Bevonulás egy szamárcsikón Jeruzsálembe

Bevonulás egy szamárcsikón Jeruzsálembe

(Jurek Schulz)

 

Bethfage, Jeruzsálem határa

Mind a négy evangélista beszámol arról, hogy Jézus egy szamárcsikón vonult be Jeruzsálembe. Jánoson kívül mindegyik megjegyzi azt is, hogy Bethfagéből indult, amely Jeruzsálemtől kb. 10 kilométerre fekszik (Mt 21,1; Mk 11,1; Lk 19,29). Ismernünk kell az esemény zsidó hátterét, hogy Jézus e cselekedetét megértsük.

A hagyomány szerint Jeruzsálem tíz szentségkerületre volt felosztva. A Templomhegy felé haladva szentségkerületről-szentségkerületre növekedett a „szentség mértéke”. Minél közelebb ért az ember Jeruzsálemhez, annál jobban kellett őriznie a tisztaságát. A jeruzsálemi Szentély területére ugyanis senki sem léphetett be, aki az előírt módon, rituálisan meg nem tisztult. Emiatt az ünnepekkor naponta többször felsöpörték Jeruzsálem utcáit, hogy elég „szentek” legyenek ahhoz, hogy a Templomot megközelítsék rajtuk.

Bethfage volt az első, legkülső szentségkerület, amely már szakrális értelemben része volt Jeruzsálemnek.[1] Az evangélisták azért tesznek említést Bethfagéról, hogy tudjuk, Jézus onnan indulva tiszteletben tartotta a hagyományt és ügyelt a parancsolatok megtartására. Ezzel akarta az emberek tudtára adni, hogy Jeruzsálem számára teljesen megszentelte, megtisztította magát.

A János 11,55-ből látjuk, hogy a peszáh közeledése miatt mindenki megtisztította magát. A megtisztulás azzal ment végbe, hogy egy rituális fürdőben, mikvében alámerültek. Nem csoda, hogy a Templomhegy tíz kilométeres körzetében számtalan rituális fürdőt azonosítottak a régészek. Rendszerint az ünnep kezdete előtt hat nappal zarándokoltak fel emiatt Jeruzsálembe. A hagyomány szerint ez volt a felkészülési idő az Istennel való találkozásra, mivel Mózes hat napon keresztül volt Isten hegyén, majd a hetedik napon szólt hozzá Isten (2Móz 24,16).

Az Úr Jézus Bethfagéből hat nappal a peszáh kezdete előtt a zarándokok útján fekvő Bethániába érkezett (Ján 12,1). Ez a falu az Olajfák hegyének keleti oldalán fekszik körülbelül három kilométerre, azaz félórányi gyaloglásra Jeruzsálemtől (Ján 11,18).

 

Szamárháton Jeruzsálembe

A vallási előírásokat szigorúan megtartók a fentiek miatt nem gyalog mentek Jeruzsálembe, hanem szamáron. Az állatokat az ünnepnapokra bérelni lehetett és Jeruzsálem szentségkerületeiben ún. „szamárkölcsönző-állomások” voltak. Nem volt tehát semmi szokatlan abban, hogy Jézus kérte a tanítványait, hogy szerezzenek neki egy szamarat (Mt 21,2-3). Jézus egy szamár csikójára ült (Mk 11,7), amivel egyúttal egy messiási próféciát is beteljesített (Zak 9,9). Fontos megjegyezni, hogy minden korai rabbinikus tekintély ezt a verset alapvetően a Messiásra vonatkoztatta.[2]

Ha valaki szamáron ült, azzal szemben a farizeusoknak nem volt kifogásuk, mivel így óvta meg magát az út porától. Amikor egy zsidó a rituális fürdő után tisztává lett, az erős állatoknak köszönhetően nem vált újra tisztátalanná a lába beszennyezésével, ha felment Jeruzsálembe[3].

Az állatok hátára ruhát terítettek, hogy az állat szőrén lévő piszok se tegye tisztátalanná az utazót. Jézus esetében is ez történt: „…rárakták köpenyeiket s ő ráült” (Mk 11,7). Ha valaki poros, koszos volt, egyáltalán nem mehetett be a Templomba. Egy rituális fürdő után már csak a lábaikat mosták meg, amint azt Jézusnál a János 13,10-ben láthatjuk: „Monda néki Jézus: Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni…”

Azonban annál a szamárcsikónál, amire Jézus felült, más volt a helyzet, mint egy kifejlett szamárnál. A csikó alacsony volt, ha ráült egy felnőtt ember, leért a lába és bepiszkolódott. Jeruzsálem népe azért terítette le az utakra a ruháit, hogy Jézus a lába bepiszkolódásával ne váljon tisztátalanná, hogy a tisztasági előírások ne sérüljenek. Másrészt ez kifejezte a felkent királynak járó tiszteletet. Ugyanis a Királyok második könyvében azt olvassuk, hogy amikor a főemberek megtudták, hogy Isten prófétája királlyá kente Jéhut, „akkor mindnyájan sietve fogták a ruhájukat, leterítették elé a lépcsőre, azután megfújták a kürtöket, és ezt kiáltották: Jéhú a király!” (2Kir 9,13).

Ez a tiszteletadás Jézusnál abban csúcsosodott ki, hogy messiási és ezzel isteni mivoltát jelentették ki azt kiáltozva, hogy: „Hozsánna (héberül Hosiáná) Dávid fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében!” (Mt 21,9). Ezzel a 118. zsoltár 26. versét idézték, ahol ez áll: „Áldott, aki jön az Úr nevében“. A hallel zsoltárok, a 113-118 zsoltárok a mai napig részei a peszáh ünnepi liturgiájának, amelyet nyilvánvaló módon a gyermekek is énekeltek, énekelnek (Mt 21,15). A hagyomány szerint Mózes és Izrael gyermekei már a Vörös tengeren átvonulva is ezt a hallelt énekelték Isten dicsőségére.[4]

Abból is kitűnik, hogy az emberek a Messiásnak tartották Jesuát, hogy a galileai Názáretből való „Prófétának” (Mt 21,10-11) nevezték. Ezzel Mózes messiási próféciájának beteljesülésére gondoltak: „Prófétát támasztok nekik testvéreik közül, olyat, mint te…” (5Móz 18,18). Az evangéliumok megindítóan ábrázolják az emberek hatalmas örömét Jézus bevonulásakor a Templomba. Átélték a 118. zsoltár szavait: „Ez az a nap, amelyet az Úr rendelt” (Zsolt 118,24).

.

Szukkoti jelképek és remények

A jeruzsálemi bevonulás a peszáh időszakára esett. Azonban az emberek a pálmaágak lengetésével olyasmit tettek, ami szukkotkor, a lombsátrak ünnepén volt szokásban. Az ünneplő sokaság érthetetlen módon viselkedett. Mi lehet ennek a magyarázata?

Mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk a szukkot jelentését és a végidőkre vonatkozó jelentőségét. Az ünnep lényegében a zsidóságban annyit jelent, hogy emlékeznek az első „lakóhelyükre“, amelyben az Egyiptomból való kivonulás után laktak. Végre az elnyert szabadságot élvezték, de az új szabadság csak egy ingatag sátor volt. Emellett szukkotkor megemlékeznek arról, hogy Izrael ekkor már Isten uralma alatt élt.

Az ünnep messiási, végidőkre vonatkozó jelentését a Zakariás könyvében olvashatjuk: „És lészen, hogy akik megmaradnak mindama népek közül, amelyek Jeruzsálem ellen jőnek: esztendőről esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a királynak, a Seregek Urának, és megünnepeljék a sátorok ünnepét (szukkotot). És lészen, hogy aki nem megy fel e föld nemzetségei közül Jeruzsálembe, hogy hódoljon a királynak, a Seregek Urának: nem lesz azokra eső” (Zak 14,16-17).

Itt látható a sátoros ünnep messiási jelentése. A lombsátrak ünnepe az egyetlen olyan ünnep a zsidó naptárban, ahová minden népet meghívnak. Aki szukkotkor Izraelbe utazik, azt meg fogják hívni, függetlenül attól, hogy idegen-e.

Az ünnep jellegzetes vonása, hogy csak ekkor lengetnek pálmaágakat. A pálmaágak mindig is a győzelem jelképei voltak.[5] A 3Mózes 23,40. versében látjuk az ünnepre vonatkozó rendelkezéseket, itt parancsolja az Úr a pálma-, mirtuszágak és más leveles ágak lengetését is. A pálmafa – többek között – magát Istent is jelképezi. Akiva rabbi (?-135) mondta, hogy csak Isten igaz! Ennek alátámasztására említette a 92. zsoltár 13. versét: „Az igaz virul, mint a pálmafa”. Számára a szukkotkor lengetendő ünnepi csokor arra utal, hogy hogyan kell fogadni Istent, és ezzel betölteni a 68. zsoltárban adott parancsot: „Énekeljetek Istennek, dicséretet zengedezzetek az Ő nevének; csináljatok utat annak, aki jön a pusztákon át, akinek Jah a neve, és örvendezzetek előtte!” Az ünnepi csokor lengetése tehát ezt jelenti: készítsétek az Úr útját, egyengessétek az ösvényt előtte (Mt 3,3 vö. Ézs 40,3).

A János 12,13-ban azt a tudósítást olvassuk, hogy pálmaág volt az emberek kezében és hozsannát kiáltottak. Ezzel is azt fejezték ki, hogy most teljesedik be a messiási prófécia és azt hitték, hogy most veszi kezdetét a messiási korszak. Lényegében azt tették, ami a Jelenések könyvében áll: „Azután látám, és ímé egy nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak; és kiáltanak nagy szóval, mondván: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a királyiszékben ül, és a Bárányé!” (Jel. 7, 9-10). A nemzetek, amelyek eljönnek a mennyei sátoros ünnepre, az Úr megváltottjai, akik a mennyei trón előtt összegyűlve fogják imádni Őt.

Bibliai próféciák, versek sora és a megelevenedő hagyomány igazolja, hogy Jézust bevonulásakor Messiásként ünnepelték az emberek a messiási királyságot várva. Azt hitték, hogy a szukkot végidőkre vonatkozó jelentése fog beteljesedni. Olyan nagy volt a messiási korszak eljövetele iránti vágyakozás, hogy annak ellenére hittek ebben, hogy peszáh volt. Őrizzük ezt a reményt, amely akkoriban a Jeruzsálemben ünneplőkben megvolt, hogy minél előbb beteljesedjen![6]

Végjegyzetek:

[1] Strack-Billerbeck Bd 1, 839. o.

[2] Strack-Billerbeck Bd 1, 842-844 o.

[3] mOhal XVIII,6 in S. Schmid-Grether, JCFV Schweiz, Bd 1. Jeruzsálem 800 méteres magasságban van a tengerszint felett, a Kidron völgyből az út valóban felfelé vezetett, ezért is mondhatjuk, hogy ’ felment Jeruzsálembe’.

[4] Strack-Billerbeck Bd 1, 845. o.

[5] Strack-Billerbeck Bd 2, 780-793 o.

[6] A fenti fejezet Jurek Schulz A zsidó Jézus írásában a 3.4 Bevonulás egy szamár hátán Jeruzsálemben című fejezet átdolgozása a szerző e témában írt későbbi interneten megjelenő tanítása alapján. (Jurek Schulz: A zsidó Jézus, amzi, Pécs, 2010, 37-40 o., internet: http://www.izrael-immanuel.net/?p=832 vö. Jurek Schulz: Der Einzug Jesu in Jerusalemhttps://mstudien.de/themen/feste/palmsonntag (2018.09.13).)

 

 

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*