„szenteltessék meg a Te neved”
(Mt 6,9)
Nagyon sok keresztény imádkozza ezeket a szavakat anélkül, hogy igazán tudná, mit is értsen alattuk. Mivel ez egy mindennap elimádkozott könyörgés, próbáljuk meg körül járni e szavak mélyebb jelentését a Bibliában és a zsidó forrásokban.
A Tórában a megszentelés ellentétéről olvashatunk több helyen, azaz Isten nevének megszentségtelenítéséről. Az, aki feláldozza magzatát, beszennyezi Isten Szentélyét és megszentségteleníti szent Nevét (3Móz 20,3 vö. 18,21). Ugyancsak megszentségteleníti a Nevet az, aki Isten nevével esküszik hazugságra (3Móz 19,12). Azok, akik ilyen bűnöket követnek el, a leggátlástalanabbul veszik semmibe az Urat és kijelentéseit.
Találunk azonban egy papoknak szóló általános intelmet is a Tórában (vö. 3Móz 22,2):
Őrizzétek meg parancsolataimat és tegyétek meg azokat; én vagyok az Örökkévaló. És meg ne szentségtelenítsétek szent nevemet, hogy megszenteltessem Izrael fiai között; én vagyok az Örökkévaló, aki megszentel benneteket, aki kivezetett benneteket Egyiptom országából, hogy legyen a ti Istenetek; én vagyok az Örökkévaló. (3Móz 22,31-32, IMIT)[1]
Kettős felszólítás hangzik el a parancsolatok megtartására nézve: őrizzétek meg és tegyétek meg. A Tóra időként ezzel a kettős nyomatékkal hangoztatja a parancsolatok megtartásának fontosságát. Majd közvetlenül ezután figyelmeztet arra, hogy meg ne szentségtelenítsék az Örökkévaló nevét.[2]
Ezek a versek eredetileg a papokhoz szóltak, de a zsidó felfogás korán kiterjesztette ezt minden izraelitára.[3] Így a zsidók számára a Név[4] megszentségtelenítése és megszentelése összekapcsolódik a parancsolatok megőrzésével és megcselekvésével: ha nagyon szorosan járunk Istennel parancsolatait szívből megtartva, akkor megszenteltetik a Neve. Míg a Név megszentségtelenítése azáltal valósul meg, hogy az életünkkel, cselekedeteinkkel szégyent hozunk Isten nevére, ha Hozzá méltatlanul cselekszünk. Isten őrködik a neve felett és nem akarja, hogy az Őt képviselő nép miatt csorbuljon dicsősége, híre. Azt szeretné inkább, ha Nevét felemelnék azok, akik népe és követői életét látják.
Figyelemre méltók ezzel kapcsolatban a zsidó bölcsek megállapításai. A Név megszentségtelenítése és megszentelése összekapcsolódik a zsidó hagyományban is: a kiddus hasem (a Név megszentelése) és a chilul hasem (a Név megszentségtelenítése, meggyalázása). „A fenti versben a zsidó vallásfilozófia egyik legfontosabb, legsarkalatosabb tétele »rejtőzik«… Nem elég nem megszentségteleníteni az Ő nevét. Ez egy negatív erény. A zsidó ember kötelessége úgy élni, hogy tettei és egyénisége megszentelje Isten nevét, azáltal, hogy mindenki azt mondja, nahát, milyen rendes, becsületes ez a zsidó. A Talmud több példát hoz erre. Egyik közülük Simon Ben-Sátách, a nagy tanaita, aki a Synhedrion elnöke volt, de magánéletében gyapottal kereskedett, nehéz munkát végzett. Egyszer tanítványai összebeszéltek, és vettek neki egy arabtól egy szamarat, hogy ezentúl ne kelljen a gyapotot a hátán cipelni. Amikor a szamarat elhozták a Mesternek, nagy örömükre egy drágakövet találtak a nyakában.
Tudott az eladó erről a drágakőről? – kérdezte a Mester. Majd amikor tagadó választ kapott, de ugyanakkor a tanítványok azt akarták »megmagyarázni« neki, hogy a törvény betűje értelmében a talált drágakő őt illeti, akkor Ben-Sátách kifakadt, és azt mondta: »Hát azt hiszitek, hogy barbár vagyok én, aki nem tudja a törvényt és hasznot akar húzni a törvény betűjéből? Azonnal adjátok a drágakövet az arabnak vissza!« Amikor az eladó visszakapta a drágakövet, felkiáltott: »Áldott legyen Simon Ben Sátách Istene!« (Talmud Jerusalmi Baba Mecia 2,5).”[5] A judaizmus szerint tehát a kiddus hasem és a chilul hasem is lemérhető a külvilág reakciójában.
Jeremiásnál arról olvasunk, hogy a babiloni seregek közeledtével félelem töltötte el Júdea népét és megalázva magát Isten felé fordult. Elengedték a rabszolgaként tartott testvéreiket, ezzel megcselekedve azt, amit a Tóra hétévenként előírt. Majd ahogy az országot fenyegető veszély megszűnt, újra rabszolgaságba kényszerítették a szabadon engedetteket. Erre az Úr így szólt:
Én szövetséget kötöttem őseitekkel, amely napon kivezettem őket Egyiptom országából, a szolgák házából, mondván: Hét év múltán bocsássátok el ki-ki héber testvérét, aki magát eladja neked, szolgáljon téged hat évig, aztán bocsásd szabadon magadtól; de nem hallgattak őseitek rám és nem hajlították fülüket. És ti megtértetek a napon és cselekedtétek azt, ami helyes szemeimben, szabadságot hirdetve ki-ki felebarátjának, és szövetséget kötöttetek előttem azon házban, mely nevemről neveztetik. De újra megszentségtelenítettétek nevemet és visszahoztátok ki-ki szolgáját és ki-ki szolgálóját, akiket szabadon bocsátottatok, és kényszerítettétek őket, hogy szolgákul és szolgálókul legyenek nektek. (Jer 34,13-16, IMIT)
Ez azon ritka és konkrét esetek egyike, amikor a Mindenható nevez egy esetet neve megszentségtelenítésének. Azt leszámítva, hogy ez a bűn gyalázatos volt, nyilvánosan, mindenki szeme előtt zajlott.
Az Újszövetségben is találunk egy szakaszt, ami kapcsolatba hozható a Név megszentségtelenítésével. Pál is a chilul hasemmel hozakodik elő, amikor feddi zsidó kortársait:
17Ha pedig te zsidónak nevezed magadat, aki a törvényre hagyatkozol, és Istennel dicsekszel, 18és ismered az ő akaratát, és el tudod dönteni, mi a helyes, hiszen megtanultad a törvényből…21ha tehát mást tanítasz, önmagadat nem tanítod? Aki hirdeted: ne lopj, lopsz? 22Aki azt mondod: ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? 23Aki a törvénnyel dicsekszel, törvényszegéseddel meggyalázod Istent? 24Bizony „miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között”, amint meg van írva. (Róm 2,17-18.21-24, RÚF 2014)
Az említett bűnök, a törvénnyel dicsekvő törvényszegései szégyent hoznak Isten nevére. Nagyon valószínű, hogy a 24. versben Pál az Ezékiel 36,20-23-ra utal,[6] ami arról szól, hogy Izrael a nemzetek között élve megszentségtelenítette Isten szent nevét.
19És elszélesztettem őket a nemzetek közé… 20És odajöttek a nemzetekhez, ahová jöttek és megszentségtelenítették szent nevemet, midőn azt mondják róluk: az Örökkévaló népe ezek és az ő országából mentek ki; 21úgy hogy megsajnáltam szent nevemet; melyet megszentségtelenített Izraél háza azon nemzetek között, ahová jöttek. 22Azért mondd meg Izraél házának: Így szól az Úr, az Örökkévaló, nem a ti kedvetekért cselekszem, Izraél háza, hanem szent nevemért, amelyet megszentségtelenítettetek a nemzetek között, ahová eljöttetek. 23És megszentelem a nemzetek közt megszentségtelenített nagy nevemet, amelyet ti megszentségtelenítettetek közepettük; megtudják a nemzetek, hogy én vagyok az Örökkévaló, úgymond az Úr; az Örökkévaló, midőn szentnek bizonyulok általatok, az ő szemeik láttára. (Ezékiel 36,20-23, IMIT)
Hogyan szenteli meg a fenti szakasz szerint Isten nagy nevét a nemzetek között? Két lépésben: először Jesua feltámadása után szentelte meg Izrael maradéka, hívői által az első századokban. Másodszor majd Izrael összegyűjtésével, fizikai és szellemi helyreállításával szenteli meg majd Jesua visszatérésekor (vö. Ez 36,24-37). E versek igazi, végső beteljesedése az egész Izrael megtérésével jön majd el (vö. Róm 11,12).
Ám az első században Isten már megszentelte nagy nevét a nemzetek között és Izrael által szentnek bizonyult. Az Ezékiel 36 ígéretei közül néhány megvalósult Izrael maradékának életében: főként az, hogy új szívet és szellemet kaptak (Ez 36,26-27.28b vö. 2Kor 3,3). Magatartásukkal, Jesuában újjászületett életükkel sok nép előtt megmutatták Isten természetét, szerető lényét. Pál itt pontosan azok ellen szól, akik viselkedésükkel rossz bizonyságot tesznek Istenről azokban a kulcsfontosságú időkben.
Isten neve megszentelésének bibliai jelentése itt is jól kirajzolódik: ha Isten népe úgy él, hogy mások (a nemzetek) előtt hűen mutatja be Istent, akkor megszenteltetik Isten neve.
Hogyan értendő tehát a Miatyánk e sora: „…szenteltessék meg a Te neved“? Ezt imádkozva az engedelmesség mellett kötelezzük el magunkat, mivel azt szeretnénk, hogy Isten neve meg legyen szentelve. Rajtunk keresztül is! Azaz magatartásunkon keresztül legyen képes a világ megérteni Istent és istenfélő életünkkel kifejezésre jusson királysága. Azzal és azáltal, ahogy élünk, jöhet el Isten országa és lehet meg az akarata a földön úgy, ahogy a mennyben. Az engedelmességünk az alapja mindennek, az, hogy ügyelünk az Úr útjára és arra, hogy a világban, mit képviselünk, mit ábrázolunk ki Jesuából. Ha ez a szívbéli vágyunk, akkor a Miatyánkot egészen a bibliai értelme szerint imádkozzuk.
Kiddus hasem
Az érdekeség kedvéért térjünk ki még a rabbinikus felfogásra, ahol a kiddus hasem a zsidó mártíromsággal, a Név végső megszentelésével fonódott össze. A judaizmus többek között számon tartja két nagy vértanúját, Akiva és Jismael rabbit, akik a második század elején haltak meg a Smával az ajkukon a Bar Kochba felkelés leverésekor. A vértanúság és a kiddus hasem eszméje egészen korunkig összekapcsolódott a judaizmusban: „Elchanan Wasserman Kelet-Európa egyik legnagyobb rabbija volt. 1941-ben náci mészárosok keze által lelte halálát. Rabbi Wassermann néhány vezető tudós társaságában együtt tanulmányozta a Talmudot, a litvániai Kovno gettójában 1941. június 6-án. Váratlanul litván fasiszták csoportja ütött rajtuk a szobában, fegyverekkel lövöldözve és azzal vádolva a rabbikat, hogy felkelést szítanak. Ezek az őrült katonák sorba állították a rabbikat, hogy halálba kísérjék őket, mikor rabbi Wasserman megállt és így szólt a mellette lévőkhöz:
Úgy tűnik, hogy a Mennyben caddikimnak [igaz embereknek] tekintenek bennünket, akik méltók arra, hogy életüket áldozzák Izrael népéért, ezért azonnal, itt és most meg kell térnünk, mert az időnk kevés, a 9. erőd [a kivégzés helye] pedig közel van. Jusson eszünkbe, hogy most igazán azok közé fogunk kerülni, akik megszentelik Isten nevét. Menjünk hát felemelt fejjel és Isten ments, hogy méltatlan gondolatok legyenek bennünk, melyek, mint ide nem illő szándékok, áldozatunkat érvénytelenné tehetnék. A legnagyobb parancsolatot fogjuk most betölteni, a név megszentelését. Annak a tűznek lángjaiból, amellyel elpusztítanak bennünket, a zsidó nép újjáépülése fog származni.
Néhány perccel később rabbi Wasserman és társai már halottak voltak, legéppuskázták őket – búcsúszavai azonban tovább éltek.”[7]
Így David H. Stern, a messiási zsidó tudós István és Jakab apostol halálára is úgy tekint, hogy al kiddus hasem, azaz Isten nevének megszenteléséért haltak meg.[8] E legvégső kiállásuk valóban egyedülálló módon emelte fel Isten nevét.
Tanulmányozásra ajánljuk Anatoli Uschomirski: A hegyi beszéd zsidó szemszögből c. könyvének 127-128 oldalait.
.
Végjegyzetek:
[1] Mózes harmadik könyvének egyik fontos témája az, hogy Izrael hogyan legyen szentté. Ennek a leglényegesebb összegzése a 3Mózes 19-ben hangzik el. Mindezek tükrében tanítja a zsidóság, hogy a parancsolatok által lehet megszentelődni. Ez a zsidó áldások megszokott fordulatában is tükröződik: „Áldott vagy Te örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki megszenteltél minket parancsolataiddal és meghagytad”, hogy ezt meg ezt tegyük.
Talán fogalmazhatunk úgy, hogy a Név megszentelése ebbe a tágabb kontextusba illeszkedik. A megszentelés főként az elkülönített értelemben értendő: tehát Izrael a parancsolatok megtartásával lesz Isten számára elválasztott, elkülönített nép. Izrael az Újszövetségig ezen az úton járt, ez határozta meg gondolkodását a szentségről. Emiatt volt a tanítványok számára olyan nehezen befogadható mindaz, ami Kornéliusz házában történt Péterrel.
[2] A protestáns bibliafordításokban sajnos nem látjuk ezt az összefüggést, mert rendszerint azt olvassuk, hogy „ne gyalázzátok meg” (RUF), „meg ne fertőztessétek az én szent nevemet” (Károli). Így e sorokból kevésbé asszociálunk a Miatyánk „szenteltessék meg a Te neved” mondatára. Azonban katolikus fordítások (SZIT, Káldi) és az idézett IMIT a „meg ne szentségtelenítsétek” fordulatot használja.
[3] Dr. Hertz J.H.: Mózes Öt Könyve és a Haftárák, III. Leviticus, Budapest, 1984, 240. o.
[4] A Név (Hasem) az Örökkévaló egyik gyakran használatos neve Izraelben. A szó önmagában állva magára Istenre is utalhat.
[5] Naftali Kraus: Az ősi forrás, Fórum Rt. Könyvkiadó, 1990, 169-170 o.
[6] Esetleg utalhat még a Jes/Ézs 52,5-re, de ott a népek gyalázzák meg Isten nevét azzal, hogy Izraelt fogságba viszik, nyomorgatják. A Róm 2 nem erről szól, hanem arról, hogy Izrael bűnös életével megszégyeníti Istent a népek előtt.
[7] Michael L. Brown: Kezeink vérrel mocskolva, Az „egyház” és a zsidóság tragikus története, Hit Gyülekezete, Budapest, 1993, 53. o. A szerző Irving J. Rosenbaum The Holocaust and Halakhah című könyvéből idéz.
[8] David H. Stern: Jewish New Testament Commentary, Jewish New Testament Publications, Inc., Clarksville, Maryland, 1992, 248-249, 264 o.
