy Izrael kiválasztása, és a neki adott ígéretek még mindig érvényben vannak. Később, amikor a kereszténység államvallássá vált, úgy tettek, mintha ezek a fejezetek nem lennének.

Az Efézusiakhoz írt levelet Rómából írta 60-ban, ahol Pált fogva tartották (Csel. 28,30). A fő témája az, amit Pál rejtélynek vagy titoknak nevez (Ef. 3,8-9). Ez egy csodálatos igazság, amelyet korábban sohasem nyilatkoztattak ki. Elsőként a tény, hogy akárcsak a zsidók, a görögök is Isten kegyelmén keresztül megváltottak. A választófal köztük leomlott, össze vannak kötve Jézussal egy Testben, a Messiás Testében, az új Templomban, amelyben Isten a Szellemén keresztül lakik (Ef. 2,11-22). Egy másik rejtély a kapcsolat Jézus és a Teste között, az egész világban lévő gyülekezet minden hívője között. Ő a fő, és a Gyülekezet a test, sok tagból álló, ahol minden tagnak meghatározott feladata van. Ugyanez a kapcsolat áll fenn a fő, a test és a tagok között a helyi gyülekezetekben is. Amit Pál ebben a levélben különösen a szívünkre helyez: az egység a gyülekezetben.

A Kolosszéiakhoz írt levelet a 60. évben írták, valószínűleg Rómából. A gyülekezet alapítója Kolosszében feltehetőleg Epafrász volt (Kol. 1,7; 4,12), maga Pál valószínűleg sohasem járt e városban. A közelben plántált efézusi gyülekezet tagjai vihették el oda az evangéliumot. A levél sokban hasonlít az Efézusi levélhez, a második fejezet kivételével, amely egy nagyon fontos kérdést dolgoz fel: a gnosztikusok hamis tanítását, különösen a Messiás személyével kapcsolatosat. A gnoszticizmussal még később fogunk foglalkozni. A levél fő üzenete az 1. fejezet 18. versének kijelentése: «Ő a feje a Testnek – a messiási Gyülekezetének. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy mindenekben ő legyen az első.»

A Filippiekhez írt levelet 61 körül Rómából írták (Fil. 1,13; 4,22). Néhányan úgy vélik, hogy ez Pálnak a halála előtti utolsó levele a gyülekezethez. Így ez nagy bizonysága annak, hogy a halál küszöbén Pál számára ez az öröm levele volt: öröme volt az Úrban, átjárta a megváltás örömhírének boldogsága, és öröme volt a reménységben (Fil. 1,3-26). Ez a legszemélyesebb és a leginkább szeretetteljes levél Páltól. Az üzenete kulcsát jelentő vers mutatja meg mélységes összetartozását Jézussal: «Nekem az élet a Messiás, és a halál nyereség» (Fil. 1,21). Először származásának előnyét, képzettségét és Istenért való buzgalmát veszi sorra. Aztán azonban így szól: «Ami azonban egykor nyereség volt számomra, azt a Messiás kedvéért kárnak tekintem. Minden kárrá lett számomra azért a nyereségért, hogy a Messiást megismerjem, és Benne magamra leljek» (Fil. 3,1-11).

A következő pásztor levelekben Pál külön foglalkozik egyes személyekkel és tanítványként oktatja őket. Ezek a levelek elsősorban nem gyülekezeteknek szólnak.

A Filemonnak a 60. évben Rómából írták a levelet. Filemon egy háznál lévő gyülekezetet vezetett Kolosszéban, és Pállal együtt ismert volt (Fil. 1-2). A témája, hogy a tevékeny szeretetet gyakoroljuk. A levél megírására Onézimosz, Filemon rabszolgájának szökése adott okot, aki időközben megtért. Pál hangsúlyozta, hogy ők ketten egyek az Úrban. Megfelelően, „testvérként” kellene bánnia Filemonnak rabszolgájával, Onézimosszal, ha ismét visszamenne. A 17. versben áll az Isten szeretetétől motivált cselekedetek központi üzenete. Pál azonosult a rabszolgával: «Ha engem barátodnak tartasz, úgy fogadd őt, mint ahogy engem fogadnál».

A Timóteushoz írt első levél 62 körül Macedóniában született meg (I. Tim. 1,3), valószínűleg az apostol első fogsága után. Lisztrából küldték Timóteusnak (Csel. 16,1), aki az efézusi gyülekezet rendjéért volt felelős. A központi mondanivalója a 3. fejezet 15. versben áll: «Ha késnék is, azért tudjad, hogyan kellene viselkedni Isten házában, amely az élő Isten messiási Gyülekezete, az igazság oszlopa, és támasztéka».

A Tituszhoz írt levelet a 62. évben Nikopoliszból írta (Tit. 3,12) és a görög Titusznak Krétára címezte (Tit. 1,4-5; Gal. 2,3). Neki kell a krétai gyülekezeten belül az egészséges tanítást megszilárdítani. A központi mondanivaló a 2. fejezet 1. versében jelenik meg: «Te azonban szólj arról a viselkedésről, amely az egészséges tanítással együtt jár».

A Timóteushoz írt második levél Pál búcsúlevele, és egyidejűleg egy levél Timóteus bátorítására, hogy maradjon hű (II. Tim. 1,4-9; 2,15; 4,6-9). Valószínűleg Rómából 63-ban írta, ahol Pál fogságban volt, és tudta, hogy hamarosan meghal. A halála a hagyomány szerint 64-ben meg is történt. Az alapvető mondanivalója a hűség a világ közepén: «Te azonban maradj meg azokban, amiket tanultál, amikről meg vagy győződve, és megemlékezve azokról az emberekről, kiktől tanultad» (II. Tim. 3,14). Ez a tanács minden időkre nézve érvényben van a messiási mozgalom számára, és újra és újra megerősítette, tartás adva neki.

Most következnek a más szerzőktől származó levelek.

A Héberekhez írt levél esetében ugyanúgy nem tisztázott a szerzőség kérdése, ahogy megfogalmazásának helye és ideje sem. Ezt a levelet biztosan a 70. év előtt írták, amikor befejeződött a zsidó-római háború a Templom és Jeruzsálem lerombolásával. Ezt a szörnyű eseményt a legnagyobb valószínűség szerint a levél bevezetésében megtalálnánk, azonban ennek nyoma sincs.

Kétség nélkül a Héberekhez írt levél különbözik minden más levéltől abban, hogy egy gyülekezetnek szánták, amely csak zsidókból állt, akik közvetlen kapcsolatban álltak a Templommal és az áldozati gyakorlattal. Valószínűleg ez egy júdeai gyülekezet volt Jeruzsálem közvetlen szomszédságában.

A Héberekhez írt levél az alapvető hittel kapcsolatos kérdéseket tisztán zsidó szemszögből akarja megválaszolni a zsidó emberek számára, akik elfogadták Jézust Uruknak és Megváltójuknak. A szerző rámutat arra, hogy az evangélium nem valami teljesen új, hanem megvalósulása mindannak, ami már hosszú ideje fennáll. Összehasonlítja a Sínai és a Golgota hegyét, amellyel világossá teszi, hogy a Sínai előképe annak, ami az evangélium által végérvényesen valóssággá lett. A Messiás Jézust minden más fölé helyezi: a próféták fölé, mert Ő isteni volt és az ma is, az angyalok fölé, mert Ő egyszerre ember és Isten, és Mózes, a próféta fölé is, mert Jézus az Isten Fia (Zsid. 1,3-3,6).

Az egész levél legfőbb témája Jézusnak a papsággal és az áldozati rendszerrel való összehasonlítása. A Messiás a pap egy egészen más formája, bűntelen, és Malkicedek örök rendjéből való. Az áldozati rendszer, amelyet a Sínain adatott, csak árnyéka az egyszeri áldozatnak, amely egyetemes érvényű. Ez az áldozat természetesen nem lehetett állat, csak az Emberfia és Isten Fia, Jézus (Zsid. 4,14-7,28). A Templom is csak képmás, a valódi Templom a mennyben van, és ott ül Jézus főpapként, azaz Közvetítőként.

Ugyanígy a Sínai ószövetsége csak árnyék, melyet aztán a Golgota új szövetsége váltott fel. Ez utóbbit a szerző félreérthetetlenül világossá tette: Jézus a Messiás, a Jeremiás könyvének 31. fejezetében megígért új szövetség megvalósulása (Zsid. 8,10-10,18). A szerző figyelmezteti is a hívőket, mert ők ismét elkezdték a templomi és áldozati rendet tartani. Egyértelművé teszi számukra, hogy ezáltal Jézus tökéletes, helyettesítő, bűnért való és áldozati halálának értékével kapcsolatban kétségeket táplálnak (Zsid. 9,1-10,18). Lelkipásztor módjára bátorítja a hitbeli testvéreket az író, hogy a hit reménységébe kapaszkodjanak bele, és a hit számos előképét sorolja fel.

Ez a jövőbe vetett remény határozza meg, nyomja rá a bélyegét az egymásközti kapcsolatokra. Sokszor idézik a meghatározást is, amelyet a szerző a Megváltóban való hitre nézve ad: «A hit pedig határozott bizalom arra nézve, amiben reménykedünk, és meggyőződés olyan dolgok felöl, amiket nem lát az ember!» (Zsid. 11,1).

Jakab, az Úr testvére, levelét Jeruzsálemben a 45 és 48 közti időszakban írta. (Jak. 1,1; Mk. 6,3; Gal. 1,19; 2,9). Jakab csak akkor jutott hitre, miután megjelent neki a feltámadt Jézus, és ezután vált a jeruzsálemi ősgyülekezet egyik «oszlopává». A címzettek a diaszpórában élő zsidókeresztények a tizenkét törzsből (Jak. 1,1).

Jakab a levelében világossá tette, hogy az igaz hit a cselekedeteken keresztül láthatóvá válik. A központi üzenet a Jak. 2,17-ben hangzik el: «Így egyedül a hit, ha tettei nincsenek, halott önmagában».

Péter mindkét levelét 63 tájékán írta. Péter a „Bábel” fedőnevet valószínűleg  Rómára használta, ahol a levél született (I. Pét. 5,13). A levél a kis-ázsiai zsidó hívőknek szól, akiket szétszóratásban lévő jövevényeknek nevez (Pt. 1,1. II. Pt. 3,1). Az első levél témája Isten kegyelme a szenvedésben. Ezért kéri Péter a hívőktől, hogy szent nép legyenek, ahogy Isten ezt Izraeltől is megkövetelte (I. Pt. 1,13-25). Ez úgy értelmezendő, hogy ez az Istentől elrendelt különös cél és szolgálat, ami «szent» életet feltételez. Sőt, Péter tovább megy Izrael és a Messiás Testének összehasonlításában: ennek papok birodalmának, választott népnek kell lennie, «hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki titeket a sötétségből az ő csodálatos világosságára elhívott» (Pt. 2,9).

Péter második levele a halála előtti utolsó tanúbizonyság volt (II. Pt. 1,13-15), amelyben még egyszer utal az igazi megismerésre (II. Pt. 1,3): «Az ő isteni hatalma mindent megadott nekünk, ami szükséges az istenfélő élethez, annak megismerésén át, aki minket dicsőségével és erényével elhívott».

 

János leveleit valamivel 70 előtt írta Efézusban, ahol a hagyomány szerint magas kort elérve, természetes halállal halt meg. Az evangéliumot azért írta, hogy a hitet felébressze, a leveleket azért, hogy hitbéli bizonyosságot közvetítsen. Meg akarta erősíteni a hívők gyülekezetét. A levelének magja: «Ha a Messiás világosságában járunk, ahogy Ő világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és az Ő Fiának, Jézusnak vére megtisztít minket minden bűntől». (I. Jn. 1,7).

János feldolgozza a bűn és vétek témáját (I. Jn. 1,8-2,2; 3,4-24) a hívők életében, és hangsúlyozza, hogy mi a békesség közvetítői vagyunk. Egy további téma a szeretet az Isten és az embertárs felé, amelynek a cselekedeteket meg kellene határoznia. Mert aki szeret, az Istentől született.

Abban az időben, amikor János e levelet megírta, a gnosztikusok vallási mozgalma befolyással volt a környezetére. Ők keresztényeknek nevezték magukat, ám a vallásuk lényeges ponton eltért az evangéliumtól, mindenekelőtt Jézus identitásának vonatkozásában. Különbséget tettek az «emberi» Jézus és az «isteni» Messiás között. A gnosztikusok szerint a Messiás isteni kisugárzással bírt, amelyet az «ember» Jézus a bemerítkezésekor kapott meg, és ami a halála előtt újra elhagyta Őt. Jézus meghalt, de a Messiás nem. Mindez azt jelenti, hogy tagadták az Isten tökéletes emberré válását, és ezzel a tökéletes megváltói áldozatot is. Ez okból figyelmeztetett az apostol a hamis tanításokra, mert ezek az Antikrisztus szellemét hordozták magukban, mivel a golgotai megváltás művének mélységeit utasították el, ám mégis azt állították, hogy az igaz evangéliumot tanítják (I. Jn. 2,18-29; 4,1-6; 5,6-12.20).

János a messiási hit kizárólagosságának igényével nyilatkozik meg e ponton: «Aki a Fiút tagadja, abban nincs meg az Atya sem!» (I. Jn. 2,23). Ez még ma is nagy kihívás a rabbinikus zsidóság számára, de az iszlám és az összes többi vallás számára is. Aki Jézusban, a Messiásban hisz, háromféle áldás részese lesz: a bűneit megbocsátja, Isten gyermeke lesz, bizonyossága lesz az örök életről! Ezért fejezi be János a levelet e szavakkal: «Ezeket írtam nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van!» (I. Jn. 5,13).

 

Júdás levelét feltehetőleg 65 tájékán írták Júdeában. Júdás úgy nevezi meg magát, mint Jakab testvére (Júd. 1), és így mint Jézus testvére (Mk.6,3). Nem dicsekszik a Jézussal való közeli rokonságával, hanem Jézus szolgájaként mutatkozik be. Azzal a céllal ír az Izraelben lévő zsidó-keresztényeknek, hogy a számukra átadott hitért álljanak ki és harcoljanak (Júd. 1-3).

Sok évszázadon keresztül adott számunkra Isten Igéje világosságot arra, amit keresünk: a prófétált Messiásra, a kinyilatkoztatott Messiásra, és a hirdetett Messiásra!

 

A Jelenések könyve

Utoljára meg kell említenünk még a Jelenéseket, amely az Újszövetség befejezése. János apostol írta Patmosz szigetén (Jel. 1,1; 1,9), minden bizonnyal Kr.u. 95 körül, Domitianus császár ideje alatt. A könyv célja, hogy feljegyezze mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie (Jel. 1,1). Így szolgál e „körlevél” mindenekelőtt bátorításul és figyelmeztetésül a hét különböző gyülekezetnek, amelyeknek az üldözés idején továbbra is ki kell tartaniuk (Jel. 2-3), mivel közvetlenül a Messiás visszajövetele előtt járunk. János művében Izrael népének és földjének jövőjére nézve feldolgozza Ezékiás és Dániel szimbolikáját a feltámadott Úr által adott megbízás és kinyilatkoztatás szerint (Jel. 1,2-3). Az Újszövetség utolsó könyve kizárólag a jövővel foglalkozik azért, hogy a hívőknek az eljövendő eseményekről látást közvetítsen, amelyek a Messiás visszajövetele előtt, alatt és után következnek be, amíg el nem jön az idő, amikor Isten maga teremt egy új eget és földet, és az üldözött gyülekezet könnyeit végérvényesen letörli (Jel. 21-22).

Így Isten megtartja a szavát, hogy az örömhír Jeruzsálemből Júdeán és Szamárián át a világ végéig eljut (Csel. 1,8). Az evangélium hirdetésére ezrek és tízezrek, többnyire zsidó emberek jutottak felismerésre, hogy ki a valódi Messiás (Csel. 2-3; 21,20). Ugyanígy megnyílt az ajtó a nem zsidó emberek számára is (Csel. 10). Az egész Izraelben, Kis-Ázsiában és a Földközi tenger egész területén csoportok és gyülekezetek jöttek létre, amelyeknek közös hitvallásuk volt: Jézus messiási mivolta.

Azonban hamar lábra kaptak a hamis tanítások a fiatal közösségekben, amelyek egyidejűleg az üldöztetéssel szembesültek, egészen a mártírhalálig.  Ez a helyzet tette szükségessé, hogy az apostolok a leveleikkel ezekre a tévtanokra felhívják a hívők figyelmét, és bátorítsák őket, hogy a hit útján haladjanak tovább.

A Jelenések könyve zárja le az Újszövetség által hagyományozott tanítást. A következő mintegy 1800 évről csak Biblián kívüli, emberi beszámolók állnak rendelkezésünkre.

A középpontban továbbra is az emberré lett, megfeszített és feltámadt Isten Fiába vetett hit áll, aki helyettesítő áldozatként az emberiség bűneiért bűnhődött. Ezt az Izraelnek régóta megígért Messiást Jahve, Izrael Istene minden nép számára elérhetővé tette.

A zsidókeresztény ébredés

 

A vallásos zsidóság problémája

A Krisztus utáni első évszázadban a zsidóságnak négy fő áramlata volt Izraelben: a farizeusok, a szadduceusok, az esszénusok és a zelóták. Biztosan ez a pluralizmus volt a legfőbb oka annak, hogy a messiási zsidóság ebben az időben egyszerűen egy csoportosulás volt a többi között. Azonban aztán Kr.u. 135-ben elérkezett az idő, amikor a rómaiak elűzték a zsidókat.

Izrael népe számára ez totális vallási, politikai és nemzeti vereséget jelentett. Több, mint egy millió zsidót öltek meg és majdnem százezret vittek száműzetésbe. A zelóták, a szadduceusok és az esszénusok számára ez tulajdonképpen fennállásuk végét jelentette. A farizeusok túlélték, azonban akkoriban úgy, mint a babiloni száműzetés idején, szembesültek a kérdéssel: hogyan tud az ősrégi bibliai hit, a zsidó vallás  Templom nélkül továbbélni?

A Sínai tanítással Izrael egy háromfelé osztott törvényrendszert kapott. Egyszer az erkölcsi törvényt, amely nem vesztette érvényét, sőt az Újtestamentumban az Úr Jézus által törvényként magasabb szintre került («úgy szeresd a felebarátodat, mint magad», III. Móz. 19,18; Mt. 5,43-44). Igazságszolgáltatási törvény (meghatározott büntetések súlyos bűnökre, úgymint a III. Móz. 20 stb.) és végül a ceremoniális törvények, amelyek az áldozati rendszert, a különböző templomi szolgálatokat, a papok és leviták funkcióit stb. szabályozták (pl. III. Móz. 16; 17,21-25). Ezek a szertartásokkal kapcsolatos törvények különböző módon ábrázolják ki Isten szentségét, és az akaratával szembeni alázatot hangsúlyozzák. Mindez a múlté volt azután, hogy Titusz 70-ben végérvényesen lerombolta a második Templomot. Nem volt többé Isten által felszentelt épület, és ezáltal a papok és leviták hivatala is megszűnt, és az egész áldozati rendszer kivitelezhetetlenné vált.

 

E megváltozott helyzet valóságos katasztrófát jelentett a zsidó vallás szellemi és teológiai tartalma miatt. A zsidó vallás alappillérei rendültek meg, mert az áldozatok bemutatása általi bűnbocsánat lehetősége nem létezett többé. Továbbá mindez összefüggésben volt a felkent Megváltó megjelenésével. A Messiás, Dávid Fia, Aki a zsidó felfogás szerint csak egy megszentelt Templomban jelenhetett meg, ezek után már nem jöhet el, hiszen nincs többé Templom.

Annak lehetősége veszett el, hogy Isten igazságosságát és szeretetét összeegyeztessék. Isten, az Úr a bűnök szigorú bírája, de szerető Atya is, Aki a helyettesítő állatáldozatok által megbocsátást akart adni. Ám ez a Templom elpusztulása után többé nem volt lehetséges.

 

Hogyan lehet Templom nélkül engesztelést szerezni? Erre kellett választ találni. Egyidejűleg azonban Javnéban, a helyen, ahova a rabbik menekülni tudtak, egy további probléma is fejtörést okozott nekik: Az eljövendő Messiásnak Dávid Fiának kell lennie, ami azt jelenti, hogy Dávid nemzetségéhez kell tartoznia. 70. év előtt nem jelentett problémát, hogy ezt bizonyítsák, mert minden családi lajstromot gondosan vezettek és a Templomban őrizték. Az első Templom lerombolásakor ezeket meg tudták menteni, ám a második Templom megsemmisülése idején tragikus módon elégtek a családi lajstromok. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a messiási reményt egyelőre temetni kell, vagy valamilyen formában és módon a messiásvárás felfogását módosításnak kellett alávetni.

 

 

Mi történt a zsidókeresztényekkel?

A zsidókeresztény körök három évvel a Templom lerombolása előtt a vezető szellemi személyiségek útmutatására Pellába mentek, egy városba Péreában, a Jordántól keletre. Így a messiási zsidókat nem pusztították el a rómaiak. Nemcsak túlélték ezeket az időket, hanem felismerték Jézus beszédeinek prófétikus beteljesedését is (pl. Mt. 24-25) a Templom jövőjét illetően, és ez hatással volt szellemi látásukra is.

A Templomra, mint a Sínai tanítás külsődleges jelképére már nem volt többé szükség. Az új szövetség feleslegessé tette, és a kereszt által az áldozati rendszer fő célját elvesztette. A zsidókeresztények bizonyítani tudták hitük helyes mivoltát: Jézusnak kell lennie az Ószövetségben megprófétált Messiásnak, mert egy másik Messiás ezután már nem jöhet. Az áldozati rendszer, mint az engesztelés a bűnökért, ki lett váltva a kereszttel. A Templomot lerombolták úgy, ahogy Jézus azt előre megmondta. Jeruzsálemet pontosan úgy, ahogy Jézus leírta, meghódították. Mindez nem volt többé tagadható.

Így váltak a nazarénusok – a zsidókeresztényeket így is nevezték (Csel. 24,5) – veszélyessé a tudós farizeusok számára Javnéban. Mivel teológiailag nem lehetett legyőzni őket, más módon kellett kikényszeríteni, hogy a zsinagógákat elhagyják. Megfogalmaztak egy imádságot a «minim» átkával, amelyet aztán minden zsinagógában elmondtak. A héber minim szó szektákat jelent, de a kezdőbetűiből összerakható a «názáreti Jézusban hívők» kifejezés is. A kifejezés mindkét jelentésével a messiási zsidókra céloztak.

Így kellett elhagyniuk a messiási zsidóknak a zsinagógákat, amelyek ettől fogva a Templomot pótolták. Ez a szétválás vezetett oda, hogy a zsidókeresztények váltak Isten kinyilatkoztatásának tényleges hordozóivá, és egyedül ők vitték tovább a bibliai hitet. Ezzel párhuzamosan fejlődött ki a rabbinikus zsidóság, amelynek noha biblikus gyökerei vannak, azonban ahhoz sok emberi rendelést hozzátettek, hogy pótmegoldásokat találjanak az elveszett Templom helyére. A rabbik által létrejött egy elidegenített Messiás fogalom, ami ahhoz vezetett, hogy újra és újra Messiásként tiszteljenek embereket. Így a zsidó történelem folyamán sok esetben hamis Messiásokat tettek ismertté. A leghíresebb Bar-Kochba volt (héberül a csillagok fia) a rómaiak elleni zsidó felkelés idején (Kr.u. 132-135), később Sabbatai Zwi (1626-1676), aki végül áttért az iszlám vallásra, és a mi időnkben Menachem Mendel Schneerson (1902-1994), aki hosszú évekig a chábádi mozgalom vezetője volt, melyet lubavicsi mozgalomnak is neveznek.

A rabbinikus zsidóság levált a biblikus zsidóságról. Bár az Ószövetséget Isten Igéjének tartják, mégis a körülmények miatt arra kényszerültek, hogy eltávolodjanak tőle annak érdekében, hogy a zsidó vallás fennállását lehetővé tegyék a száműzetésben. A rabbinikus zsidóság megkérdőjelezhetetlenül zsidó; e nélkül Izrael nem tartott volna ki sem a száműzetésben, sem a diaszpórában, mert a bölcsőtől a koporsóig szabályozta a zsidó életet. Azonban, mivel ez többé nem volt biblikus, nem tekinthető az igazi zsidóság folytatásának.

A Jézusba vetett hit, amit kezdetben az «útnak» neveztek (Csel. 9,2), nem akart új vallássá válni. A nazarénusok felismerték Jézusban a bibliai próféciák beteljesedését, az Édentől Malakiásig, ezért a Jézusban való hitre úgy tekintettek, mint a bibliai hit következetes folytatására. Az, hogy ezt a zsidó közösségben ne fogadják el, Isten akarata is volt, mert ezáltal vált lehetségessé, hogy a nem zsidók Izrael Istenét elfogadhassák. Ebben nyilvánult meg a népek számára az Izrael által kapott áldás egyik oldala (Róm. 11,1; I. Móz. 12,2-3; Jesájá (Ésa.) 66,18-19).

A 132. évben aztán megkezdődött az Izrael földjén maradt zsidó lakosság utolsó kísérlete, hogy a római iga alól felszabaduljanak. A hadvezér Bar Kosibát, aki a felkelést vezette, Akiba rabbi Messiássá kiáltotta ki és Bar Kochbának nevezte, így lett ez egyike a Messiás sok megnevezéseinek. A felkelést leverték, és majdnem az egész lakosság száműzetésbe ment. Azonban a messiási zsidók számára különösképpen szomorú következményei lettek ennek a történésnek. Mivel Bar-Kochbát nem ismerték el Messiásként, és ezért vonakodtak attól, hogy érte harcoljanak, így a hadvezér súlyos váddal támadt a háborúban való szolgálatot megtagadók ellen, olyannyira, hogy árulóként kiközösítette őket.

Ezzel a szakadás végbement. Bár hatvan évvel korábban a messiási zsidókat már elűzték a zsinagógákból, ám még mindig a zsidó nép részeként tekintettek rájuk. Ezzel azonban ez a múlté volt. Nem maradt más a számukra, mint a szomszédos országokba kivándorolni, és az ott fennálló Jézusban hívő közösségekhez csatlakozni. Ám nyolcvan évvel Pál missziós útjai után, ott már a nem zsidó tagok többségben voltak. Így tűnt el a messiási zsidóság mint mozgalom a térképről. A zsinagógától már rég különváltak, és most a népükből is kitaszították őket. A nem zsidókkal éltek egy közösségben, akik a zsidó Messiásba vetett azonos hitben jártak, de nem volt ismeretük és gyakran megértésük sem a zsidóságra nézve. Ezért elkerülhetetlen volt a teljes asszimiláció a vendég népekbe. Ennek a XVII. századi felvilágosodás koráig így kellett maradnia.

 

Az apostoli idők utáni atyák

Domitianus római császár halálával (Kr.u. 81-96 az uralkodásának ideje [uralk.]) egy szörnyű keresztényüldözés ért véget. A gyülekezetek fellélegezhettek és hirdethették az «új üzenetet».

Erről az időről különböző források szolgálnak felvilágosítással, mindenekelőtt az apostoli idők utáni atyák beszámolói, akiket így neveztek, mert még legalább egy apostolt személyesen ismertek.

Szmirnai Polükárposz püspök János apostol egyik tanítványa volt, és körülbelül harminc éves lehetett, amikor az apostol meghalt. Ő pedig 155. február 23-án halt mártírhalált egy máglyán 86 éves korában. A levelének témája a húsvét vasárnap valódi dátuma volt, amiről a keresztények között különböző nézetek éltek. Így ünnepelték meg a feltámadást Kis-Ázsiában a keresztények az apostolok szokása szerint niszán hónap 14-én, azaz peszáh ünnepén. A római gyülekezet ezzel szemben már egy héttel későbbre tolta e napot.

A Plinius, Bitinia és Pontusz (Fekete tengernél) helytartója és Traianus császár (uralk. 98-117) közti levélváltás értékes információkkal szolgál a hívők helyzetéről a II. század elejéről. Amikor Plinius a 111-ben elfoglalta hivatalát, a hit elterjedésével találta magát szemben, olyannyira, hogy a pogány templomok gyakorlatilag üresek voltak. Ezért megvizsgálta ezeknek az embereknek a jellemét, akiket ez az «erkölcsileg romlott babona» birtokba vett. Nagy megdöbbenésére állapította meg Plinius, hogy a hívők a római felfogáshoz képest meglepően magas morális mérték szerint élnek. Az Istentiszteletük formájában sem talált semmi megbotránkoztatót. Mivel a hívőkkel szemben csak akkor járhatott el, ha a római jog ellen vétettek, megfelelő rendeleteket bocsátott ki. Barátja, Traianus római császár felvette ezeket a római törvények közé, hogy így jogalapul szolgálhassanak a keresztények megszaporodott üldözése és legyilkolása során.

Jusztint, a mártírt Euszébios (260-339), Cézárea püspöke, és 324-ig az első keresztény egyháztörténet szerzője, vitán felül állóan a legnagyobb apologétaként  nevezi meg. Így neveznek minden hívőt, aki a Jézusban, mint Messiásban való hitet a támadások minden formájával szemben megvédte (apologéta = hitvédő).

Jusztin 100 tájékán Sikemben, a mai Nabluszban Palesztinában született és bizonyára egy szamaritánus volt. Filozófiai ismeretekkel rendelkezett és «kereste az igazságot». 130 körül az efézusi tengerparton találkozott egy idős emberrel, aki felhívta figyelmét a zsidó prófétákra és Krisztusra. Az isteni szeretet Jusztinban meggyújtotta a Jézusban való hit olthatatlan lángját. Híressé vált nyolc apológiájáról, amelyekből három még fennmaradt: egy Antonius Pius császárhoz (uralk. 138-161), egy másik a római szenátushoz. A legnagyobb műve azonban a «Párbeszéd a zsidó Trifonnal», amelyben a zsidóknak beszél a hitéről.

Az apológiákban többek között az akkori istentisztelet formáját írja le: «Vasárnap mindannyian összejönnek egy helyen, ahol az apostolok visszaemlékezéseit [az evangéliumokat] olvassák, úgymint a próféták írásait. Ezután az elnök néhány szót szól ezekhez. Majd állva, szabadon imádkoznak. Aztán az imádságok és hálaadások alatt a kenyeret és a bort kiosztják».

165-ben Jusztint halálra ítélték. Amikor gúnyosan megkérdezték, hogy hisz-e abban, hogy ismét feltámad és örökké él majd, ezt válaszolta: «Ez nem hit kérdése, én ezt tudom!»

Marcus Aurelius császár (uralk. 161-180) alatt újra megkezdődött a hívők évekig tartó iszonyú üldözése. A mártírhalálra való leírhatatlan készséggel a keresztények mégis nagyhatású tanúságot tettek.

 

Mozgalmak a II. században

«Nazarénusok» (názáretiek) kifejezés kezdetben egyszerűen másik elnevezése volt a Jézusban hívőknek (Csel. 24,5). Később a zsidókeresztények közül csak azokat nevezték így, akik a farizeusi tradíciót megtartották. Szigorúan a Sínai törvény és a rabbinikus rend szerint éltek, és ezért nem állt fenn annak a veszélye, hogy a nem zsidók közé teljesen asszimilálódnak. Mégis a IV. évszázad folyamán eltűntek.

Az eboniták még szélsőségesebbek voltak, mint a nazarénusok. Azt akarták, hogy minden keresztény az egész mózesi törvényt megtartsa a rabbinikus magyarázatokkal együtt, és szigorú vegetáriánusként éljen. Pál összes írásait elutasították. Az evangéliumok közül csak Mátét fogadták el részben, mivel ezt héberül fogalmazták meg. Tagadták Jézus élet előtti létét, azaz azt a tényt, hogy Jézus létezett akkor is, mielőtt emberré lett. Ugyanígy elutasították a Messiás szűztől születését, és hitték, hogy Jézus csak a bemerítkezése után lett istenivé, és ezt a vonását röviddel halála előtt ismét elvesztette. Ez végső következtetésében azt jelenti, hogy a kereszten közönséges emberként halt meg, aki természetesen nem lehetett aztán helyettesítő engesztelő áldozat sem. Hisz a törvény tiltja az emberáldozatot, szólt az érvelés.

A gnosztikusok jelentették a legnagyobb veszélyt a hívők fiatal gyülekezeteire. Már az Újszövetségben újra és újra utalnak a veszélyekre, így Simonnál, a varázslónál (Csel. 8,9-24), vagy Himenajosz és Filétosz tanításainál. Közvetlen utalás a gnózis veszélyére, amelyet a megismerés téves tanításának neveztek, az I. Timóteus 6,20-ban van. A gnosztikusok alatt azok értendők, akik egy különös kinyilatkoztatás által több felismerésre jutottak, ami a nikolaiták tanításának is alkotóeleme volt (Jel. 2,6), akik azonban  kicsapongó életstílust folytattak. János már a második levelében óvott ezektől, és Pál Korintusban harcolt ellenük.

III. évszázad elején a Római Birodalomban sok gyülekezetet érintett valamilyen módon ez a tévtanítás. A gnosztikusok összekeverték a messiási hitről alkotott zavaros felfogásukat Görögországból, Perzsiából, Indiából és Egyiptomból származó mitológia és pogány-filozófiai elemekkel. Az így szerzett magasabb «felismerés», amit gnózisnak neveztek, titkos volt, és csak meghatározott emberek és csoportok számára volt hozzáférhető. Ezeket  szellemi «szuperemberek» vezették, akik állítólag a «mélyebb tudás» birtokában voltak. Így valamennyi anyagiban a gonoszt látták, és minden dolog elszellemiesítését tanították. Vagy teljes aszkézist vagy az abszolút érzékelhetőséget követelték meg, mivel a világ és az élet számukra a jó és a rossz kettősségére oszlott fel. Összességében nézve minden gnosztikus tanítás nagymértékben spekulatív és bonyolult volt. A tévtanításuk és a  Bibliához fűzött eretnek kommentárjaik pozitívuma, hogy a keresztény tudósokat ez ösztönözte arra, hogy az írások e kritikáit alaposan tanulmányozzák és kiváló értekezéseket írjanak az igazi hit védelmére.

A montaizmust Mizia provinciájában, Nyugat-Anatóliában Montanosz alapította, aki 156-ban azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő a János 14,26 szerinti Vigasztaló, tehát a megszemélyesített Szent Szellem. Ide-oda vándorolt, és nagyon sietősen adta át az üzenetét, mivel az Úr bármelyik pillanatban visszajöhet, és az ezeréves birodalmat megalapíthatja. Hangsúlyozta a prófétikus beszédet, a nyelveken szólást, az eksztázisban mondott imádságot, és a követőivel együtt látomásai és álmai voltak. Olyan messze elment, hogy magát Istenként adta ki vagy azt állította, hogy a Szent Szellem beszél belőle.

A mozgalom Montanosz halála után (178) is még tovább növekedett, és egyre jobban hangsúlyozták az aszketikus életvitelt. Különösen két nő, Maximilia és Priszcilla – akik Isten prófétanőinek tartották magukat – terjesztették el ezt a vallási irányzatot messze túl Észak-Afrikán is, úgy, hogy néhány helyen szabályosan montanisztikus ébredésről lehetett beszélni. Minél szigorúbbá vált a gyülekezeti fegyelem, annál érdekesebbé vált az irányzat. A gyülekezeti életen belül a bűnöket megbocsáthatókra, és megbocsáthatatlanokra osztották. Az özvegyek számára az újraházasodás tilos volt, a cölibátust a házassággal szemben előnyben részesítették. Az áldozatkészség további hatásos bizonyság volt, ami nagy befolyással volt a tömegekre.

Ez a mozgalom azért jött létre, hogy a hitet megújítsa és megtisztítsa, miután abba némi formalizmus beszivárgott. Sajnos a szellemi szélsőségessége negatív hatással volt a vele hadakozó egyházra, amely a Messiás második visszajöveteléről szóló tanítást ennek hatására elfojtotta. A montanisták túlzó próféciáik arra vezették az egyházi ellenmozgalmat, hogy alig tanítson valamit a Szent Szellemről és Isten hármasegysége alatt az Atyát, Fiút és a Szent Szellemet úgy értse, mint valami ködös, nagy távoli fogalmat.

Ez a felfogás ismét rettenetes következményekkel járt az egyházi Istentiszteletre nézve. Az Istentiszteletet vezető pásztorok hatalmi pozíciója nagymértékben növekedett. Ők voltak Jézus úgynevezett képviselői a földön, akik a szentségek által az Ő munkáját végezték. A montanista értelemben vett karizmatikus prédikáció minden formáját megtiltották, sőt néhány esetben a prédikációt mint olyat, egészen eltörölték. Az évek múltával az Istentisztelet egyre inkább a püspökök és a papok oltárnál végzett liturgiai és misztikus cselekményei köré összpontosult.

Valószínűleg így vésődött bele a Gyülekezetbe, hogy csak a papon keresztül lehetséges az Istennel való kapcsolat, és ez vonatkozott az üdvösségre is. A papok hídépítőkké váltak Isten felé. Az evangélium olyan kezekbe került, amelyek hosszú idő elteltével csak még formálisabban és hagyományosabban jártak el. A montanizmus a IV. évszázadig állt fenn, amikor az egyház állandó harca e hamis tanítás ellen végül a hanyatlásához vezetett.

Alig másfél évszázaddal a kereszt és a feltámadás után az Izrael Messiásába vetett igaz hit nagy veszélyben volt, különböző értelmezések árasztották el. Látni fogjuk, hogy a legfontosabb korai egyházatyák ezekhez a kérdésekhez hogyan viszonyultak.

 

A korai egyházatyák (Kr.u. 180-250)

A második évszázad vége táján léptek fel a korai egyházatyák és szálltak szembe a gnosztikusok és a montanisták tévtanításaival. Igen tehetségesek és magukat a Krisztusban való hitnek odaszentelő emberek voltak. Izrael jelentőségére nézve elsőként olyan központi jelentőségű teológiai megállapításokat tettek, amelyek sajnos továbbfejlődve a későbbi időkben a keresztény antiszemitizmusnak nyitottak ajtót.

Először is három súlyos problémát kellett sürgősen orvosolni:

1. Az Újtestamentum kánonja. Noha már több, mint egy évszázad elmúlt, mióta az Újszövetség könyveit és leveleit megírták, akkoriban még nem volt rögzítve, mely könyvek tartoznak a kánonhoz, azaz melyek számítanak Istentől ihletettnek. A gnosztikusoknak megvoltak a saját evangéliumaik és episztoláik, amelyeknek elismerést követeltek.

Iréneusz sok vita után kijárta, hogy az általa felállított feltételt fogadják el: Csak olyan írások vehetők fel a kánonba, melyek szerzői maguk az apostolok vagy legalább szoros kapcsolatban voltak velük. Csupán ezeket a könyveket nevezték «Írásoknak», tartották isteni ihletésűnek, és e vonatkozásban az Ószövetséggel egyenértékűnek.

2. Az általánosságban elismert hitvallás. Ez is fontos volt ahhoz, hogy a tévtanításoktól elhatárolódjanak. Iréneusz összegyűjtötte a különböző gyülekezetek hitvallásait, amelyek az apostolok idejéig mentek vissza. Ebből keletkezett aztán az «Apostoli Hitvallás».

3. Az «apostoli utódlás». A nagy gyülekezetekben a presbiterek (vének) sorrendjéről listákat vezettek, amelyek az apostolokig nyúltak vissza. Ezzel tették világossá az apostoli utódlást. Ezt bizonyára jónak vélték, azonban egyidejűleg ez egyengette a tekintély hagyományának útját, amit az idő múlásával egyenlővé tettek a Szentírással, különösen a római katolikus egyházban.

Most következik az egyes egyházatyák rövid áttekintése:

Iréneusz Ázsiában, Anatólia provinciájában született. Szmirnai Polükárposz tanítványa volt, aki pedig János apostolé. Mindez azt jelentette, hogy Iréneusz a gnosztikusokkal és más ellenfeleivel folytatott vitáiban hivatkozhatott a levezethető és megbízható tekintélyek vonalára. Szmirnában működött, amíg 177-ben az ott kegyetlenül megölt lyoni (Gallia) püspök utódja nem lett. Ő maga 202-ben halt mártírhalált. Nagy érdeme sok írása a hitre jutás dolgában. A legfontosabb közülük az «Eretnekségek ellen», egy öt kötetes mű, amely döntően hozzájárult ahhoz, hogy a hitet a gnosztikusok káros befolyásától és tanaitól megvédjék.

Karthágói Tertulliánusz (kb. 160-220) egy pogány katonatiszt fia. Mártírok tanúsága által jutott hitre. Mint tanult jogász arra helyezte a hangsúlyt, hogy teológiai fogalmakat definiáljon. Így ő alkalmazta elsőként a «(szent)háromság» kifejezést. Tertulliánusz egész valójával a hit védelmezésének szentelte magát. Azt tanította, mint Pál, hogy Ádám által jött létre az eredendő bűn, azonban a Messiásban, a második Ádámban a hívők meg lettek váltva. Ám a kegyelem dolgában téves felismerésre jutott: Tertulliánusz – legalábbis részben – utat nyitott a «jó cselekedeteken» keresztüli megváltás tanításának, amelynek gyógyíthatatlan következményei lettek. Megkövetelte a szigorú bűnbánatot, nagyon aszketikus magatartást képviselt és megtiltotta az újraházasodást. Habár kétségtelenül a biblikus hit terjedéséért szállt síkra, másrészről nagyon fanatikus is tudott lenni. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy 200-ban a montanistákhoz csatlakozott. Figyelembe véve az Újszövetség áthagyományozását felbecsülhetetlen szolgálatot végzett.

Ciprianusz 200 körül Karthágóban egy gazdag és művelt pogány családban látta meg napvilágot. Amikor 46 éves volt, akkor vezette el egy idős presbiter a Jézusba vetett hitre. Cipriánusz engedelmeskedett Isten Szavának, eladta a birtokát, és a bevételt a szegényeknek adta. Röviddel bemerítkezése után presbiter lett, és nem sokkal később Karthágó püspökévé választották. Ebben isteni kinyilatkoztatást látott, és belement kezdeti ellenállása ellenére.

A 250. évben Decius császár alatt (uralk. 249-253) egy még soha nem látott keresztényüldözés vette kezdetét. A keresztények száma a Római Birodalomban megtizedelődött. A sok névleges keresztény, akik időközben tértek meg, elhagyták a gyülekezeteket. Csak az igaz hívők maradtak azért, hogy az evangélium mellett tanúskodjanak. A szenvedés ideje után egy pestisjárvány tört ki. Ez Ciprianuszt arra késztette, hogy a diakónusi feladatokat és megbízatásokat megszervezze, hogy a betegeknek és hátramaradottaknak segítséget nyújtsanak. 258-ban Valerianus császár alatt (uralk. 253-259) Karthágó közelében az újra fellángoló keresztényüldözés után végezték ki.

Ciprianusz hatással volt az egyháztörténelemre, azonban nem egészen biblikus értelemben. Elsőként ő tekintette az úrvacsorát a Messiás valódi áldozataként az oltáron, és a pásztort áldozó papként. Ez a biblikus felfogásoz képest olyan változtatás volt, amely végül az áldozat mai értelmezéséhez vezetett a római katolikus misén. Addig a hívők a pogányokkal szemben arról voltak híresek, hogy sem oltáruk, sem áldozatuk nem volt, ahogy ez a római istenvilágban megszokott volt. Másodikként a helyi püspökök önállóságát érintette működése. Ciprianusz síkra szállt amiatt, és István római püspök próbálkozásával szemben harcolt azért, hogy minden gyülekezet alávesse magát neki. Ezzel Ciprianusz ugyanazt a nézetet képviselte, mint Polükárposz és Iréneusz.

Az alexandriai katekétaiskola a II. és III. században egy sor kiváló vezetőt adott, köztük volt Klemensz, és Origenész. Itt nem pusztán teológiát oktattak, hanem filozófiát és tudományt is.

Alexandria ebben az időben a világ legnagyobb városainak egyike volt. Nemcsak gazdasági vonatkozásban, hanem kulturálisan is nagy jelentőséggel bírt. A görög filozófia mellett a monoteizmust valló nagyszámú zsidó lakossága miatt is ismert volt. Már Kr.e. 200-ban megszületett a Septuaginta, az Ószövetség görög fordítása. Ez nagyban hozzájárult az evangélium terjedéséhez a görög nyelvű lakosság körében.

Klemensz (Kelemen, kb. 160-215) Alexandriában, Antióhiában, és Jeruzsálemben működött. Filozófusként szemben állt Tertulliánusszal, mert azt vallotta, hogy az egyháznak nem szabad a pogány filozófiát semmibe venni. Úgy vélte, hogy ezek nagy értéket képviselnek, noha egyidejűleg tisztában volt azzal, hogy az embereket, akik ezeket komolyan tanulmányozzák, Isten végül a szent írásokhoz vezeti el, és ott találnak kinyilatkoztatást. Ezért mindenhonnan összegyűjtötte az ismereteket és felhasználta a Messiás hirdetésére. Mivel a Bibliát allegorikusan értelmezte, az allegorikus értelmezési gyakorlat alapjait ő fektette el, amely többek között szimbolikusan Izrael elvetetését is magyarázta.

A Septimus Severus császár alatti (uralk. 202-211) ádáz üldöztetések idején Klemenszet 202-ben elűzték Alexandriából, és aztán 215-ben Cézáreában halt meg. Sok fontos könyvet és írást hagyott hátra, és ő írta a legrégebbi ismert keresztény éneket.

Órigenész (185-254) Klemensz iskolájának egy tanítványa, és a legjobb tanárok és szerzők egyike. Apja, Leonidász mártírhalált halt. Már 18 évesen ő lett az alexandriai katekétaiskola vezetője, és hírneve elterjedt a könyörtelen üldözések ellenére. Szerette az Írásokat, és egy különleges képességgel bírt az értelmezésük terén. Becslések szerint körülbelül hatezer művet írt, beleértve ebbe a leveleket és a cikkeket is. A leghíresebb könyvei a Biblia kommentárjai, a «A princípiumokról» (az első rendszeres teológia), és a «Kelszosz ellen», egy kiváló hitvédő értekezés.

Órigenész szilárdan meg volt győződve az Írások isteni ihletettsége felöl, hangsúlyozta a Messiás Istenségét, és megvédte a hármasegység tanítását a pogány mozgalmakkal szemben. Nagy szolgálatot tett azzal, hogy a Messiás természetéről szóló fontos hittételt tekintélyével védelmezte. Félreérthetetlenül prédikálta, hogy Jézus Isten, Aki azonban saját személyiséggel bír, ennyiben különbözik az Atyától és a Szent Szellemtől, és mégis egy velük. Más területeken, ahol nem hittételeket fektetett le, Órigenész sajnos kevésbé volt megbízható. Miután 28 éven keresztül vezette az iskolát, Alexandria püspöki székéből valószínűleg irigységből száműzetésbe küldték Cézáreába. Ott nyitotta meg saját iskoláját. Húsz évvel később Decius császár (uralk. 249-253) szörnyű üldözései alatt börtönbe vetették, ahol kínzásokon is keresztül kellett mennie, és 254-ben halt meg.

A negyedik rész összegzése

Ezennel befejezzük a könyv e részét, amely a Messiás hirdetésével foglalkozott. Először voltak az apostolok, aztán jöttek az evangélisták, misszionáriusok és gyülekezetvezetők, akik az Urat már nem ismerték személyesen, de az apostolok tanítványaival kapcsolatban álltak. A következő szakaszban, amely nagyrészt a III. században zajlott, működtek az úgynevezett egyházatyák. Az ő feladatuk valójában nem is annyira az örömhír hirdetése volt, hanem az evangélium hamisítatlan igazságáért való kiállás, amely során azért fáradoztak, hogy a hitet írásban védelmezzék. Ezek az apologetikus könyvek a hit védelmezését szolgálták az eretnek teológiát és szokásokat hirdető szektákkal szemben. E mozgalmak közül a két legsikeresebb és egyben legveszélyesebb a gnosztikus és a montanista volt. Ehhez járult az általánosan elismert hitelvek megfogalmazása közös nevezőként a különböző gyülekezetek számára.

A II. és a III. században a változhatatlan Messiásba való hitet egyrészt eretnek mozgalmak támadták, másrészt a hívők a II. és III. században a Római Birodalmon belül újra és újra kegyetlen üldözéseknek voltak kitéve. Mindez ahhoz vezetett, hogy azok, akik csak «kereszténynek» nevezték magukat, de nem voltak azok, elhagyták a gyülekezeteket. Egészen magától értetődő, hogy az akkori időkben sok embercsoport számára a hit egy univerzális Megváltóban nagyon vonzónak tűnt. Az új gyülekezetek nem tettek különbséget a zsidók és görögök, urak és rabszolgák, férfiak és nők, gazdagok és szegények, magas tisztviselők és egyszerű földművelők és munkások között. Azonban, ha egy gyülekezet mibenléte nehézségek közé került, akkor világossá vált, ki az igazi hívő. Csak azok voltak készek, hogy életükkel és halálukkal vallást tegyenek, akiknek a Messiásban felkínált megváltás fontosabb volt, mint minden földi jólét.

A TELJES ÍRÁS TARTALOMJEGYZÉKE

 

Előszó

Első  rész: A megprófétált Messiás /0- Kr.e. 536/

Az Édenkert –  Szövetség Noéval – Szövetség

Ábrahámmal –  A patriarchák

A választott nép megalkotása – a Sínai szövetség

Az első lépések az ígéret földjén Józsué és

a bírák alatt

Sámuel – Saul – Dávid – király és messiási próféta

Salamon

A felosztott ország: az északi Izrael – a déli Júdea

A próféták

Második rész: A várt Messiás /Kr.e. 536- 4/

Visszatérés a babiloni száműzetésből

Isten hallgat –  Malakiás és Bemerítő János között

Harmadik rész: A kinyilatkoztatott Messiás /Kr.e. 4- Kr.u. 30/

Általában az evangéliumokról

Az evangéliumok áttekintése egységként

Negyedik rész: A hirdetett Messiás /Kr.u. 30-325/

Az apostoli idők

A zsidókeresztény ébredés

Ötödik rész: A Messiás, mint vallás /IV. – XVIII. század/

A konstantini fordulat és a következményei

A pápaság

Különböző kísérletek a vallás megreformálására

A reformáció Németországban

A reformáció Svájcban

Az ellenreformáció

A XVIII. század – egy fejezet vége

Hatodik rész: A Messiás a modern világban /XIX. – XX. század/ 

A felvilágosodás és az atombomba között

Az örök béke illúziójának vége – 1900-1945

Ma. 1945-től

A messiási mozgalom újraéledése

Epilógus: Út az új Jeruzsálem felé

Fény és árnyék a modern Ádám világában

Melyik út vezet az új Jeruzsálembe, az eljövendő Paradicsomba

Bibliográfia


This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*