Egy

Egy

 

A Szentírás egyik fontos igazsága, hogy Isten mindig csak egy embert hívott el, elhívása személyre szóló. Az Úr azért ragaszkodik az egyhez, mert egy emberen keresztül hatalmas munkát el tud végezni. Noé volt az első, akit így kiemelt Isten.

„De Noé kegyelmet talált az Úr előtt.” (1Móz 6,8)

Miért talált kegyelmet Noé? Miben különbözött attól a tömegtől, ami körülvette? A Mindenható eltörölhette volna az embert, de egyetlenegy emberen keresztül újra lehetőséget kapott az emberiség. Majd nem sokkal ezután történik Ábrahám elhívása.

„És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked.” (1Móz 12,1)

Ábrahám idejében már rengeteg ember volt, lett volna kit kiválasztani. De Isten látott valamit Ábrahámban. Nem csapatostul hívta az embereket, hanem egyet hívott el. Tudjuk, hogy az egész emberiség milyen csodálatos áldásokat kapott Ábrahámon keresztül.

Majd nézzük meg a Bírák 6,14-et:„És az Úr hozzá (Gedeonhoz) fordult, és monda: Menj el ezzel a te erőddel, és megszabadítod Izráelt Midián kezéből. Nemde, én küldelek téged?”

Gedeon idején sok izraelita élt és rettegett, de Isten csak őt választotta ki. Vagy gondoljunk Mózes elhívására. Isten akkor sem tömegeket hívott el. Nem tudom, ti hogy voltatok, de amikor én megtértem, nagyon egyedül maradtam. Ha az ember megtér, és valóban kiszakad a világból, elhagyja a világi életét, az nem kis dolog. Senki nem akart velünk tartani. Addig, amíg Isten megmutatta az új társainkat, a testvéreket, eltelt valamennyi idő, és addig csak tanított és tanított és tanított. Ezek voltak a mi pusztai éveink vagy hónapjaink, amikor Isten tanított minket türelemre, alázatra, szeretetre, odaadásra, hogy be tudjon állítani az Ő országa építésébe. Úgy nem lehet szolgálni, hogy megtértem, és már egyből beállok Isten munkájában. Szükség van egy pusztai időszakra, amikor Isten tanít. Nagyon sokat kell tanulunk a Szent Szellem által, hogy tudjunk szólni az emberekhez, hogy a segítségünkkel, az odaadásunkkal, a szeretetünkkel ki tudjuk tükrözni Jézust. Az emberek tudják felfedezni, hogy ez nem a világ, hogy ez valami más, amiből ők is részt akarnak kapni.

Később személyre szóló elhívást kapott Sámuel és a próféták is. De személy szerint hívta el az Úr Jesuát is.

„Akkor mondám: Ímé itt vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat.” (Zsid 10,7)

Jézusnak az Atya mutatta meg a tizenkét tanítványt, de egyedül hívta el. Harminc évig otthon maradt abban az istenfélő zsidó családban, ahova Isten helyezte. A családjában is egyedül volt az elhívásának ígéretével. Jézus végül a Gecsemáné kertben teljesen egyedül maradt és mikor Isten látta gyötrődéseit, akkor rendelt mellé egy angyalt. Amikor elfogják Jézust, akkor is mondja tanítványainak, hogy tizenkét légió angyalt kérhetnék Atyámtól. De Jézus egyedül volt, egyedül kellett végigcsinálnia. A Mindenható egy lelken keresztül cselekszik itt is, Aki révén aztán nagyon sokan tudnak Istenhez menni.

Ez az Istenhez fordulás nem abból áll, hogy az ember szertartásokon vesz részt, hanem egy olyan csodálatos belső kapcsolat, amit az ember egyénileg kap meg. Ezért szoktunk bizonyságot tenni a megtérésünkről, mert mindenki egyénileg kapott meghívást. Az igeolvasás közben is egyénileg kap az ember üzenetet, nem mindenki ugyanazt érti meg. De ugyanabban a Szellemben egységessé válik az ige üzenete.

Egyéni elhívásokat látunk az Újszövetségben is: például Mátét személyre szólóan hívta el Isten. Az egyéni elhívások lényege az, hogy Isten egyenként, egyedileg, megkülönböztetett szeretettel foglalkozik az emberekkel.

Réges-régen történt, még megtérésem előtt, hogy részt vettem egy templomi szertartáson. Volt már bennem valami vágy a tisztaságra, és az Urat keresve mentem el. Nem ismertem a liturgiát, de folyamatosan megzavart “ülj le, állj fel, térdelj le, imádkozd ezt, majd azt menetrend”. Akkor úgy éreztem a szívemben, hogy lehetetlen az, hogy az az Isten, Akit én keresek, ilyen legyen. Isten a szívünket és a lelkünket akarja, nem azt, hogy egy szertartás végigcsináljunk. Az egész istentiszteletről lényegében csak egy mondat maradt meg, ami viszont személyesen eltalált és nagyon fájt. Azt mondta a pap, hogy semmit sem szereztünk, csak a bűneinket. Ezen keresztül viszont nagyon komolyan munkálkodott Isten. Lerombolta a bennem lévő gőgöt, lázadást. Felháborodottam azon, hogy hogy mondhat ilyet, nem ismeri az életem, a nehézségeim. És ezen keresztül elindult egy összetöretés. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül meg tudtam térni.

Jézus is úgy hívta magához az embereket, hogy a szívükbe látott, szeretettel vonta őket magához, amíg ki nem mondták azt, hogy követik. Mindenkivel egyénileg foglalkozott, szólt a szelleméhez, lelkéhez.

„Mert itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Istennek házán: ha pedig először mi rajtunk kezdődik, mi lesz azoknak a végük, akik nem engedelmeskednek az Isten evangéliomának? És ha az igaz is alig tartatik meg, hová lesz az istentelen és bűnös? (1Pét 4,17-18)

Ha belegondoltok abba, hogy hova jutott ez a hit, milyen kevés embernek tudjuk elmondani, hogy Isten él és hívni erre az útra, akkor nem csodálkozunk ezen. Süllyed a világ és süllyed a keresztény világ is. Az egyházban már belépett a világ, és csak rombol és rombol. De Isten a számonkérésnél egyenként fog felelősségre vonni mindenkit, hisz ez rajtam, rajtad, a harmadikon és a negyediken múlt. Miért engedtél? Miért nem fogadtad el személyes vezetésem? – kérdezi majd az Úr. Az életünkkel, a cselekedeteinkkel, a beszédünkkel, hogyan képviseltük Istent?

Mindez nagyon világosan le van írva a következő igében: „Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.” (2Kor 5,10)

Van, aki sokat kapott az Úrtól, van, aki kevesebbet, de a kérdés az, ki mit kezdett azzal, amije volt. Ott van az evangélium hirdetésének feladata: tudjuk-e hirdetni az örömhírt? Van-e gyümölcs a családban, a környezetben, a baráti körben, a munkahelyen vagy bárhol? A hiteles életnek és a következetes cselekedeteknek valahol gyümölcsöt kell teremniük. Ha szívhez szólóan beszélünk az Úrról, akkor le kell dőlnie a falaknak az emberekben. A falak nem egyszerre épültek fel, a mi életünkben sem. Az embereknek rengeteg fájdalom, csalódás, félelem van a szívünkben. Isten Szelleme által kell ráéreznünk, hogy mire van szükségük. Ha szívből szólunk, annak el kell érnie a szívet, az életre kel.

„Egy az Úr, egy a hit, egy a bemerítés.” (Ef 4,5)

Isten egy, az általa adott dolgokat is egyként adja. Az egyenként elhívott embereket egységben tudja foglalni a Szelleme által. Nem laposodhat el a hit a hétköznapokba, mert Isten munkája rajtunk áll vagy bukik.

Az egyik testvérem beszélt arról, hogy mentsen meg minket az Úr a felfuvalkodottságtól. Ez nagyon igaz. Ha megalázzuk magunkat, és ott vagyunk, ahol lennünk kell, akkor meg tudjuk látni a másik emberben Isten arcát.

Ezzel kapcsolatban szeretnék elmondani egy bizonyságot: évekkel ezelőtt volt egy alkoholista ismerősöm, akinek nagy tűzzel hirdettem az evangéliumot és meg is tért. Feljártam hozzá a lakására beszélgetni az Úrról. Mindig megpusziltam, amikor találkoztunk. Egy alkalommal azonban megcsapott az alkoholnak az a szaga, ami undorodást váltott ki belőlem. Mire hallottam bensőmben az Úr hangját: érte is meghaltam. Nagyon megszégyenültem Isten előtt. Nem véletlenül maradt meg bennem mindez máig ilyen elevenen. Úgy gondolom, hogy Pálban is megvolt az a minden akadályt legyőző szeretet az emberek felé, amit Isten munkált ki benne:

„De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3,14)

De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, írja Pál. A kudarcokat nem kell mindig újra és újra feleleveníteni, elég Isten egyszer letenni, megbánni. Ebben a versben érdekes az is, hogy nem többes számban beszél. Magáról beszél, hisz neki egyedül kell Isten elé állni, mint mindenkinek.

Végül az utolsó igék már a célról szólnak: „Aki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába.” (Kol 1,13)

Ennél nagyobb ajándékot nem kaphat ember. Ezt nem lehet pénzben, földi javakban mérni vagy egyáltalán ésszel felérni. Milyen fontos dolog és milyen nagy kegyelem az, hogy Isten megajándékozott minket. Isten mindig befejezi azt, amit elkezdett: egy jó munkát kezdett el bennünk és célba is akar érni velünk. Kívánom, hogy mi is el tudjuk mondani Pállal együtt:

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,38-39)

 

Imádság

Csodálatosak a terveid Atyám, hálával tartozom Neked, hogy annyi imádságot meghallgattál. Köszönöm azokat, akiket meg akarsz újítani a pusztuló egyházakban. Dicsőítelek azért, hogy ez elindult. Magasztallak azért, hogy ez terjedni fog, és ha eljössz, lesznek odaszánt hívők. Hiszem, hogy amit elkezdtél, be is végzed és tökéletességre viszed. Áldalak és magasztallak a mai alkalomért és köszönöm a jelenlétedet.

 

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*