Venetianerrel kapcsolatos cikkek a The Scattered Nation folyóiratban

The Scattered Nation, 1899. ápr. 18. szám (198–202)

Venetianer Sándor: Szombat délután a missziós házban

Soha életemben nem láttam még olyan gyülekezetet, mint ezt. Amikor belépek a terembe, és körülnézek, önkéntelenül arra a különféle betegségektől sújtott és ördögök által megszállt sokaságra gondolok, amely Jézus körül tolongott gyógyulás és megtisztulás reményében. Mennyire hasonlóak voltak az itt levő emberekhez, és mégis mennyire különbözőek. Míg a hajdani sokaság teljesen magabiztos volt, s hitt abban, hogy Jézus tud segíteni nekik, ha akar, addig ezek itt tétován jönnek, s nem biztosak abban, hogy hagyják-e megsegíteni magukat, és szemmel láthatóan vívódnak az újonnan született hitükkel, ami csüggedt lelküket felvidíthatná.

Egy távoli sarokban ülök le, és nézem a még bejövő embereket. A 120 ülőhelyes terem zsúfolásig tele. Minden szék foglalt, a falak menti padok szintén. Emberek csoportjai zárják el a széksorok közötti átjárókat, és töltik meg a hátsó térséget. Néhányan még érkeznek, mások pedig elmennek. Milyen kár, hogy nincs elég hely mindenkinek! Szombat van, és a szombatot tartó zsidók nagy számban haladnak el a missziós ház előtt. Az ablakokban levő héber szövegek felkeltik a figyelmet, és belépésre hívják a járókelőket.

Megszólal az orgona, és elkezdődik az éneklés. Szombati ünnepélyesség érzése tölt el bennünket. Megszűnik a jövés-menés, mindenki megtalálja a helyét. A résztvevők arcáról könnyen leolvasható lelkük vágyakozása. Az igehirdető megjelenik a pulpituson. A hallgatóságból sokan jól ismerik: egyeseknek szeretett barát, többeknek hű segítő és tanácsadó a bajban, nem kevesen pedig pusztán kíváncsiak rá. Az ima közben a hallgatóság odafigyel, és maguk is megtanulnak imádkozni. A hitszónokot hallgatva megértik, hogy mit jelent a Fiún keresztül lelki kapcsolatba kerülni az Atyával, és megérzik a Szent Szellem erejét. Valóban, látnak, éreznek és tanulnak, s megragadja őket ez a korábban számukra ismeretlen erő. Látom a hatását azon az ősz szakállú emberen, és amott azon a gondterhelt szemöldökűn. Itt ül valaki, akinek a szeme sóvárgó vágyakozással van tele, és ott egy másik és még egy másik, és még továbbiak, akiknek arca mély érzésről árulkodik. Nem hinném, ha nem látnám saját szememmel. Ebben a tarkabarka tömegben milyen sokan ismétlik halkan magukban az ima szavait, és helyenként még egy-egy „áment” is lehet hallani. Minden arc ünnepélyes, áhítatos. Az egész ima Jézus nevében hangzik el, és az Ő segítségét kérik. Valóban, áldottak a szemek, melyek látják ezeket, és áldottak azok, akik fáradhatatlanul és rendíthetetlenül az Úr szolgálatában állnak azért, hogy ezek megtörténhessenek.

A záró „áment” száz ajak visszhangozza, és hisszük, hogy a válasz csak a szívből jöhet. Ezután következik az ó- és újtestamentumi szakaszok olvasása, mindkét szakasz a prédikáció szövegére utal előre: „Gyertek és lássátok![1]” A hallgatóság feszült figyelemmel kíséri a felolvasást. Lelkük megváltás után sóvárog, és bizonyosságot keres afelől, hogy a hallottak tényleg úgy vannak-e.

A prédikáció első szavára minden szem a Bibliáról a szónokra szegeződik. A hallgató látni is óhajt, és igazából többet lát, mint amit hall. Megigézett emberek csodálatos látványa tárul elém. Micsoda különbség van egy keresztény gyülekezet között, amely Isten értékes Igéjéből, a lélek igazi eledeléből táplálkozik, meg ezen gyülekezet között, amelyik nem tudja, hogy kinyújthatja-e a kezét, hogy elvegye a neki felajánlott jót. „Nem sok hiányzik ahhoz, hogy higgyek! Óh, bárcsak tudnék hinni! De mi haszna van, nem merek! Milyen szép, milyen dicsőséges, milyen áldott! Ah, igen! és mégis – ?” Ezek azok az aggodalmas gondolatok, érzések, melyek szembetűnően tükröződnek a hallgatók arcán – annyira szembetűnően, hogy az ember legszívesebben odakiáltana mindegyik nyugtalan szívűnek: „Ne félj, csak higgy![2]” De nem tehetünk így. Meg vagyunk győződve arról, hogy ők vagy valóban hisznek, vagy az őket visszatartó erőt mi nem tudjuk összezúzni, és nem vagyunk képesek őket szabaddá tenni. Szívünk tele fájdalommal, tudva, hogy nem adhatjuk meg nekik azt, amit hiányolnak, és hogy ők sem vehetik el azt a maguk számára. Nem rendelkeznek Isten gyermekeinek szabadságával, csak a Fiú tudja őket szabaddá tenni. Egyedül Isten Fia, aki Ábrahámnak magja, tudja megadni Ábrahám fiainak a fiúságot, amely kifejezésre talál e boldog kiáltásban: „Abba, Atyánk![3]” Ennek a népnek arra van szüksége, hogy megismerje Isten földön élt Fiát, aki egyrészt megcselekedte az Őt küldő Atya műveit, másrészt pusztította a gonosz munkáit. Ha megismerik Őt, akkor hitből fognak menedéket keresni Isten Bárányának sebeiben. Ez a meggyőződés lett úrrá rajtam, míg figyeltem az előttem lejátszódó jelenetet.

Amíg figyeljük az itt folyó munkát, szemünket mintha hirtelen kinyilatkoztatás nyitotta volna meg, hogy felismerjük, mit kellett eddig nélkülöznie a zsidók közötti missziós szolgálatnak. Buzgón imádkozunk, hogy az Aratás Ura kezeskedjen azért, hogy ez a szolgálat nagymértékben terjedjen ki az Ő saját népére. Krisztust kell prédikálni, aki dicsőítette Atyját a földön népe előtt. Krisztust, aki mint tanúságtevő és Írásokat betöltő tanított a zsinagógáikban és piactereiken. Krisztust, aki mint hűséges tanú Szeretetként jellemezte Istent. Krisztust, akinek szavait szellemmel és élettel telinek vallották még ellenségei is. Krisztust, aki – bár hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, de mégis bűn nélküli – életét adta az övéiért. Krisztust, akit felemésztett az Atyja háza iránti buzgóság. Valóban ez fáradhatatlan és lélekemésztő munkát követel, de csak így lehet sok ezer év átkán enyhíteni, és az alaptalan zsidó előítéleten felülkerekedni. A zsidók hamis nézetek között nevelkedtek nemzedékről nemzedékre, és a folytonos félreértelmezések következtében meg is maradtak bennük. Ha felfedezik igazi Megváltójukat, akkor szeretni, Királyukként üdvözölni és imádni fogják Őt. Ennek érdekében nem csak prédikálni kell Krisztust közöttük, hanem napról napra meg is kell élni, hogy láthassák – bár üdvözítői szolgálata befejeződött –, hogyan tevékenykedik még. Ő lett az üdvük és életük, igazságosságuk és békéjük. Milyen következményei vannak az ilyen prédikációnak, ha zsidók százai hétről hétre és napról napra szembesülnek Krisztussal ebben a teremben, s indulnak el és tanúskodnak arról testvéreiknek, hogy Krisztus egészen különbözik attól, amit a rabbik gondolnak és mondanak Róla! Ezek az emberek, akiknek bölcsődala „a Keresztre Feszített miatt van rajtunk átok”[4] volt, Jézus nevét fogják magasztalni gyermekeiknek, mint egyetlen olyan nevet, amely révén üdvözülni tudnak. Ezek a zsidók ellenállnak azoknak a testvéreiknek, akik becsmérlik és megvetik Krisztust, és azt mondják nekik: „Gyertek és lássátok,[5] mielőtt ítélkeztek!” Abban van ennek a szolgálatnak a jelentősége, hogy az előítélet által elvakított zsidók nagy tömegei olyan általános világ- és életszemléletet szereznek, ami lehetővé teszi számukra azt, hogy a kereszténységre előítélet-mentesen tekintsenek. Bárcsak ez a törekvés több ezer zsidóhoz eljutna, mint ahogy most több százhoz eljut.

Egyetlen város sem alkalmasabb az ilyen jellegű szolgálatra, mint London. Ezt a valóságos „miniatűr” világot bejárja Isten szelleme. Ez valóságos Bethel, ahol Isten angyalait lehet látni fel- és lemenni.[6] Zsidók ezrei – szegények, nyomorgóak, kitaszítottak, sérültek, nyugtalanok – jutnak el ide, vagy mennek át rajta vándorlásaik során, többségük akaratuk ellenére, mintha csak valami sötét, titokzatos sugalmazás hajtaná őket vaktában előre, olyan áramlattal sodortatva, amelynek nem tudnak ellenszegülni. Itt pihennek egy darabig, kifáradva a vándorlástól és kétségbeesetten,[7] s legtöbbjük csak egy kőre tudja lehajtani a fejét.[8] És ha nem itt – hol másutt széles e világban kellene Jákob Istenének feltárulkoznia nekik úgy, hogy szent fogadalmakkal menjenek útjukon, vigasztalódva és biztosítva, hogy bolyongásuk nyugalomba vezető zarándokúttá válik. „Milyen szent ez a hely![9]” – gondoltam magamban. Majd így szóltam: „Milyen kicsi ez az épület! Tárjátok szélesre a kapukat, mert a Dicsőség Királya látogatja ezt a helyet. Tárjátok szélesre a kapukat, nyújtsátok meg a [sátor]köteleket,[10] hogy minden ember beléphessen, és láthassa a Királyt gyönyörűségében!”

A prédikáció véget ért. Fel tudjuk-e mérni a hatását? Ezt a záró ima mutatja meg. Csoda történt. „Ímé imádkozik”[11] – mondta az Úr Saulusról Ananiásnak, és én semmit sem tudok hozzáfűzni ehhez. Minden kétség és aggodalom elnémul most, hogy rámutathatok ezekre a zsidókra – mindegyikőjük Saulus test szerint –, és mondhatom: „Ímé, ők imádkoznak”. És az Isten meghallgatja az imájukat. Elküldte az Üdvösségét Sionból – bizonyosan békét küld Izraelre.

.

Scattered Nation 1899 ápr. (No 18), 202

David Baron jegyzetei

Ezen időszak túlnyomó részében Schönbergernek hat testvér segített londoni központunk munkájában, beleértve testvérünket, Feinsilbert és egy svéd testvért, aki ideiglenesen volt velünk.[12] Kitüntetett hálával tekintünk vissza Venetianer lelkipásztor látogatására is, akinek hatásos prédikációi nem csak a zsidók, hanem a Misszió munkatársai számára is áldásosnak bizonyultak. Mennyire vágyunk arra, hogy ez a drága testvérünk adja fel lelkipásztorkodását a magyarországi református egyházban, és saját népe evangelizációjának szentelje magát. Nagyon kevés ember van jelenleg, aki annyira alkalmas lenne erre a fontos szolgálatra, mint ő. Ebben a számban találunk még tőle egy érdekes írást a missziós ház egyik szombat délutáni összejöveteléről. Csatolok egy nekem címzett magánlevelét is, amelyben az itt folyó szolgálattal kapcsolatos néhány benyomását olvashatjuk.

Kedves Baron úr!

Két hét telt el Londonba jövetelem óta, s olyat láttam és tapasztaltam, amire az elmúlt húsz évben csak vágyakozni tudtam. Úgy érzem magam, mint az az ember, aki eddig csak távolról, a partról bámulta a nyugtalan óceánt, nézte, csodálta lenyűgözve és rajongással, és hirtelen a viharos hullámok között találja magát. Lehetetlen ilyen pillanatban a benyomásokról beszélni. Az élet végtelenül több annál, semhogy le tudnánk írni. Egy képet kívülről be tudunk fogadni a szemünkkel, de az életet élni kell. Ha meg kellene osztanom Önnel a jelenlegi tapasztalatomat, akkor csak annyit mondhatnék, hogy élek. Ha majd ismét hazatérek régi magányomba, és tapasztalataim alakot öltenek az emlékezetemben, gyakran fogok felsóhajtani, mint lakatlan szigetre vetődött ember. De most nem akarok erre gondolni, hanem inkább megköszönöm Istennek, hogy élni engedett. Leginkább azon áldott órákban élek, melyeket Schönbergerrel töltök együtt a Missziós Házban, a Whitechapelben. Ott valóban életet találok. Azt kívánom, hogy mindenki – aki szereti az Úr Jézus Krisztust, és mennyei életét az Ő földi életének köszönheti, s aki az Ő megjelenését és saját népéhez való eljövetelét várja – látogathassa meg ezt a házat, és láthassa meg Isten műveit.

Eddig csak egy-egy misszionáriust ismertem, akik a zsidók között működtek. Most már azt is látom, hogy van zsidók közötti misszió (zsidómisszió) is. Úgy érzem, hogy Ön és Schönberger megértette Isten szándékát, és végre is hajtják azt. Örvendek, hogy részese lehettem Önökkel együtt ennek a szolgálatnak, még ha csak egy rövid időre is. Ennek során megtanulok örülni a megpróbáltatásoknak és felvidulni a sóhajtozásban. Ön meg fogja érteni, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, amikor Királyunk szolgálatában üdvözöltem népét az Ő saját üzenetével: „béke veletek”, és hogy szemem mennyire felragyogott, amikor – a világon felülkerekedő diadal hatalmával – azt mondhattam az ezer éve beteg népnek: „Akarsz-é meggyógyulni?”[13], és felidézhettem nekik Őt, aki azt mondta: „én vagyok az Úr, a te gyógyítód.”[14] Még világosabban fejezzem-e ki magam, hogy mit érzek gyakran, amikor nézem a Missziós Házban nyújtott nyakkal figyelő tömeget, akik mintha innák a szónok szavait? Mindenütt máshol emberek végzik ezt a szolgálatot, de itt maga Jézus jár-kel a tömegben Igéje erejével. És milyen eredménnyel? – kérdeztem magamat egyszer. A válasz hamarosan megérkezett. Egy férfi bánatos szemmel és fájdalom sújtotta arccal, de békés mosollyal az ajkán odalép Schönbergerhez, és megfogja a kezét. Egy pillanatig némán áll, remegő könnyekkel szempilláján, majd így szól: „El kell utaznom Amerikába. Olyan nagyon szeretnék maradni, de mennem kell.” Próbálja megcsókolni Schönberger kezét, és zokogva folytatja: „Soha nem fogom elfelejteni azt, amit itt hallottam. Bízom benne, hogy az Úr kegyes lesz hozzám abban az országban is, ahova készülök. De itt megtaláltam Őt, aki megnyugtatott engem.” Bárcsak általánosítani tudnám ezt a jelenetet! – soha nem fogom elfelejteni.

Így Krisztus hírét és evangéliumát elviszik ebből a házból a világ végére és egész Izraelbe. Nem diadalmas győzelmi menet lesz-e? Amíg itt vagyok a munka sűrűjében, nem tudok kételkedni vagy félni. Mindenki boldog, akit ilyen szolgálatra hívnak. Áldott is, és áldás is.

Bárcsak megszoríthatnám a kezét. Gondolatban megteszem. Isten áldja meg Önt testben és lélekben, Neve dicsőségére és az evangélium elősegítésére.

Testvére Krisztusban:

Venetianer S.

 

The Scattered Nation, 1899 June (No 19), 238

Az Úr nagy dolgokat művelt velünk[15] (C. A. Schönberger lelkipásztor)

Venetianer lelkipásztor látogatása

Baronnak és feleségének Londontól való kényszerű távolléte során az Úr különleges segítséggel látta el missziónkat Venetianer lelkipásztor személyében, aki kiváló és megbecsült zsidó keresztény testvérünk Magyarországon. Venetianer igen értékes szolgálatokat tartott hat hetes látogatása alatt. Mély gondolatokkal teli bibliaórái és ékesszóló, buzgó szombati prédikációi nagyon hasznosak voltak mindannyiunknak, és tartós hatást gyakoroltak nem csak a munkatársakra, hanem azokra a zsidókra is, akiknek abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy meghallgathatták. Milyen kedvesek és ugyanakkor felkavaróak voltak mindannyiunk számára a Krisztusról és hatalmas üdvéről szóló bizonyságok, melyek e zsidó tanítvány tüzes ajkáról eredtek, kivált nekem, aki – Isten kegyelme révén – Krisztushoz vezette őt huszonöt évvel ezelőtt! Venetianer lelkipásztor fontos példája annak, hogy mi lehet sok izraelitából, ha megismerik az Urat és az Ő Felkentjét.[16] De Venetianer nemcsak adott, hanem kapott is. Nemcsak benyomásokat keltett, hanem maga is kapott benyomásokat, amíg velünk volt. Ismételten kifejezésre juttatta ezt, és írt is erről, ahogy olvashatták a „Scattered Nation” utolsó számában. Erősített minket azzal is, hogy újra és újra elmondta, milyen mélyen meghatódott attól, hogy tanúja lehetett szolgálatunknak, és saját szemével láthatta nagy kiváltságainkat és lehetőségeinket. Venetianer mellett nem szabad megfeledkeznem másik magyarországi testvérünkről, Feinsilberről sem, aki múlt október óta folyamatosan nálunk van. Ő is mindent megtett, hogy hasznossá tegye magát, és akit ma az Úrra bízunk, hogy áldja meg és vezesse őt vissza magyarországi állomáshelyére.

Fordította angolból: Kövér András

.

Végjegyzetek:

[1] Vö. Zsolt 66,5.

[2] Mk 5,36.

[3] Vö. Róm 8,15.

[4] Az eredetiben: „Vom Tole kommt die Klole”.

[5] Vö. Zsolt 66,5.

[6] Vö. Gen 28,11—22.

[7] Sick unto death // sickness unto death_Kierkegaard: despair.

[8] Vö. Gen 28,11.

[9] Vö. Gen 28,16—17.

[10] Jes 54,2.

[11] Ap. Csel. 9,11.

[12] David Baron ez idő alatt három hónapig külföldi gyógykezelésben részesült (vö. 201. o.).

[13] Jn 5,6.

[14] Ex 15,26.

[15] Vö. Zsolt 126,3.

[16] Vö. Zsolt 2,2.

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*