PENUÉL ÉS JÁKOB
SZORONGATTATÁSÁNAK
IDEJE
Harald Fölsch
(részlet)
A teljes írás letölthető innen.
PENUÉL
„És Jákób egyedül maradt és tusakodott vele egy ember hajnalhasadtáig. És midőn látta, hogy nem bír vele, megérintette csípőjének forgócsontját és kificamodott Jákób forgócsontja tusakodás közben. És az szólt: »Bocsáss el, mert feljött a hajnal«; de ő azt mondta: »Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldottál«. És ő szólt hozzá: »Mi a neved? « Mondta: »Jákób«. És ő szólt: »Ne legyen többé a neved Jákób, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél«. És kérdezte Jákób, mondván: »Mondd meg, kérlek, nevedet!« Felelt: »Miért kérdezed a nevemet?« És megáldotta őt ott. És Jákób elnevezte a helyet ’Penuél’-nek: mert láttam Istent színről-színre és megmenekült lelkem. Már felkelt reá a nap, mikor elment Penuél mellett; ő pedig sántított csípőjén” (1Móz 32,24-32).
JÁKOB SZORONGATTATÁSÁNAK IDEJE
„És ezek a szavak, melyeket szólt az Örökkévaló Izrael és Jehúda felől. Mert így szól az Örökkévaló: Ijedtség szavát hallottuk, rettegés és nincs béke. Kérdezzétek csak és lássátok, vajon szül-e férfi? Miért láttam minden férfit kezével a csípőin mint a szülő nő, és átváltozott minden arc sápadtsággá? Jaj, mert nagy ama nap, nincs hozzá hasonló; szorongatás ideje az Jákobnak, de abból megszabadul. És lesz ama napon, úgymond az Örökkévaló a seregek ura, eltöröm jármát nyakadról és köteleidet szétszakítom és nem igázzák őt le többé idegenek, hanem szolgálni fogják az Örökkévalót, Istenüket, és Dávidot, királyukat, akit majd támasztok nekik” (Jir 30,4-9).
Közülünk legtöbben kora gyerekkorunktól fogva meghitt kapcsolatban vagyunk a pátriárkák történetével, és különösen az ősatya, Jákob életével. Emlékezni fognak arra, hogy Isten, mielőtt Jákob fiatalabb ikerként világra jött, már kijelentette: „Az idősebb szolgálja majd a fiatalabbat” (1Móz 25,23). Később Malachi (Malakiás) próféta által mondta: „Nemde testvére Ézsau Jákóbnak, úgymond az Örökkévaló, és én Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Mal 1,2b-3a). Micsoda kijelentés ez! Ez az isteni megnyilatkozás sokak számára rejtély. Hogy kellene értenünk ezt? Nem a törvény mondja: „Nem tekint személyre!” (5Móz 10,17). Isten valamiképpen igazságtalan lenne? Ez lehetetlen! Itt egy olyan figyelemre méltó ténnyel kell szembenéznünk, amely a Tanachban gyakran megismétlődik:
AZ ISTENI SZABÁLY
Újra és újra látjuk a Szentírásban, hogy Isten az idősebbet félretolja és a fiatalabbat választja ki: Nem Káin, hanem Ábel; nem Jefet, hanem Sém; nem Ismáél, hanem Izsák, nem Ézsau, hanem Jákob; nem Menassé, hanem Efrájim, nem Áron, hanem Mózes, nem Elíáb, hanem Dávid. Figyelmen kívül hagyja a hatalmasat és az erőset és inkább a kicsinyt és gyengét választja a szolgálatára2, aki jelentéktelen a saját maga szemében (1Sám 9,21; 15,17; 2Sám 6,22). Miért tette ezt? Isten Igéje ad magyarázatot számunkra: „Ellenkezőleg, Isten azt választotta ki, ami ostoba a világban, hogy a bölcseket megszégyenítse, ami a világban erőtelen, azt választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse azt, ami erős és azt választotta ki Isten, ami a világban nem nemes, ami megvetett, sőt a nem levőket, hogy hatástalanná tegye azt, ami van, hogy az Isten előtt egy hús se dicsekedhessék. …hogy – amint írva van (Jir 9,22.23) – »aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék!«” (1Kor 1,27-29,31).
JÁKOB ÉLETE
Ha Jákob egyéni életére tekintünk, ugyanezt az elvet látjuk. Először egoista, később szellemi életet élt. Az Istennel való találkozása alapvetően megváltoztatta a magatartását. Feladta az önzését és Isten akaratát választotta. Az addigi gondolkodásmódját (gen. Jákob = csaló) új életre cserélte fel. Kapott egy új nevet (Izrael = Isten harcosa). Ez Penuélnél történt, amikor az Istennel szembeni ellenállást feladta.
Ha Isten azt mondja: „Én Jákobot szerettem” az egyedül és kizárólag azért volt, mert Jákobban erős vágyakozás volt az Örökkévaló után. Ő ismerte Isten ígéretét: „…megáldalak
…és te légy áldássá!” (1Móz 12,2).
Istennek ez az akarata érvényes minden egyéni élet felett – felettünk is! Csak az a kérdés merül fel: meg tud-e áldani minket Isten?
MI AKADÁLYOZZA ISTEN ÁLDÁSÁT?
Jákob saját elgondolása szerint akarta örökölni az áldást és nem Isten terve szerint (Jes 55,8-9; Jir 21,8). Így nem az élet és az áldás útján járt. Először azt gondolta, hogy az áldást az ember megveheti. Ismerjük a történetet, ahogy Ézsau éhesen megjött a mezőről, és Jákob egy lencséből készített étellel megvásárolta elsőszülöttségi jogát (1Móz 25,29-33). Később az áldást hazugsággal és csalással akarta magának megszerezni. Megtévesztette idős, megvakult apját azzal, hogy úgy tett, mintha ő lenne Ézsau (1Móz 27,18-30.36).
Ezen az úton nem áldhatta meg Isten őt! Ilyen utakon az ördög cselekszik, aki kezdettől fogva csaló volt, a hazugság atyja, akiről az Írás ezt mondja: „Ő az asszony magjának sarkát fogja marni” (1Móz 3,15b). Jákob neve annyit jelent: „sarkába fogódzó és csaló” (1Móz 25,26). Ezt a bukott, bűnös hajlamot Isten nem áldhatta meg.
Ezen az úton vesztette el a békességét, és testvére gyűlöletét és ellenszenvét aratta (1Móz 27,41-44). Elmenekült Ézsau elől. Amikor aztán álomban Bét-Élnél isteni kinyilatkoztatást
kapott, tele volt félelemmel és így szólt: „Valóban az Örökkévaló van ezen a helyen és én nem tudtam. Milyen félelmetes ez a hely!” (1Móz 28,16.17).
A bűn nem állhat meg Isten szemei előtt (Chab 1,13a). Bűnös voltunk miatt megremegünk az ő jelenlétében. Jákob tudta: Isten meg akarta áldani, de a bűnök ott voltak az életében, amik megakadályozták az áldást.
Ennek az élménynek ellenére sem kezdett Jákob új életet. És amit vetett, azt kellett aratnia. Nagybátyja, Lábán is becsapta őt. Milyen igaz az Ige: „…amit vet az ember, azt fogja aratni is. Aki a hús világába vet, saját húsából fog romlást aratni, aki ellenben a Szellembe vet, a Szellemből fog örök életet aratni” (Gal 6.7b.8).
JÁKOB SZORONGATTATÁSA
Jákob élete fordulópontjához érkezett a nagy szorongattatás miatt. Lábán elől menekülve hallja, hogy Ézsau négyszáz emberrel jön szembe vele. „Jákob erre nagyon megijedt, aggódott…” (1Móz 32,8a). Az elkövetett bűn nyomta a lelkiismeretét. Igen, a meg nem bocsátott bűnök megelevenednek! Isten kijelentette: „Bizony, vétketek utol fog érni benneteket”(4Móz 32,23).
Jákob élete elevenen illusztrálja, hogy a szükség imádkozni tanít – különösen a bűn terhe. A bűnbánatnak micsoda ideje volt ez! Szorultságában Jákob az Urat kereste. Imádsággal töltötte el az éjszakát.
Így van ez a mi életünkben is. Mielőtt mi erősek lehetünk az Úrban, át kell élnünk azt, amit Jákob az imádsággal töltött éjszakán megtapasztalt. Istennek le kell győznie bűnös hajlamunkat. Mielőtt győztessé lennénk, Istennek le kell győznie minket.
Ebben az imaharcban tört át Jákob az új életbe. Isten már évek óta törekedett erre. Ezidáig úgy tűnt, hogy Istennek megtörhetetlen alaptermészete miatt a régi életének útján kell hagynia őt. Így szólt Isten: „Bocsáss el, mert feljött a hajnal”. Ekkor jött el a döntő fordulat. Jákob mindenáron áldást akart. Erősen belekapaszkodott az Úrba és könyörgött: „Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldottál!” (1Móz 32,27). És Isten megáldotta őt. De ezzel egyidejűleg Isten győzött Jákob régi természete felett. Megérintette őt, és Jákob ereje megtört.
ELFOGADTA AZ ÚJ ÉLETET
Ez a döntő elhatározás volt Jákob számára egy új élet kezdete. Amikor az Úr megkérdezte őt: „Hogy hívnak téged?” – teljes szívéből őszinte volt. Nem akarta tovább azt állítani, hogy ő Ézsau. Nem, ő megvallotta: „Jákob vagyok, aki a testvére sarkát tartotta: egy csaló!”
Eddig az egoista gondolkodásmódja uralta őt. Ám ekkor az élete új tartalmat, nagyobb értelmet kapott. Isten belépett az életébe. Ez fejeződött ki az új nevében, amelyet az Úr adott neki: „IZRAEL” (ami azt jelenti: „Isten harcosa” vagy „Isten harcol”). Rávezette őt arra, hogy Istennel szövetségben diadalmas győztessé válhat.
Jákob a helyet, ahol az áldást vette, „Penuél”-nek nevezte (ami annyit jelent: „Isten ábrázata, arca”). Jákob így szólt: „…láttam Istent színről-színre (Isten arcát) és megmenekült lelkem” (1Móz 32,31).
KIVEL TUSAKODOTT JÁKOB?
Itt egy újabb súlyos kérdéssel kerülünk szembe: „Ki volt ez a titokzatos férfi, akivel Jákob imádkozva küzdött?” Ő ugyan elhallgatta a nevét. Mégis felismerjük fenségét. Hatalmasabb volt, mint Jákob, mert Jákob csípőjét kificamította, amikor az birkózott vele. Mindenki tudja, hogy akinek teljhatalma van az áldásra, az nagyobb mint az általa megáldott (Zsid 7,7). Jákob erről tanúskodott: „…láttam Istent színről-színre!” Hóséa próféta pedig ezt mondja: „…erejének önteltségében küzdött az Istennel. Viaskodott az angyallal és győzött is, …sírt és könyörgött neki” (Hós 12,4.5).
A honlapon csak az írás első néhány oldalát közöljük, a teljes írás letölthető (fenn, a cím alatt.)
Birkózni nem csak testileg lehet, és ezt talán már mindenki tudja is. Ezért pedig már azt is mindenkinek tudnia kellene, hogy nekünk is most éppen azzal kell mintegy megbirkóznunk, hogy Istent a Szellemet az Ő teljességével egyetemben befogadni tudjuk magunkba, vagyis soha nem valamiféle testi fogást kell keresnünk Istenen is, hogy Őt is legyőzhessük, és aztán már Őt is birtokolhassuk, azaz magunk hatalmában, magunk alatt és mögött tudhassuk, magunk javára kihasználhassuk. Jákob is tehát az álomhoz hasonlítható földi életében nem ez utóbbi, hanem a fentebb leírt módon birkózott meg Istennel, vagyis a jelen életet jelentő álmában is nem minden teketória nélkül ölre ment Vele, hogy eldőlhessen, hogy ki is kettejük közül az erősebb és hatalmasabb, ahogyan ez utóbbit az Istenről a Szellemről tudatlan emberek sajnos még ma is képzelik.
Az igazság az Istennel való megbirkózás vonatkozásában tehát változatlanul az, hogy ahogyan Jákobnak, úgy a földi életében minden egyes embernek is meg kell birkóznia az Isten fogalom és Isteni Teljesség fogalma jelentésének, végül is pedig már magának Istennek közvetlen megértésével, hogy Istent az Ő teljességével egyetemben be tudja fogadni a tudatába is, mint a fölötte és előtte is levő Legfelsőbb Hatalmat, Akit tehát csak követnie lehet mindenkinek, még tehát minden testnek is. Mindezt azonban az ószövetség korában élő emberek tudatszintjén még csak a test szintű álombéli birkózás szimbolikája révén lehetett megérthetővé tenni, merthogy az akkor élő emberek, mint sajnos a mai legtöbb „hívő” is, magukat csak vagy mindig elsősorban testi embereknek képzelték, akik fölött, ámde teljességgel külön létezik csak a félelmetes, hatalmas, rettenetes erejű, ugyanolyan testű Isten, akivel pedig még csak ölre menni is igen nagy bátorság szükségeltetik az ember részéről, de hát Vele még ezt is meg lehet tenni. Erről azonban szó sincsen, csakhogy ezt érdekes módon az emberek kétezer évvel ezelőtt már tudták helyesen érteni, viszont mi sajnos a mai modern eszünk ellenére is képtelenek vagyunk akár csak ezt is megérteni. A test egészének ide-oda fordulását is szolgáló csípő kificamítása szimbólum sem más tehát, mint Jákob elméjének a megszokott pozíciójából illetve működéséből való isteni kizökkentése, vagyis a „forgó” kifordítása az ember elméjének fizikai világtól vissza a Szellem irányába való fordítását célzott megértetni az emberekkel. (Az elme isteni értelem általi megérintése révén történik tehát meg a teljes és valós önismeret, és révén pedig már az Isten ismerete valósul meg: „…láttam Istent színről-színre (Isten arcát) és megmenekült lelkem” mondta tehát Jákob is azután, miután Isten megérintette az ő „forgóját”.) A kifordított csípőcsonttól eredő sántasága Jákobnak pedig azt hivatott kifejezni, hogy Istent a Szellemet ettől fogva (de egyébként is!) mindig csak követnie lehet az embernek, vagyis ugyan bírhat az ember Isten erejével, de ettől ő még soha nem lehet maga a magát „Elsőnek” is nevező Isten, viszont Vele egyenrangú Isten se lehet. Isten ugyanis csak egy van, és csak egy is lehet. Addig tehát nincsen áldás, és bizony nincsen a kegyelemnek nevezett sem, míg az elme is nem már csak az Isten ütemére és irányításával forog, hanem továbbra is csak a világ, és a többi Istentől még elfordult állapotban levő elme által diktáltaknak megfelelően „jár”, vagy még ide-oda is fordul, azaz még inog. Jákobnak még tehát annak megértésével is meg kellett birkóznia, hogy az áldást sem lehet követelni Istentől semmiféle győzelem fejében sem, és hogy azt nem lehet még csak megvenni, de hazugsággal és csalással megszerezni sem, ahogyan azt Ézsauval tette, hanem azt is Istenre kell hagyni, mert Isten még nálunk is jobban tudja, hogy akár csak az áldására is miképpen és mikor is, vagy éppen már állandó jelleggel van szükségünk.
Igen, kétségtelen, hogy többen szellemi harcként értelmezik az Angyal, és Jákob közötti harcot. Lényegét tekintve az is volt. Jákobból a „csalóból, a fondorkodóból” eztán lett „Isten harcosa”, ez egy hatalmas szellemi küzdelem eredménye.
A Hertz Biblia kommentárja is írja a Gen 32, 23–33 versekhez (amit dr. J.H. Hertz, a magyar származású rabbi, a brit birodalom főrabbija szerkesztett):
„Ez a rész szemlélteti Jákób lelki életének válságát. Beszámol találkozásáról egy Égi Lénnyel, nevének Izráelre változtatásáról, az Égi Lény áldásáról és jellemének ebből eredő átalakulásáról. Maimonidesznek az a véleménye, hogy ez az egész esemény „prófétai látomás”. Más, különböző korban élő bibliamagyarázók is szimbolikusan fogták fel ezt a viaskodást és ősatyánk belső küzdelme megnyilvánulásának tekintik…”
Mi a magunk részéről a szerzővel együtt mégis úgy gondoljuk, hogy ez a harc testi küzdelem is volt. A Tóra valóban úgy fogalmaz: „… tusakodott vele egy ember…” (Gen 32,25). Az ebből származó sérülés is valóságos testi „megsebesülés” lett: „…ő pedig sántított csípőjén…” (Gen 32,32b). Az ebből származó “hagyomány” is valóságos, mely egyfajta emlékeztetőül szolgálthatott Izraelnek, hogy ez a küzdelem mindig előtte legyen. „Azért nem eszik Izráel fiai a szökőinat, amely a csípő forgócsontján van, mind a mai napig, mert megérintette Jákób csípőjének forgócsontját, a szökőínt.” (Gen 32,33) Így a Hertz Biblia kommentárja is aztán az egyes versek magyarázatánál már valóságos, testi küzdelemként írja le a tusakodást.
Másrészt úgy gondoljuk, hogy a lelki-szellemi küzdelmek nyomai, amelyek például egy egész éjszakán át tartanak álomban, vagy ébren az ágyban forgolódva, a lélekben tesznek kárt, és ezáltal a testet is beteggé tehetik. Fejfájást, testi gyengeséget, erőtlenséget okozhatnak utána. De egy ’csipőficam’, egy sántítás meglátásunk szerint nem jön létre egy Istennel való puszta szellemi tusakodásból.
„Az elrejtett dolgok az Örökkévalóé, a mi Istenünké, de a kinyilatkoztatott dolgok a mieink és gyermekeinké mindörökké, hogy megtegyük minden igéjét ennek a törvénynek.” (V Móz 29,28)
Adon Jesua áldja! Salom!