A zsidókeresztény ébredés (I-III. század)

A zsidókeresztény ébredés

(az első századok)

 

Közvetlenül a Jesua (Jézus) feltámadása utáni időkben egy bámulatosan növekedő zsidó gyülekezet történetét írja le a Cselekedetek könyve. Évek alatt az egész zsidóságot áthatotta a Jesua Messiást elfogadók mozgalma.

(120-ból 3000)

Jesua mennybemenetele után még százhúsz zsidó testvérről ír a Cselekedetek könyve (Csel. 1,15), akik néhány nap múlva sávoutkor (pünkösdkor) az események középpontjába kerültek. A nagy zarándok ünnepen, sávoutkor aztán a diaszpórából érkező zsidók sokasága közül voltak azok, „akik szavát (az örömhírt) örömmel fogadták, bemerítkeztek, úgyhogy aznap mintegy háromezer lélek csatlakozott a csoporthoz.“

(5000 férfi Jeruzsálemben)

A növekedés szüntelenül folytatódott ettől a naptól: „Az Úr pedig napról napra  csatolt hozzájuk olyanokat, akik megmenekültek.“ (Csel. 2,47). Rövid idő telt el és a zsidó ősgyülekezet már nagyon felduzzadt, „úgyhogy a hívő férfiak száma körülbelül ötezerre emelkedett Jeruzsálemben.“ (Csel. 4,4). Ez a megmagyarázhatatlan számbeli növekedés volt a fő oka annak, hogy a főpap, a vének és az írástudók elé vitték az apostolokat kihallgatásra (Csel. 4,3-37). Ez nem csoda, hiszen ha a jeruzsálemi ötezer zsidó hívőt vesszük alapul, akkor elképzelhető az a hatalmas gyarapodás, amit az apostolok és a testvérek hamar elértek. A Cselekedetek könyve ötezer férfit említ, a nőkről és gyerekekről nem beszél, így csak Jeruzsálemben ekkortájt a konkrét számadat kétszeresére-háromszorosára is tehető a Jesuát követő lelkek száma. Másrészt az ötezer férfiba nem tartoztak bele azok a sávout ünnepére felzarándokolt zsidók, akik akkor bemerítkeztek, de ünnep után valószínűleg előbb-utóbb hazamentek a diaszpórába. Ez méltán kiválthatta azt, hogy a szanhedrin szükségesnek tartotta az apostolokkal szembeni határozott fellépést.

(tízezrek)

A következő évtizedekből csak a folyamatos növekedésről kapunk tudósítást egész Izrael területén: „Mindig többen csatlakoztak hozzájuk olyanok, akik az Úr által hittek: férfiaknak és asszonyoknak nagy sokasága.” (Csel. 5,14) „Mikor azonban Fülöpnek hittek, ki az Isten királyságáról és a Krisztus Jézusnak nevéről szóló örömüzenetet hirdette, bemerítkeztek férfiak is, nők is. … a Jeruzsálemben tartózkodó apostolok meghallották, hogy Szamária az igét befogadta…” (Csel. 8,12.14) Később Péter halottat támasztott fel, és „a dolog egész Joppéban ismeretessé vált, úgyhogy sokan hittek az Úrban.” (Csel. 9,42) Majd egy későbbi időszakról ugyancsak így számol be az Írás: „Istennek igéje pedig növekedett és sokasodott.” (Csel. 12,24)

A Cselekedetek könyvében a következő, konkrét adat már egy hatalmassá duzzadt mozgalom képét mutatja. Időközben már komolyan felléptek a Jesuát Messiásnak valló zsidók ellen. István diakónus mártírhalála után akár az életével is játszhatott az, aki a zsidó ősgyülekezethez csatlakozott. Mégis azt olvassuk, hogy a sok év múlva visszatérő Sault (Pált) Jákov (Jakab) apostol és a vének örömteli hírt újságolva köszöntik: „Látod testvérem, hány tízezer1 hívő van már a zsidók között, és valamennyi buzgón megőrzi a Tórát.“ (Csel. 21,20). Ez már egy hatalmassá nőtt gyülekezet képét mutatja Izraelben, amihez hasonlót talán csak ma látunk a világon lévő messiási zsidóság összességét nézve.

Hogy pontosan mennyit jelentett ez a sok tízezer hívő, és Izrael össznépességében milyen súlya lehetett, nem tudjuk. De két adatot viszonyításként lehet találni ezekből az időkből. Saul a harmadik missziós útjáról tért vissza Jeruzsálembe, ahol ez a mondat elhangzott. Ez nagyjából az ötvenes évek végén történt. „Josephus és Philo a farizeusok számát – a Templom pusztulása előtt – szerény hatezerre becsülte, az esszénusokét pedig négyezerre.”2 Ez az adat tehát a hatvanas évek végéről származik, és akkor is irányadó, ha a farizeusok, esszénusok támogatóikkal, pártolóikkal valószínűleg többen lehettek. Az Izrael területén élő össznépességet pedig az Enciklopédia Judaica ebben az időben 2,5 millió körülire teszi.3

Ha Izrael egész nemzete maradéktalanul nem is tért a Messiáshoz, de az Örökkévaló által adott új utat zsidók tízezrei járták. A zsidó nép közül sokan nagy ellenállást tanúsítottak Jesuával szemben, és a nép egésze Isten akarata szerint nem ismerte fel a Messiást. Ez kiderül az újszövetségi írásokból, és ezt gyakran hangsúlyozni szokták. De igaz az is, hogy egy nagyon jelentős számú maradék találta meg a Messiást és ismerte fel benne az ószövetségi ígéretek beteljesedését, és a Cselekedetek könyvének számtalan csodája, eseménye mutatja, hogy megelevenedett a megígért Jesua Messiás világossága és hatalma Izrael földjén.

Azonban Jesua (Jézus) minden szavának mindenben be kellett teljesednie. Két, ezekre az időkre vonatkozó nagy próféciája közül az egyik meglett, amikor a Templomot és Jeruzsálemet lerombolták Titusz seregei 70-ben (Mt. 24-25). Ez és az utána következő események nagy megrázkódtatást jelentettek a Jesuában hívő zsidóknak is. Jeruzsálem lerombolásakor a szemeik előtt elevenedtek meg a Messiás szavai: „Ha azonban azt látnátok, hogy Jeruzsálemet tábor veszi körül, akkor ismerjétek fel, hogy elpusztulása közel van. Akkor majd, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekbe, akik a városban lesznek, távozzanak belőle. Akik a mezőn lesznek, ne menjenek a városba.“ (Lk. 21,20-21).

A Messiás másik próféciája akkor lett valóssággá, amikor később a zsinagógából kizárták a hívőket: „Ki fognak vetni titeket a zsinagógából.“ (Jn. 16,2). Noha ennek már lehettek előzményei (Jn. 9,22), nagy csapást jelentett ez a zsidókeresztények számára.

 

A vallásos zsidóság problémája

A Krisztus utáni első évszázadban a zsidóságnak négy fő áramlata volt Izraelben: a farizeusok, a szadduceusok, az esszénusok és a zelóták. Biztosan ez a pluralizmus volt a legfőbb oka annak, hogy a messiási zsidóság ebben az időben egyszerűen egy csoportosulás volt a többi között. Azonban aztán Kr.u. 135-ben elérkezett az idő, amikor a rómaiak elűzték a zsidókat.

Izrael népe számára ez totális vallási, politikai és nemzeti vereséget jelentett. Több, mint egy millió zsidót öltek meg és majdnem százezret vittek száműzetésbe. A zelóták, a szadduceusok és az esszénusok számára ez tulajdonképpen fennállásuk végét jelentette. A farizeusok túlélték, azonban akkoriban úgy, mint a babiloni száműzetés idején, szembesültek a kérdéssel: hogyan tud az ősrégi bibliai hit, a zsidó vallás  Templom nélkül továbbélni?

A Sínai tanítással Izrael egy háromfelé osztott törvényrendszert kapott. Egyszer az erkölcsi törvényt, amely nem vesztette érvényét, sőt az Újtestamentumban az Úr Jézus által törvényként magasabb szintre került («úgy szeresd a felebarátodat, mint magad», III. Móz. 19,18; Mt. 5,43-44). Igazságszolgáltatási törvény (meghatározott büntetések súlyos bűnökre, úgymint a III. Móz. 20 stb.) és végül a ceremoniális törvények, amelyek az áldozati rendszert, a különböző templomi szolgálatokat, a papok és leviták funkcióit stb. szabályozták (pl. III. Móz. 16; 17,21-25). Ezek a szertartásokkal kapcsolatos törvények különböző módon ábrázolják ki Isten szentségét, és az akaratával szembeni alázatot hangsúlyozzák. Mindez a múlté volt azután, hogy Titusz 70-ben végérvényesen lerombolta a második Templomot. Nem volt többé Isten által felszentelt épület, és ezáltal a papok és leviták hivatala is megszűnt, és az egész áldozati rendszer kivitelezhetetlenné vált.

E megváltozott helyzet valóságos katasztrófát jelentett a zsidó vallás szellemi és teológiai tartalma miatt. A zsidó vallás alappillérei rendültek meg, mert az áldozatok bemutatása általi bűnbocsánat lehetősége nem létezett többé. Továbbá mindez összefüggésben volt a felkent Megváltó megjelenésével. A Messiás, Dávid Fia, Aki a zsidó felfogás szerint csak egy megszentelt Templomban jelenhetett meg, ezek után már nem jöhet el, hiszen nincs többé Templom.

Annak lehetősége veszett el, hogy Isten igazságosságát és szeretetét összeegyeztessék. Isten, az Úr a bűnök szigorú bírája, de szerető Atya is, Aki a helyettesítő állatáldozatok által megbocsátást akart adni. Ám ez a Templom elpusztulása után többé nem volt lehetséges.

Hogyan lehet Templom nélkül engesztelést szerezni? Erre kellett választ találni. Egyidejűleg azonban Javnéban, a helyen, ahova a rabbik menekülni tudtak, egy további probléma is fejtörést okozott nekik: Az eljövendő Messiásnak Dávid Fiának kell lennie, ami azt jelenti, hogy Dávid nemzetségéhez kell tartoznia. 70. év előtt nem jelentett problémát, hogy ezt bizonyítsák, mert minden családi lajstromot gondosan vezettek és a Templomban őrizték. Az első Templom lerombolásakor ezeket meg tudták menteni, ám a második Templom megsemmisülése idején tragikus módon elégtek a családi lajstromok. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a messiási reményt egyelőre temetni kell, vagy valamilyen formában és módon a messiásvárás felfogását módosításnak kellett alávetni.

 

Mi történt a zsidókeresztényekkel?

A zsidókeresztény körök három évvel a Templom lerombolása előtt a vezető szellemi személyiségek útmutatására Pellába mentek, egy városba Péreában, a Jordántól keletre. Így a messiási zsidókat nem pusztították el a rómaiak. Nemcsak túlélték ezeket az időket, hanem felismerték Jézus beszédeinek prófétikus beteljesedését is (pl. Mt. 24-25) a Templom jövőjét illetően, és ez hatással volt szellemi látásukra is.

A Templomra, mint a Sínai tanítás külsődleges jelképére már nem volt többé szükség. Az új szövetség feleslegessé tette, és a kereszt által az áldozati rendszer fő célját elvesztette. A zsidókeresztények bizonyítani tudták hitük helyes mivoltát: Jézusnak kell lennie az Ószövetségben megprófétált Messiásnak, mert egy másik Messiás ezután már nem jöhet. Az áldozati rendszer, mint az engesztelés a bűnökért, ki lett váltva a kereszttel. A Templomot lerombolták úgy, ahogy Jézus azt előre megmondta. Jeruzsálemet pontosan úgy, ahogy Jézus leírta, meghódították. Mindez nem volt többé tagadható.

Így váltak a nazarénusok – a zsidókeresztényeket így is nevezték (Csel. 24,5) – veszélyessé a tudós farizeusok számára Javnéban. Mivel teológiailag nem lehetett legyőzni őket, más módon kellett kikényszeríteni, hogy a zsinagógákat elhagyják. Megfogalmaztak egy imádságot a «minim» átkával, amelyet aztán minden zsinagógában elmondtak. A héber minim szó szektákat jelent, de a kezdőbetűiből összerakható a «názáreti Jézusban hívők» kifejezés is. A kifejezés mindkét jelentésével a messiási zsidókra céloztak.

Így kellett elhagyniuk a messiási zsidóknak a zsinagógákat, amelyek ettől fogva a Templomot pótolták. Ez a szétválás vezetett oda, hogy a zsidókeresztények váltak Isten kinyilatkoztatásának tényleges hordozóivá, és egyedül ők vitték tovább a bibliai hitet. Ezzel párhuzamosan fejlődött ki a rabbinikus zsidóság, amelynek noha biblikus gyökerei vannak, azonban ahhoz sok emberi rendelést hozzátettek, hogy pótmegoldásokat találjanak az elveszett Templom helyére. A rabbik által létrejött egy elidegenített Messiás fogalom, ami ahhoz vezetett, hogy újra és újra Messiásként tiszteljenek embereket. Így a zsidó történelem folyamán sok esetben hamis Messiásokat tettek ismertté. A leghíresebb Bar-Kochba volt (héberül a csillagok fia) a rómaiak elleni zsidó felkelés idején (Kr.u. 132-135), később Sabbatai Zwi (1626-1676), aki végül áttért az iszlám vallásra, és a mi időnkben Menachem Mendel Schneerson (1902-1994), aki hosszú évekig a chábádi mozgalom vezetője volt, melyet lubavicsi mozgalomnak is neveznek.

A rabbinikus zsidóság levált a biblikus zsidóságról. Bár az Ószövetséget Isten Igéjének tartják, mégis a körülmények miatt arra kényszerültek, hogy eltávolodjanak tőle annak érdekében, hogy a zsidó vallás fennállását lehetővé tegyék a száműzetésben. A rabbinikus zsidóság megkérdőjelezhetetlenül zsidó; e nélkül Izrael nem tartott volna ki sem a száműzetésben, sem a diaszpórában, mert a bölcsőtől a koporsóig szabályozta a zsidó életet. Azonban, mivel ez többé nem volt biblikus, nem tekinthető az igazi zsidóság folytatásának.

A Jézusba vetett hit, amit kezdetben az «útnak» neveztek (Csel. 9,2), nem akart új vallássá válni. A nazarénusok felismerték Jézusban a bibliai próféciák beteljesedését, az Édentől Malakiásig, ezért a Jézusban való hitre úgy tekintettek, mint a bibliai hit következetes folytatására. Az, hogy ezt a zsidó közösségben ne fogadják el, Isten akarata is volt, mert ezáltal vált lehetségessé, hogy a nem zsidók Izrael Istenét elfogadhassák. Ebben nyilvánult meg a népek számára az Izrael által kapott áldás egyik oldala (Róm. 11,1; I. Móz. 12,2-3; Jesájá (Ésa.) 66,18-19).

A 132. évben aztán megkezdődött az Izrael földjén maradt zsidó lakosság utolsó kísérlete, hogy a római iga alól felszabaduljanak. A hadvezér Bar Kosibát, aki a felkelést vezette, Akiba rabbi Messiássá kiáltotta ki és Bar Kochbának nevezte4, így lett ez egyike a Messiás sok megnevezései közül. A felkelést leverték, és majdnem az egész lakosság száműzetésbe ment. Azonban a messiási zsidók számára különösképpen szomorú következményei lettek ennek a történésnek. Mivel Bar-Kochbát nem ismerték el Messiásként, és ezért vonakodtak attól, hogy érte harcoljanak, így a hadvezér súlyos váddal támadt a háborúban való szolgálatot megtagadók ellen, olyannyira, hogy árulóként kiközösítette őket.

Ezzel a szakadás végbement. Bár hatvan évvel korábban a messiási zsidókat már elűzték a zsinagógákból, ám még mindig a zsidó nép részeként tekintettek rájuk. Ezzel azonban ez a múlté volt. Nem maradt más a számukra, mint a szomszédos országokba kivándorolni, és az ott fennálló Jézusban hívő közösségekhez csatlakozni. Ám nyolcvan évvel Pál missziós útjai után, ott már a nem zsidó tagok többségben voltak. Így tűnt el a messiási zsidóság mint mozgalom a térképről. A zsinagógától már rég különváltak, és most a népükből is kitaszították őket. A nem zsidókkal éltek egy közösségben, akik a zsidó Messiásba vetett azonos hitben jártak, de nem volt ismeretük és gyakran megértésük sem a zsidóságra nézve. Ezért elkerülhetetlen volt a teljes asszimiláció a vendég népekbe. Ennek a XVII. századi felvilágosodás koráig így kellett maradnia.

 

Végjegyzetek:

1 A legtöbb magyar Bibliafordításban az szerepel, hogy „hány ezer hívő van a zsidók között…”.  Nem lenne sok értelme annak, ha Jákov (Jakab) és a vének ezt újságolták volna Saulnak, hiszen már évtizedekkel korábban, Saul megtérése előtt is ötezer hívő férfi volt Jeruzsálemben.

David H. Stern Zsidó Újszövetségét és kommentárját vettük alapul a számadat tisztázásához. (A görög szövegben lévő ’muriades’ szó tizek ezreit, azaz tízezreket jelent.) De a magyar Csia fordítás és a Vida Sándor fordítása is tízezreket ír.

2 Risto Santala: Pál apostol – Saul rabbi, Budapest, 2002, Kiadja a Bridge Mission Society 37 oldal – Josephus: A zsidó háború XVII;2,4 és XVIII;1,5.

3 David H. Stern idézi a Jewish New Testament Commentary 300. oldalán az Encyclopedia Judaicát.

4„A felkelés közepette azonban Akiva rabbi kijelentette, hogy Bar Kochba a Messiás – a IV. Móz. 24,17 beteljesedése szerint: „Fölkel egy csillag Jákóbból”. Mivel arámul a kochba szó csillagot jelent, Kosiba nevéből “Bar Kochba” lett, “a csillag fia”. (idézve: Moishe Rosen: Jeschua, der jüdische Name von Jesus, 2009, media!worldwidewings 122.o.)

(’A vallásos zsidóság problémája’ és ’Mi történt a zsidókeresztényekkel?’ című fejezetek kiemelések Shlomo Drori/Jurek Schulz: Az Édentől a Paradicsomig c. írásának IV. részéből. Az egész írás a honlapon megtalálható a Tanítás mappában.)

 

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

2 Responses to A zsidókeresztény ébredés (I-III. század)

  1. Brigitta says:

    Köszönet, ezért az anyagért. Nagy segítséget ad számomra az Apcsel tanulmányozásához és megértéséhez.
    Salom!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*