Auschwitz, a depresszióm

Auschwitz, a depresszióm

Jurek Schulz

Mélyen a lelkemben volt elrejtve „egy magányos kamra”. Ebben már gyerekkoromban nehéz szomorúság áradt szét.

A fiatalként megpróbáltam az emberek gyűlöletén és önpusztításon keresztül „kétségbeesés e mélyen fekvő kamrájától” megszabadulni. Felnőttként igyekeztem éveken keresztül a tehetetlenségnek e kamráját semmibe venni. És ma? Hálás vagyok Istennek, hogy Általa  megtanultam együtt élni Auschwitz depressziójával.

A magányosság kamrája

Minden embernek vannak szívükhöz nőtt, gyakran szépen bekeretezett fotói a hozzátartozóiról. Sokszor rokonokról, és barátokról készült képek egész sora díszíti a falakat.

Sokan vannak abban a helyzetben, hogy hogy a családfájukat az egész távoli évszázadokig levezessék. Irigyeltem őket!

Ezt az érzést én sose ismertem meg. Az én családfám elégett az auschwitzi gázkamrákban. Ez a visszatarthatatlan, szavakba nem foglalható fájdalom, és iszonyat volt a magányosság termének legmélyén. Csak néha beszéltem róla, és most első alkalommal írok erről.

Utazásom a múltban

Az európai LCJE konferencia keretében 2010 novemberében lehetőségem nyílt arra, hogy Krakkót másodszor felkeressem. Ugyanígy lehetőségem volt arra, hogy Auschwitzban és Auschwitz – Birkenauban látogást tegyek. Személy szerint nekem az „Auschwitz téma” a felmenőim sorsa miatt mély érzelmekkel terhelt volt. Az életembe közvetetten belevésődött, és meghatározta.

Az áldozatokra emlékezés az emberiség legnagyobb temetőjében egyre inkább feledésbe merül. Az áldozatok néhány leszármazója ismeri a neveiket, ezt leszámítva legtöbbször nincs semmi több, ami a létezésükre emlékeztetne.

Nyomok a múltban

Apám klasszikus értelembe véve egy tipikus zsidó-lengyel középosztálybeli nagycsaládban nőtt fel. Nagyapám, Jákob ben Menahem Koptschak, 1882-ben Varsóban született, nagyanyám, Hinda Marim 1891-ben Krakkóban. 1911-ben házasodtak össze. Jákob Koptschak rabbi lett és lótenyésztéssel foglalkozott Krakkóban.

A fiatal házaspárnak egymás után születtek a gyerekei: Rúben, Áron, Regina, Dávid, és Sára. Hinda szülei, Gerson és Ráhel ugyanúgy Krakkóban éltek.  Gerson ágán két nevet végül 2010 novemberében találtam meg a zsidó temető közigazgatási anyagában. Ezek az egyetlen írásos adatok, amelyek ennek a családnak egykori Krakkói létére utalnak. Később mindkét fiatal testvér, Rúben, és Dávid a fodrászmesterségben váltak nagyon sikeressé, és rövid idő alatt több fodrászüzletük lett Varsóban.

Az irtózatos múlt

A pokol elszabadulása 1939. szeptember 1-én kezdődött a német csapatok lengyelországi bevonulásával.  Szeptember 6-án elkezdték a zsidókat íratni. Jákobot és Hindát még a lótenyésztés udvarán lőtték agyon a hozzátartozóik szeme láttára. Ezután következett az idős házaspár, Gerson, és Ráhel, unokáikkal, Áronnal, Reginával és Sárával együtt: kisajátítás, megalázás, gettó, koncentrációs tábor, és halál a majdaneki és auschwitzi gázkamrákban. Rúben és Dávid átmenetileg a földalatti világba menekültek Varsóban. Azonban Dávidnak nyomuk veszett, örökre, sorsa mindmáig nem tisztázott. Rúben a lengyel-zsidó ellenállók angliai hadseregébe ment. Ám hamar orosz fogságba került, majd ismét menekült, és a föld alá kényszerült, és a vége Auschwitz lett. Ott kellett neki az újonnan megérkező „halál fiait” kopaszra borotválni.

A nehéz újrakezdés

Az auschwitzi haláltábor felszabadítása után 1945 januárjában apám 31 éves volt. Az egyedüli sok rokona, és felmenője közül, aki túlélte. A DP táborba jött Dél-Németországba. Ez a tábor a hontalan menekülteknek (DP = „Displaced person” =hontalan személy) kínált újrakezdést. Egy új identitást, új nevet, új életet, új útlevelet, mint „hontalan menekült” Dél-Németországban, ahol az élete hátralevő részében tartózkodott. Dél-Németországban ismerte meg anyámat. Ő ugyancsak sokat tűrt, állandó félelemben és éhezésben élte a gyerekkorát Berlinben. Már a háború előtt kislányként az „árják” gúnyolódását kellett elviselnie az iskolában. Tíz éves gyerekként az éhséggel kellett harcolnia a túlélésért, és a végig bombázott éjszakákkal Berlinben. Ők mindketten a háborútól megpecsételve és gyökereiket elvesztve is bátrak voltak, és egy közös jövőbe mertek kezdeni.

Az új élet

Tizenkét évvel a háború után jöttem világra. Frankfurt am Mainban éltünk sok évig egy 52 m2-es, két és fél szobás lakásban négyen. A mi szociálisan felépített lakóházunkban még további nyolc másik zsidó család jött a gyerekeikkel, és egy szinti család. A felnőttek rendre egész Európa koncentrációs táborainak túlélői közül kerültek ki. A túlélők a zsidó közösségben is a „mindennapok normalitásáért” harcoltak. Mégis ott voltak a tetovált számok a karokon, az éjszakai félelemmel teli üvöltések, amelyeket a folyóson is hallani lehetett. A szomszéd, aki Parkinson kórban szenvedett, egy rabbi, aki csak nehézkesen tudott mozogni a mankóival. Az állandó láthatatlan félelem, és a gyanakvással telt légkör. Aztán ezt követték az antiszemita támadások a hatvanas évek végén, amelyek bennünket ismét „zsidókként”elszigeteltek, a „normális életért” folytatott harcunk ellenére. Néhányan ismét nagyot csalódtak.

Jó közösség, és szép zsidó élet Németországban

A gyerekkoromból és a fiatalságomból mégis pozitív dolgok vésődtek belém a közösségről a zsidó hitközségben. Még ma is szívesen emlékszem ezekre az időkre. Annak ellenére, hogy egyikünknek sem voltak rokonai, egymás számára váltunk „nagypapává és nagymamává“ vagy „nagynénivé, és nagybácsivá“. Elismerésben részesültünk, szeretet kaptunk egymástól, és bensőségesen éltünk. És az Istentisztelet alkalmával valaki mindig egy bonbont vagy egy márkát nyomott a kezünkbe.

A változás kezdete

15 évesen a gépkocsi-szerelő szakmát kezdtem el kitanulni. Később hajókon masinisztaként dolgoztam. Franciaországban, életemben először egy Újszövetséget kaptam ajándékba egy kikötőben. A hajón titokban olvasni kezdtem, mert a kíváncsiságom ellenére szégyelltem magam. A zsinagógából tudtam, hogy van egy élő Isten. Ábrahám, Izsák, és Jákob Istenét, Mózes Istenét, és a prófétákét ismertem. Itt olyanokat olvastam róluk, amiket korábban soha nem hallottam. A zsidó Jézusról, Isten Fiáról, a zsidó tanítványokról, a csodákról, és eseményekről a zsidók földjén. Jézust csak úgy ismertem, mint a keresztények Istene. Soha azelőtt nem foglalkoztam a kereszténységgel. A keresztények számomra mindig az antiszemitizmus lényegét jelentették. Azért, mert Auschwitzban megkeresztelkedett férfiak és nők, az egyház tagjai működtek. Mégis az olvasottak által valamilyen módon magamba fogadtam Jézus személyét. Lebilincselt, és kezdett elbűvölni.

A fordulat

Fiatal koromban már fellazítottam a zsidó közösséghez fűződő kötelékeimet, asszimilálódva éltem, beilleszkedtem. Azonban egyidejűleg egyre inkább elvesztettem a belső tartásom az életben és szabályosan értelem és cél nélkül sodródtam. Ezekben az években a nyugtalanul vetődtem ide-oda, végtelen sok vétket, hibát, és bűnt követve el. Amikor lehetőségem nyílt arra, hogy egy keresztény lakótársi közösségbe kerüljek, belementem. A közösséget egy messiási zsidó asszony, és egy keresztény asszony építette fel. Mindkettőnek a náci uralom következtében szenvednie kellett, különbözőképpen. De a Jézus iránti szeretetük, és a pozitív tanúságuk az életükkel, bátorítottak engem. Általuk ismertem meg egyre többet Jézus üzenetéről az egész Biblia összefüggésében. Egyre inkább kezdtem megérteni Jézus személyének a jelentőségét. Egy nap a Bibliaolvasás, és imádság után Jézus megbocsátásának tudata mélyen átjárt belül. Egy soha nem tapasztalt békesség áramlott át rajtam és újította meg az életem.

Az új szolgálat

Később pedagógiát, és teológiát tanultam. Hét évig aztán gyülekezetvezetőként dolgoztam. Később diakónusi vezetőként egy fiatal drogfüggők számára létrehozott rehabilitációs otthonban. Mindig fontos volt számomra, hogy segítsek abban, hogy a keresztények az antijudaizmus, és az antiszemitizmus minden formáját felismerjék. Miután a harmadik Birodalom Jézust „árjává” tette, az egyházban megkeresztelkedett zsidók számára nem volt többé menedék.  Ezért harminc éve szolgálok az egyházakban, és a gyülekezetekben, hogy a keresztények a zsidó vonásokat újra felismerjék a kereszténységben. Minél mélyebben megérti az egyház „a zsidó Jézust és az Ő zsidó üzenetét”, annál jobban tér vissza a gyökereihez, amiket elhagyott.

Kilenc éve főállásban az amzival dolgozom (www.amzi.org) együtt. Az amzi támogatja, és segíti a messiási mozgalmat, és információkkal szolgál róla. Lehetőséget ad számomra, hogy a gyülekezetekben és az egyházakban a messiási mozgalmat megismertessem. A messiási zsidó szolgálatom által győztem az „auschwitzi depresszióm” felett. Mert van reményem arra, hogy a keresztények a messiási zsidókban egyre inkább a „testvérüket” ismerik fel.

Jurek Schulz több írása is olvasható, megrendelhető a honlapon, és tanítása meghallgatható.

Édentől a Paradicsomig

Az Édentől a Paradicsomig

 

 

 

 

 

 

 

A zsidó JézusA zsidó Jézus

 

 

 

 

 

 

 

Szövetségkötések

Isten szövetségkötései Izraellel és a Gyülekezettel

 

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*