Részletek a rabbi önéletrajzából

1. fejezet

Gyökereim

1819-ben születtem Miklóson[1], egy csodálatos fekvésű, Vág folyó melletti településen a Magyar Királyság területén. Szüleim mindketten Magyarországon születtek és nagyon elkötelezett hívei voltak a zsidó vallás sajátos hitvilágának. Nagyapám apai ágon Miskolcon, Magyarország egyik északi városának zsinagógájában volt rabbi. Anyai nagyapám örök életében sámesz (templomszolga) volt egy zsinagógában. Apámat tizenhárom gyermekkel áldotta meg a Teremtő, akik közül én voltam a legidősebb. Testvéreim közül mindössze négyen maradtak meg mindezidáig. Apám egyetlen gyermek volt, de valamilyen okból nagyon fiatalon elhagyta atyja házát és Itáliába, a ragyogó égbolt és balzsamos szellők országába költözött.

Ott is maradt mindaddig, amíg férfikorba nem lépett. Bár nagyon felvirágzott az üzlete, úgy érezte, hogy nem jó az embernek egyedül. Úgy tűnik, Itália szép lányai nem feleltek meg ízlésének, hisz visszatért szülőhazájába és letelepedett Szentmiklóson, ahol röviddel ez után feleségül vette jó anyámat, aki akkoriban a legcsinosabb lány volt a zsidó hitközségben. Itt folytatta a kereskedést, ami miatt egy hosszú életen át ki volt téve a forgandó szerencsének. Sosem volt gazdag, de mindig becsületes és lelkiismeretesen pontos volt vallási kötelességeinek teljesítésében.  Hitében diadalmasan halt meg hetvenegy évesen, érett korban. Béke poraira!

Őseink hagyománya szerint családunk Benjámin törzséből származik. Ezt azonban sosem lehetett bizonyítani. Nincs ma olyan élő zsidó a világon, aki képes megmondani, hogy a tizenkét törzs közül melyikhez tartozik. Legtöbbjüknek még a hagyományon alapuló ismeretük sincs törzsükről. Mára már a levitákban sem lehet bízni, akik a leghosszabb ideig megtartották ezt a tudást. Kétségtelenül sokan állítják azt, hogy ebből a törzsből származnak, minden alap nélkül. A különböző törzsi kapcsolatok bizonyításának lehetősége ellehetetlenült, amikor Nagy Heródes elégette a nemzetségtáblákat tartalmazó összes kéziratot. Ezzel az volt a célja, hogy megakadályozza, hogy bárki bebizonyítsa, hogy olyan hatalom bitorlója, amelyre nincs jogos igénye. Mint ahogy megtehették volna.

[…]

3. fejezet

Prágai tanulmányok

Amikor megérkeztem Prágába és érdeklődtem a zsidónegyed felől… nem esett nehezemre megtalálni. Akkoriban pusztán Prága városában negyvenezer zsidó élt… Úgy tűnt, minél jobban üldözték őket, annál jobban szaporodtak — ami gyakran előfordul. Persze én a legjobb főiskolát (jesivát) kerestem a városban. Ez az egyik olyan főiskola volt, amelyik kapcsolatban állt a Régi-új zsinagógával.

Valóban elég réginek látszott, új vonásokat azonban nem tudtam felfedezni a külsején. Azt mondták, hogy Jeruzsálem lerombolása óta ez az első Európában épült zsinagóga, amely a mai napig is áll; ha ugyan mondhatjuk, hogy áll az, ami csaknem eltűnik a föld alatt. Nem tudnék megfelelő képet festeni az olvasónak a kinézetéről, még ha minden erőfeszítésemmel próbálnám is. Csupán annyit tudok elmondani, hogy a legnagyobb része olyan mélyen bele van süllyedve a földfelszín alá, hogy éjjel-nappal gyertyákat és lámpákat kell égetni egész évben.

Nem kétséges, hogy ez megőrizte a teljes pusztulástól azokban a nehéz időkben, amiken átment. Ugyancsak előnyös elmélyült tanulmányok folytatásához, mivel nagyon nagymértékben kiszűri a külső és felső világ zaját, nyüzsgését. Természetesen a napfény sokkal olcsóbb lenne a megvilágításához, nagyon költséges folyamatosan biztosítani a szükséges fényt. Emiatt kétségtelenül súlyos kifogás támaszható ez ellen az építészeti stílus ellen. De ahogy lenni szokott, a gondviselés gondoskodott erről a szükséghelyzetről, legalábbis, ha hihetünk a fenti hagyománynak.

A Prágában töltött negyedik évem során szomorú csapás ért. Édesanyám egy ideje már gyengélkedett, de senki sem számított semmi súlyosabbra. Egyik reggel, meglehetősen váratlanul, kaptam egy levelet, amelyben az állt, hogy jó anyám nincs többé. Talán, ha felkészültem volna rá, nem okozott volna olyan nagy fájdalmat, de így végtelenül szívszaggató, keserű volt. Amikor eljöttem otthonról, még nem gondoltam, hogy utoljára látom kedves arcát. Remélem, a biztos dicsőség honában van, és ha igen, mindig azon leszek, hogy méltó legyek a vele való találkozásra abban a fenti, jobb világban, ahol örökre meg fog szűnni minden különbség zsidó és pogány között. A halála azonban nem akadályozott meg tanulmányaim folytatásában, mivel már jó úton haladtam afelé, hogy elérjem célom és rabbi legyek.

[…]

Ötödik évem végéig, azaz az iskola befejezéséig, a lehető legnagyobb erőbedobással folytattam tanulmányaimat Prágában. Megkaptam a diplomámat és más bizonyítványokat legkiválóbb minősítéssel, és olyan büszkén tértem haza, mint egy fiatal páva, amely először tárja ki pávaszemes tollazatát a napnak. Hazafelé menet egyre fontoskodóbb arckifejezést öltöttem, és egyre inkább fennhordtam az orromat.

Immár diplomás rabbi voltam. A bölcsességéről egész világon híres, nagyszerű városnak, Prágának az egyik leghíresebb főiskoláján végeztem. Immár rabbi voltam – saját véleményem szerint nem is mindennapi. Ennélfogva minden rabbinak, aki nem Prágában tanult, félre kell állnia és helyet kell adnia nekem, mint felsőbbrendű lénynek. E fejezet befejezéseként szabad legyen megjegyeznem, hogy a keresztény felekezetek gyakorlatától eltérően nincs pappá szentelés vagy ezzel egyenértékű szertartás, amire szükség lenne egy rabbi szolgálatba állása előtt. Egy rabbi tanulmányai befejeztével és az előírt tudásszint elérésével megkapja diplomáját és ezzel egyúttal készen áll arra, hogy amint talál magának egy hitközséget, megkezdje feladatainak ellátását.  

4. fejezet

Kitelepülés Kanadába

Megint kudarcot vallottam az üzletben, akárcsak korábban. És ezúttal úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam rávenni arra, hogy újrakezdjem. Úgyhogy azon nyomban elindultam otthonról, hogy hitközséget keressek.

Magyarország akkoriban szabad ország volt, és arról volt ismert, hogy idegeneknek, különösen a zsidóknak menedéket nyújtott. Következésképpen a zsidó közösség nagy részét olyan eltérő felfogású csoportok alkották, amelyek Magyarországot szülőföldjüknek tekintették. Ezért 1848-ban a forradalom kirobbanásakor várható volt, hogy sok zsidó fellép a jogokért és szabadságért. Ebben a híres-neves Kossuth bátorította őket jelenlétével és hazafias beszédeivel. Sok zsidó rabbi és protestáns lelkész követte szívvel-lélekkel. Hitközségem egy emberként állt szemben az osztrák túlkapásokkal. Hamarosan nagyon népszerű lettem köztük, mivel se nyilvánosan, se magánbeszélgetésekben nem mulasztottam el egy alkalmat sem, hogy elítéljem az osztrák kormány politikáját.

Ekkor az egész országban nagyon válságos helyzet volt. Bár az eljárásokat részben elsímították, Ausztria ellenségei még a háború befejezése után sem érezhették magukat biztonságban. A nagy bizonytalanságban és nagyon nyugtalan állapotban töltött időszak után elhatároztam, hogy elhagyom az országot.

Mivel csodálatos történeteket hallottam az Újvilág polgári és vallási szabadságáról, elhatároztam, hogy ez lesz lakóhelyem a jövőben. Így hozott el az isteni gondviselés jó feleségemmel és öt gyermekemmel ebbe az országba 1855 júliusában. Az Újvilágba érkezéskor az első megtapasztalt nehézség az volt, hogy egy szót sem tudtunk angolul. A második, hogy a hosszú utazás után nagyon kevés pénz szűkében voltunk. A harmadik pedig rabbikénti elhelyezkedésem…

[…]

Egy véletlennek tűnő találkozás

Mielőtt azonban belemennék azon események csodálatos láncolatának részletes ismertetésébe, amelyek Istenben való meggyőződésemhez és megtérésemhez vezettek, talán megengedik éppen itt, hogy e fejezet méltó befejezésként visszaemlékezzek egy esetre, ami hazámban történt. A fent említett forradalom egyik éjjelén történetesen Kassa egyik szállodájában tartózkodtam.

Míg ott voltam, egy zsidó misszionárius, aki skót egyház alkalmazásában állt, Magyarországon áthaladóban nagyon szépen kötött kiadásban igen olcsón Ó- és Újszövetséget árult. Abba a szállodába jött, ahol megszálltam és felajánlott egy példányt. Mondtam neki, hogy nem kérek egyet sem, mivel van elég ószövetségi példányom. Ami pedig az Újszövetséget illeti, egyetlen krajcárt sem adnék érte. Azonban nem lehetett olyan könnyen lerázni. – Ha nem akarja az Újszövetséget, vágja ki azt a részt és adja el valamelyik szegény kereszténynek. Akkor megmarad Önnek az Ószövetség. Különben pedig nincs kétségem, hogy jó vásárt csinál – mondta nekem. Volt valami olyannyira meggyőző a modorában és egész viselkedésében, ami úgy éreztem, vonz magához.

Természetesen nem tudtam róla, hogy áttért zsidó. Ha tudtam volna, szóba sem állok vele. Úgy éreztem, nagyon szívesen vásárolnék egy könyvet. Amint felajánlott egy gyönyörű, aranyozott szélű, szépen kötött példányt egy forintért (ötven centért), arra gondolva, hogy ez nagyon olcsó, minden további nélkül megvettem – nem mintha bármi vágyat éreztem volna az olvasására, hanem azért, mert a barátságos könyvterjesztő szinte rám erőltette. Amióta a Szent Szellem fénye bevilágított a szívembe, sokszor voltam hálás Istennek ezért a vásárlásért! Hazavittem magammal, de még csak bele se pillantottam soha. Hagytam valahol a könyveim között heverni.  Amikor ebbe az országba jöttem, sok könyvemet, ami csak terhet jelentett volna, Magyarországon hagytam és úgy véltem, hogy köztük volt ez is.

Ezért amikor Quebec-be érkezve kicsomagoltam a könyveimet, mekkora meglepetés volt, hogy megtaláltam közöttük ezt a Bibliát, benne az Újszövetséggel! Itt említem ezt az esetet, mivel ez az Isten oltalma alatt álló kis Biblia fontos szerepet játszik azoknak az eseményeknek csodálatos láncolatában, amelyek révén én, szegény, tudatlanságban élő farizeus a sötétségből kijutottam a világosságra. Akkoriban nem ismertem fel az értékét, ami a viselkedésemből is nyilvánvaló. Ezért amikor felfedeztem a könyveim között, fogtam és elzártam a személyes irataim közé, nehogy a feleségem vagy a gyermekeim vagy valaki a gyülekezetemből rájöjjön, hogy egy ilyen könyv van a birtokomban. Bűnösnek éreztem magam, hogy nem semmisítettem meg azonnal, de hittem, hogy Isten valamilyen kifürkészhetetlen módon irányított mindent, ami végül megtérésemhez vezetett. De nem szabad elébe vágnom az eseményeknek.

5. fejezet

Tusakodás az Újszövetséggel

Időnként erős kísértést éreztem arra, hogy belenézzek az Újszövetségbe, amelyet még mindig bezárva tartottam az íróasztalomban. Egy-egy rövid lelkitusa után általában ellenálltam a kísértésnek. Egy alkalommal azonban, miután a gyülekezetemnek Izrael népének helyreállításáról prédikáltam, jobban megrendültem, mint korábban bármikor és úgy éreztem, magam sem hiszek teljesen abban, amit a népemnek mondtam.

Ebben az állapotban, elégedetlenkedve és tanácstalanul mentem oda az íróasztalomhoz és egész idő alatt remegve, óvatosan kinyitottam, mintha valami nagy bűnt követnék el. Kivettem a Bibliámat, a könyvtárszobámba mentem, bezártam az ajtót, hogy ne zavarjanak. Amikor már biztonságban voltam, kinyitottam az Újszövetséget és sietve elkezdtem olvasni néhány oldalt. Rövid idő múlva azonban undorral hajítottam el. Egész idő alatt, míg olvastam, arra gondoltam: „ez nem lehet!”, „ez lehetetlen!” Annyira felháborodtam, hogy azt hiszem, ha akkor tűz égett volna a szobámban, azonnal belevetettem volna a könyvet. Hamarosan újra felvettem, olvastam egy ideig, aztán újra eldobtam magamtól. 

Ez körülbelül egy órán át tartott. Végül annyira izgatott lettem, hogy ismét felvettem a könyvet, egy ideig olvasni kezdtem, majd olyan erővel vágtam a földhöz, hogy sok lap kiszakadt belőle. Egy pillanattal később bűnbánat fogott el azért, amit tettem, és a kiszakadt lapokat összeszedve visszahelyeztem őket a helyükre. A könyvet pedig visszatettem korábbi rejtekhelyére és elzártam azzal az eltökéltséggel, hogy soha többé nem nézek bele.

[…]

Beszélgetés a Palesztinában élő rabbival

Miközben ezzel foglalkoztam, Palesztínából Montreálba érkezett egy rabbi, akit azért küldtek Amerikába, hogy pénzt gyűjtsön a jeruzsálemi és damaszkuszi szegény zsidók részére. Történetesen én is ugyanakkor Montreálban voltam látogatóban és találkoztam vele dr. DeSola-nál. Csak héberül és arabul tudott, ezért a doktoron és rajtam kívül nagyon kevesen tudtak vele beszélgetni. Miután némi pénzt gyűjtött Montreálban a zsidóktól, megkérdezte tőlem, tudok-e tenni valamit érte a hitközségemben.   

Készségesen beleegyeztem, azzal, hogy megteszem, ami tőlem telik. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy remek lehetőségem lenne beszélgetni vele azokról a  különböző hagyományokról és hiedelmekről, amelyek a vallásunkat jellemzik a világ különböző részein és hallanék tőle valamit azokról a hagyomány egyedi, szent vonásairól, amelyek annyira kedvesek egy zsidó léleknek és amelyek sehol másutt nem lelhetők fel, csak a hazájában. Elsősorban azonban arról akartam vele beszélni, akit a keresztények a „názáreti Jézus” néven imádnak. Ezért nagyon elégedett voltam, amikor arról tájékoztatott, hogy az utazás fáradalmai miatt örömmel maradna nálam néhány napig.

Igy kísért el Quebec-be és amíg nálunk maradt, sosem váltunk el. Nem is étkezett másutt, csak a házamban, mivel attól félt, hogy az ételt nem a zsidó vallás szigorú előírásai szerint készítik el. Örökké hálás leszek Istennek ezért a látogatásért. Nekem gondviselésszerűnek tűnt. Épp elmém akkori hatalmas bizonytalanságában megvolt az a kiváltságom, hogy beszélgessek e zavarba ejtő témákról olyasvalakivel, aki – fogalmazhatunk így – pontosan azon a helyen él, ahol a csodálatos újszövetségi események megtörténtek.

Általában éjfél utánig üldögéltünk különféle témákról beszélgetve, melyek mind nagyon érdekesek voltak számomra. Ezeken az estéken sok olyan kérdés ötlött fel bennem, amire korábban sohasem gondoltam, és nyomban megkérdeztem véleményét velük kapcsolatban. Az elutazása előtti estén a Messiás volt a beszélgetés témája. Megkérdeztem tőle, mit gondolnak a zsidók Jeruzsálemben a Messiás eljöveteléről. „Minden nap várjuk Őt” – mondta. „És”, – kérdeztem, – „mit gondol a népünk a Talujról” – mivel ebben az időben nem kockáztattam meg azt, hogy Jézusnak hívjam. Mert ahogy már említettem, a zsidók Talujnak hívták, ami „megfeszített csalót” jelent.  „Persze Önök” – mondtam – „akik majdnem pontosan azon a helyen élnek, ahol ő élt és meghalt, bizonyára megbízhatóbb hagyománnyal rendelkeznek vele kapcsolatban, mint mi itt.”

Akkor közölte velem azt a hagyományt, amit a zsidók Jeruzsálemben tartanak. Egészen különbözött attól, amit Prágában hallottam a főiskolán. Erre megkérdeztem tőle, hogyan lehetséges, hogy nekünk az egész világon szétszóródott népként, nincs egy és ugyanazon hagyományunk egy ilyen nagy jelentőségű kérdésben. „Egykor volt” – mondta –, „de mivel annyi üldöztetést kellett elszenvedünk emiatt a különböző országokban, sohasem tettük közzé egyik könyvünkben sem és így sok helyütt elveszett az igazi hagyomány. A Szentföldön azonban megőriztük a valódi elbeszélést a mai napig.”

Itt szabadjon megemlítenem, hogy a hagyomány annyira istenkáromló, hogy el kell nézniük, hogy itt nem teszem közzé. Véleményem szerint minél hamarabb elhal, annál jobb. „Ön tényleg hiszi abban,” – kérdeztem – „hogy semmi sincs az Ószövetségben, ami valamilyen módon Arra utal, akiben a keresztények mint Messiásukban hisznek?” „Nem” – válaszolta – „egy szó sincs.”

 „Akkor hogy lehet az,” – mondtam – „hogy a próféták, akiknek  ihletettségében mindannyian szilárdan hiszünk, és akik minden kisebb jelentőségű és nagy eseményt előre megmondtak nemzetünkre nézve, egy ilyen nagy katasztrófát nem láttak előre és egy szóval sem említették! Sőt, ha ő egy csaló volt, legalább figyelmeztetniük kellett volna minket, hogy ne kövessük, különösen azóta, hogy meg van írva: Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak.” (Ámos 3,7)Szegény rabbi úgy állt ott, mintha megnémult volna. Ez új látásmód volt számára, halvány sejtelme sem volt róla, soha eszébe sem jutott és persze válaszolni se tudott rá. 

Némi fontolgatás után így szólt: „Amint hazaérek, tanult rabbik társaságában komolyan fontolóra veszem e kérdését, amely beismerem, nagyon fontos. Bármilyen eredményre jutunk, tudatom önnel, olyan gyorsan, amint lehetséges.” Másnap elutazott, de attól az időtől fogva soha, egyetlen szót sem hallottam a derék rabbitól. Remélem, az Úr talán felkelti a kíváncsiságát és vizsgálódásának eredménye az lesz, hogy megtér!

[…]

„Nem fog távozni a kormánypálca Jehudától”

Közeledett a peszáh és mint mindig erre különleges prédikációval kellett készülnöm. Ennek megírásában sohasem jelentetta nagyobb nehézséget, mint akkor. Már a zsidó vallásban sem hittem teljesen, és a kereszténység igazságáról sem voltam meggyőződve. Ebben az állapotban úgy éreztem, a legtisztességesebb az lenne, ha azonnal lemondanék a rabbi tisztségemről. De ezzel nagyobb problémák kezdtek rám nehezedni, mint valaha. Jó feleségem, akinek felvetettem a problémát, teljesen ellene volt. „Hogyan fogod eltartani a családodat?” – kérdezte – „Ami pedig engem illet, sohasem leszek keresztény. Nem, soha!”

Így rákényszerülve a képmutatásra, nehéz szívvel kezdtem el a prédikáció megírását peszáhra. A kiválasztott vers ez volt: „Nem fog távozni a kormánypálca Jehudától, sem a törvénypálca térdei közül, míg el nem jön Silóba és övé nem lesz a népek hódolása” (1Móz 49,10). Kidolgozása során folyamatosan kétségek ébredtek bennem: Hol van most a kormánypálca és a törvénypálca? Hol vannak most a reggeli és esti áldozatok? Hol vannak a vallásunknak azok a megkülönböztető jegyei, amelyek jellemezték dicsőségének és nagyságának napjaiban.

Sőt, hol van maga Júda törzse és még inkább az a jogar, ami megillette ezt a törzset. Ilyen és ehhez hasonló megválaszolatlan kérdések fogalmazódtak meg bennem. Ezért nem csoda, hogy mire prédikációm elkészült, elhatároztam, hogy nem fogom elmondani. A kialakult tarthatatlan állapot nem maradhatott fenn sokáig, ezért behívtam a feleségemet és megmondtam neki, hogy többet seminképp se vagyok képes hirdetni/prédikálni a judaizmust. Mindezt azzal az először megvallott, szilárd hitemmel indokoltam, hogy a Messiás már eljött a názáreti Jézus személyében, akiben a keresztények valamennyien hisznek. 

Ez elég volt ahhoz, hogy összetörjön. Keservesen sírni kezdett. Ez nemsokára oda vonzotta idősebb gyermekeimet, akik – felismerve a helyzetet – csatlakoztak anyjukhoz és a házunk megtelt siránkozással és búslakodással. Be kell vallanom, hogy én magam is sírtam. Mivel képtelen voltam elviselni a nyomorúság látványát, amit rájuk hoztam, otthagytam a családomat és Quebec kaszárnyáin túl egy magányos helyre mentem. Itt emberi szem nem látta nyomorúságomat. Lelki gyötrelmemben a földre vetettem magam, és fennhangon Istenhez kiáltottam. Különös imádság volt, az imakönyvünkben nem található, de illett az alkalomhoz. Utóbbit nem is lehet mindig elmondani a nyomtatott imákról. (ennek ez az értelme??) Ennek ellenére nem könnyebbültem meg. 

Szívem mélyén megtagadtam a judaizmust, de volt bennem egy eléggé el nem ítélhető vonakodás, amikor arra gondoltam, hogy nyilvánosan elismerjem a tévedéseit. Nehéz szívvel és komor tekintettel – feltételezem, hogy olyan nyomorultan néztem ki, mint ahogyan éreztem magam – hazafelé vettem a lépteimet. Ott éppen úgy találtam a családomat, mint ahogy otthagytam őket, még mindig könnyek áradatában. Egyetlen szó nélkül bementem a hálókamrámba, ahol egészen éjfél utánig fennmaradtam a Bibliámat olvasva és imádkozva. Végül kimerültem, és elaludtam a székemben. Ekkor volt nagyon különös álmom. Úgy vélem, valami nagy bajban voltam, amiből senki sem tudott megszabadítani, és már azon voltam, hogy felhagyjak minden reménnyel, amikor megpillantottam a Megváltó képét a kereszten, akinek a feje fölé ezek a szavak voltak írva: „Én vagyok a Megváltód”.

Azonnal felkeltem és rövid ideig a különös álmon tűnődve arra a szilárd elhatározásra jutottam, hogy engem ne nevezzenek többet zsidónak. De sajnos a test erőtlen. Amikor sor került volna lemondásomra, az erkölcsi tartásom megingott, így újra elhalasztottam. A peszáh előtti napon fogtam a Bibliámat, és igazi imádságos szellemmel megközelítettem a titokzatos Jahve frigyszekrényének arany tetejét, és kértem, hogy világosítsa meg orcáját rajtam, és mutassa meg a helyes utat. Míg könyörögtem, Hinton úr meglátogatott minket, amiről a feleségem megfelelően tájékoztatott, de én nem akartam látni, mivel egyedül, zavartalanul akartam lenni. 

Még mindig azon a versen elmélkedtem, amiről másnap kellett volna prédikálnom. Amikor kiválasztottam, nem is álmodtam arról, hogy ez lesz ébredésem eszköze. A verssel kapcsolatban felnyitottam Jesájá (Ézsaiás) 53. fejezetét is és egy kommentárt  magamhoz véve mindaddig olvastam, amíg a legteljesebb mértékben meg nem győződtem arról, hogy Jézus Krisztus a várt Messiás. Annyira, mint a saját létezésemről, és azóta ebben sohasem kételkedtem. A legkisebb kétely nélkül mentem, hogy megírjam lemondásomat és másnap elküldtem a gyülekezet elnökének. 

6. fejezet

Felismerések az Újszövetségből

Így ismét fogtam a korábban vásárolt Bibliámat és olyan égő vággyal olvastam az Újszövetséget, hogy teljesen tárja fel titkait és értsem meg igazságait, hogy még az ételt is visszautasítottam.  

A Héberekhez írt levél[2] különösen nehéz volt. Amikor a kilencedik és tizedik fejezethez érkeztem, nem tudtam tovább folytatni, mivel az apostol érvelését sem tudtam követni, és érvei erejét sem éreztem. Ezért elmentem Elliott úrhoz, aki sohasem vallott kudarcot, ha zavarodottságomban hozzá folyamodtam, és nagyon sokat segített a bonyolult szakaszok értelmezésében. Adott egy kommentárt is, hogy segítsen e szakasznak további megértésében és a Szentírás más nehéz részeinek magyarázatában, amelyekkel már találkoztam vagy még találkozhatom.

A nagy kérdés, ami akkor lekötötte figyelmemet és foglalkoztatott, az engesztelés volt. A zsidók úgy hiszik, hogy az engesztelés napján Isten megbocsátotta Izrael bűneit, amikor a főpap a szent helyen a meghintés vérével először a saját bűneiért engesztelt, azután pedig a nép bűneiért. 

Most, gondoltam, templomunk sincs, áldozataink sincsenek, akkor hogyan bocsáttatnak meg egy zsidó bűnei? Itt próbálkozik az ellenség azt suttogva: „Nem vagy bűnös, nincs semmi, amiért meg kéne bocsátani neked, csak ragaszkodj atyáid hitéhez és biztos lehetsz végül a korona elnyerésében.” Amikor azonban az 51. zsoltárhoz fordulok, lelkiismeretem azt mondja, hogy nem vagyok jobb Dávidnál, aki a zsoltárt írta, és aki – legalábbis akkor – nyilvánvalóan nagyon bűnösnek érezte magát.

Az említett zsoltár bűnvallása bizonyítékot szolgáltat egy elme aligha kisebb zavaráról, mint amilyen az enyém volt. Nagyon keserű volt a lelkem, amikor arra gondoltam, milyen helyzetben vagyok. Olykor annyira eluralkodtak rajtam ezek az érzések, hogy hatásuk alá kerülve úgy éreztem, megbántam, hogy lemondtam a régi hitemről. Akkor nem lenne lelkem nyugtalan vagy békétlen bűneim miatt. Most már semmi mást nem éreztem, csak nyugtalanságot.

[…]

A szabadulás éjszakája

Úgy éreztem, hogy a dolgok végkifejletük felé közelítenek és eltökélt voltam abban, hogy ha egész éjjel kell is imádkoznom, nem hagyom el a kegyelem trónját, amíg el nem jön a szabadulás. Egész idő alatt meg voltam győződve arról, hogy ha Isten magához térít, minden jóra fordul. Az egész éjszakát úgy töltöttem, hogy mélységesen komoly imádságban Istenhez kiáltottam, de minél jobban kiáltottam és imádkoztam, annál inkább éreztem, hogy bűneim terhe fájdalmasan nehezedik rám.  

Egyre inkább elvesztett bűnösnek láttam magam, aki nem méltó semmi másra, mint az ítéletre és az örök kivetetésre Isten jelenlétéből és hatalmának dicsőségéből. Ó, milyen gyötrelmes éjszaka volt! Attól fogva gondolkodtam el azon, hogy ha a végleg elkárhozottak kínjainak intenzitása megegyezik annak az éjszakának nyomorúságával, és az örökkévalóságon át tart, mennyire kell igyekeznem és mennyire komolyan kell törekednem arra, hogy megmentsem őket e szörnyű sorstól. Ez tényleg a sötétség hatalmának órája volt.

Minden farizeusi, önelégült kapaszkodómat kihúzták alólam. Bűneim kezdtek felszínre jönni előttem és magas heggyé növekedtek. Úgy tűnt, hogy korábbi életem minden bűne felbukkan elmémben és egyetlen pillanattá sűrűsödik. „Ez a pillanat” az éjszaka nagy részén át tartott.

Az az érzés kerített hatalmába, hogy a megérdemelt büntetés azonnal lesújt rám. A lélek gyötrelmében, nagy önsajnálattal így kiáltottam: „Uram, ments meg vagy elveszek. Jézus, könyörülj rajtam vagy örökre elveszek.” Láttam, hogy nincs más remény és rájöttem, hogy ez az egy elegendő. És abban a pillanatban „a felhők elvonultak”, az árnyak megfutamodtak, a Láthatatlan megjelent a láthatáron és zaklatott lelkemről legördült a teher.

Az imádságot felváltotta a dicséret, és nem voltam képes megfelelő szavakat találni újjászületett lelkem örömének kifejezésére, csak ezeket: „Dicsőség a Báránynak! Dicsőség a Báránynak!” Nem volt többé kétségem az ekkor lezajló változás valódisága felől, mint ahogy afelől sem, hogy korábban egy szegény, ítéletre méltó bűnös voltam Isten szemében.

Miért? Mert még a természet arca is megváltozott. Ahogy lépkedtem a szobámban Istennek énekelve, Őt dicsőítve, és ahogy kinéztem az ablakon a holdra, amely a számtalan csillagzat között saját útját járja az égen, amelyek mindenütt csillognak az égbolton, nem tudtam mást, csak köszönetet mondani létezésemért Istennek. Korábban soha nem voltam ennyire tudatában Isten jóságának, hogy egy ilyen gyönyörű világban helyezett el, annyi csodálatos és nagyszerű dolog közé.

Sőt, ahogy a tollam lejegyzi ezeket az érzéseket, kedvem volna felkiáltani: „Mit nem adnék azért, ha képes lennék rá hetente legalább egyszer úgy megtapasztalni a menny előízét a földön, ahogy az akkor kiváltságom lehetett.” De azóta ezt sohasem éltem át, kivéve egy alkalmat, amikor Jákob fiam először prédikálta az evangéliumot. Akkor tapasztaltam hasonló intenzitású örömöt, habár volt sok, nagyon sok kellemes szellemi felfrissülésem, ami az Úr jelenlétéből fakadt.

 „Áldjad, én lelkem, az Örökkévalót s egész belsőm az ő szent nevét!” (Zsolt 103,1). Így töltöttem az éjszaka hátralévő részét, az Örökkévalót áldva és dicsérve jóságáért. Amikor eljött a reggel, nem tudtam magamban tartani a boldogságomat. Először arra gondoltam, mekkora örömet szerez Elliott testvérnek az a hír, hogy megtaláltam a Megváltót, ezért egyenesen a lakása felé indultam.

Mindenkinek, akivel csak találkoztam az úton, elmondtam a nagyszerű dolgokat, amit az Úr tett lelkemmel. Sokan azt gondolták, hogy nem vagyok magamnál, és talán nem egészen a társadalom által elfogadott, elismert szokások szerint viselkedem, de a szívem telve volt szeretettel és úgy tűnt, hogy:

„Ha az egész világ ismerné a Megváltómat, szeretné is.”

Így hát elmentem, gyakorlatilag ezt a rendelkezést megvalósítva: „Elmenvén pedig prédikáljatok…”[3]

7. fejezet

Döntés a megtalált Messiás mellett

[…]

Arra vágytam, hogy az egész családom ugyanakkor keresztelkedjen meg, mint én – függetlenül attól, hogy engem mikor keresztelnek meg. A fiatalabb gyermekeimet illetően persze nem volt nehézség, mert ők partnerek voltak ebben. De ott volt a feleségem és az idősebb gyermekeim, akiket nem próbáltam kényszeríteni vagy vallási nézeteiket megváltoztatni. Igaz, vitatkoztam velük és minden erőmmel azon fáradoztam, hogy meggyőzzem őket a kereszténység igazáról.

De azt megparancsolni nekik, hogy tagadják meg a judaizmust, és hogy akaratomnak engedelmeskedve készüljenek fel a keresztény keresztelésre, olyasmi volt, amit sose próbáltam volna megtenni, még akkor sem, ha a mai napig se lennének megkeresztelve.

[…]

Úgy gondoltam a legjobb, amit tehetek minden eféle bosszúság ellen az az, hogy gyorsan megkeresztelkedem. Miután feleségem és gyermekeim teljes egyetértésükről biztosítottak, minden további fontolgatás nélkül értesítettem a szándékomról Quebec különböző protestáns lelkészeit. Kitűztem egy napot, amelyre meghívtam őket, hogy legyenek jelen, és vegyenek részt a szolgálatban. 1859. szeptember 2-án, egy sabat délután magam, feleségem és hét gyermekem megkeresztelkedtünk Quebec Wesley-féle metodista templomában.


Freshman Károly önéletrajzának fordítása az alábbi angol kiadásból készült:

The autobiography of the Rev. Charles Freshman, late rabbi of the Jewish Synagogue at Quebec, and graduate of the Jewish Theological Seminary at Prague, at present German Wesleyan minister at Preston, Ontario, Toronto, 1868


A könyv elérhető a https://www.hathitrust.org/ honlapon.

(A fenti részletek az 1. fejezet 1-2 oldalainak; a 3. fejezet 42-44 oldalainak; 4. fejezet 49-50, 53-55 oldalainak, az 5. fejezet 57., 58-61, 63-65 oldalainak; a 6. fejezet 76-77, 82-84 oldalainak; a 7. fej 89.93. oldalainak fordításai.)


[1] Liptószentmiklóson

[2] Ismertebb nevén a Zsidókhoz írt levél.

[3] Mt 10,7

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*