Az Édentől a Paradicsomig III. rész


A VÁRT MESSIÁS

 

Visszatérés a babiloni száműzetésből

 

Júda királysága, a Dávid és Salamon alatti nagy Izrael utolsó maradéka nem volt többé. Sedékiást, a megvakított királyt (II. Kir. 25, 7) elfogták, és vele a lakosság nagy részét a papokkal, és tudósokkal együtt száműzetésbe vitték Babilonba ugyanúgy, ahogy Izrael népének minden egyes gazdag és befolyásos emberét (II. Kir. 25, 11-12). Hogy kell mindezt értelmeznünk? Isten elhagyta népét? Vagy Izrael hagyta el Istenét?

Jeruzsálem lerombolásának oka és különösen a Templomé abban áll, hogy Izrael már réges-rég elhagyta Istenét! (II. Krón. 12, 5; 15, 2 stb.). Amikor a Templomot Nabukodonozor Kr.e. 586-ban lerombolta, a zsidók vallási életében döntő fordulat következett be Babilonban.

Nem szabad úgy elképzelnünk a babiloni számkivetettséget, mint egy fogságot kényszermunkával és teljes jogfosztottsággal. Nem, semmi esetre sem. Habár a zsidók elkülönülten éltek, de bizonyos autonómiával. Gazdaságilag nem ment nekik olyan rosszul. Szembesültek azzal a kihívással, hogy miként alakítsák át a hitüket, amely kifejezetten a templomi áldozatok köré épült fel. Templomi áldozatok híján, a Templom nélkül kellett boldogulniuk. Ez volt a babiloni tartózkodásuk legnagyobb kihívása.

A Babilonba hurcoltaknak meg kellett találniuk a módját, hogy az áldozati állatokat „pótolják”, hisz az áldozati állatok szolgáltak helyettes áldozatként az egyes személyek és a nép bűneiért is. Ezek a különböző pótlási formák belevésődtek a vallásos zsidóságba. Korábban felmentek a három zarándok ünnepen a Templomhoz Jeruzsálembe, ezekre az imádat más formáját kellett kifejleszteni. Olyant, amely egyrészről összetartotta a zsidó népet, másrészről szellemi összhangot is teremtett Jeruzsálem és a diaszpóra között. Ez valódi szellemi felismerés és fordulat volt a zsidóságban a Bábelbe való deportálás traumatikus és kegyetlen eseménye ellenére. Hogy milyen rossz volt ez számukra, az a 137. zsoltár első verséből cseng ki: „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.” A nép kész volt arra, hogy szellemileg visszatérjen az Istenhez. Nemcsak a Jeruzsálembe történő zarándokutakkal, hanem az Írásra való figyelmezéssel.

Így jöttek létre a tanházak, amelyeknek Isten Igéjét kellett közvetíteniük. Ezeknek a tanházaknak (imaházaknak), amelyeket zsinagógáknak neveztek, kellett pótolniuk attól fogva a jeruzsálemi Templomot, különösen a Biblia utáni időkben.

Ugyanakkor kiadták Babilonban a diaszpórai lét első kötelező rendjét, amely a zsidó ember életét szabályozta a bölcsőtől a sírig. A szombati rendek, az étkezéssel kapcsolatos törvények, a tisztasági előírások, a bibliai zarándok ünnepek megtartása, mint a pészah, sávuot, szukkot stb.

Fontos tudni, hogy a következő rendeket, amelyek évszázadokon át tovább fejlődtek, és amelyeket Halachának neveztek el, mindenkire nézve mérvadóan isteniként és kötelezőként magyaráztak.

Azzal, hogy Mózest elhívta Isten, egyrészről megadta a Sínai hegyen akaratának írásos formáját a Tórában. Ezzel egyidejűleg azonban egy szóbeli hagyományt is továbbadtak, amelyet itt a diaszpórában rögzítettek írásban a tudósok, és jogilag kötelező erejűként magyaráztak.

Így keletkeztek az első rendek, amelyek végül a Talmud összeállításához vezettek. A monumentális mű Babilonban indult útjára, és csak a Kr. utáni 4. évszázadban zárták le a ma is rendelkezésünkre álló formájában. Ez a gigászi mű, amelyen körülbelül 2 800 ember dolgozott a bábeli időktől fogva (Kr.e. 586-tól) a Kr.u. 4. évszázadig, német kiadásban majdnem 10 ezer oldalas, és tizenkét kötetre osztották fel.

Minden évszázadban mindenekfelett egyetlen és egyedüli szükségletet elégített ki: hogyan tudunk zsidóként Templom nélkül, az Isten által adott rendben Izraelen kívül élni. A tanítás és a vallásos nevelés eztán az újonnan alapított „kis Templomban”, a zsinagógában történt.

Ám tekintsünk vissza újra Izrael valódi, áldást hordozó vérvonalára: Amikor Jákob fiait megáldotta, Isten Júda megpillantásakor ezt mondatta vele: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálcza térdei közűl; míg eljő Siló, és a népek néki engednek.”(I. Móz. 49, 10)

Erre és más kijelentésekre emlékeztek a zsidók Bábelben. Noha úgy tűnt, hogy a politikai függetlenség a múlté, Isten mégis tartja az ígéretét, ennek pedig logikus következménye kell, hogy legyen: a Siló, a Messiás eljövetele közel van!  A Bábelben is élő Dániel próféta (Dán. 1, 1-6) a Siló megjelenésének pontos időpontját megkapta kinyilatkoztatásban (Dán. 9, 22-27). A nép e próféciát abban az időpontban mégsem érthette egészen.

A száműzetés után évtizedekkel minden bizonnyal alig élt valaki az elhurcoltak közül, amikor a perzsák meghódították Bábelt Kr.e. 539-ben. Czírus király, a perzsa hódító kibocsátott egy rendeletet, amelyben megengedte a zsidóknak a visszatérést.  (Ezsd. 1, 1-4). Nem csak arról szólt, hogy az elpusztított várost és a Templomot ismét fel szabad építeni (Ezsd. 6, 3-6), hanem az ország többi, nem zsidó lakóit is  felszólította, hogy ezt anyagilag támogassák (Ezsd. 6, 8).

Sok évvel születése előtt Czírust kiválasztotta Isten erre a feladatra, ahogy Ésaiás próféta Istentől ezt megkapta (Ésa. 44, 28 – 45, 13).

Zorobábel

A Zorobábel vezetése alatt érkező első nagy csapat az összesen négy csoport közül, amelyek mintegy 100 év alatt tértek vissza, 42 360 zsidót számlált a 7 337 szolgálóval és a mintegy 200 templomi dicsőítő zenésszel együtt (Ezsd. 2, 64-65; Neh. 7, 66-67). Zorobábel Dávid király egy leszármazója volt, akit Aggeus az elkövetkező világ fejedelmeként látott (Agg. 2, 20-23).

Alig telepedtek le újra a régi hazában, a megérkezésük utáni második évben, Kr.e. 520-ban elkezdték építeni az új Templomot (Ezsd. 3, 8). Ebben az időben a bábeli halachikus törvényeket nem érvénytelenítették. Az Istentiszteletet és a későbbi áldozati szertartásokat megújították, azonban az új viszonyokat a deportálás tapasztalatainak megfelelően alakították (Ezsd. 6, 15-18; Neh. 9-10). Láthatjuk, mire vezetett a száműzetés: elhozta a visszatérést Istenhez (Ezsd. 6, 21-22).

A második Templom építése nem ment minden bonyodalom nélkül. Elsőként ott volt az időközben betelepített lakosság ellenállása, egy különböző nemzetekből álló népé, akik közt olyan zsidók is voltak, akiknek nem kellett fogságba menniük. Őket nevezték szamáriaiaknak (Ezsd. 4, 9-10; II. Kir. 17, 24-41), mert az eredetileg Szamáriához tartozó területeket – a korábbi Izraelnek, az északi országnak területén – tették lakóhelyükké, Szamáriát téve fővárossá (II. Kir. 17, 24-26).

De a perzsa hivatalnokok is megpróbálták ellehetetleníteni a Templom építését. Ők ebben látták az első lépést a megújult, szuverenitással rendelkező Izrael felé, amit meg akartak akadályozni. Ez az erős ellenállás az építkezés időszakos megszakításaihoz vezetett. Ezért szükségszerűen a második Templom Salamon első Templománál sokkal szerényebb lett több, mint húsz évvel Czírus rendelete után, amikor befejezték. Egy időben bátorított Aggeus, Zakariás, Zorobábel arra, hogy folytassák a munkát. Aggeus a második Templom építéséről tartotta első nyilvános beszédét Kr.e. 520. augusztus 29-én, és Kr.e. 520. december 18-án ismét lerakhatták az első alapkövet (Agg. 2, 1-9; Zak. 1, 1-16; 2, 1-4).

Kr.e. 515. április elsején aztán felszentelték a második Templomot. De azok körében, akik visszatértek, inkább a csalódás uralkodott el, mint az öröm. Erről Ezra (Ezsdrás) számol be a könyvében (Ezsd. 3, 12).

Egyrészt a szövetség ládája már nem állt rendelkezésre, ugyanígy az oszlopok, a Kérubok és menóra sem; másrészt nem volt ott Isten „sekinája”, Isten jelenléte, dicsősége, ahogy az első Templom felszentelésekor ez megtörtént. De körülbelül 70 évvel az első Templom lerombolása után a második Templom ismét állt.

 

Ezra (Ezsdrás)

A buzgalom, amivel a visszatéréstől fogva megkezdték az Isten akarata szerinti új életet, megkívánt egyidejűleg egy új, Isten törvényei szerinti életvitelt. Mivel sokak számára a Tóra (Mózes öt könyve) teljes terjedelmében már nem volt ismert, helyette csak a halachikus életrendről tudtak, Ezrának (Ezsdrásnak) nyilvános felolvasásokat kellett tartania a Tórából (Neh. 8, 1-6).

Aztán a Nehemiás 9. és 10. fejezetében olvassuk, hogy a nép megvallotta a bűneit, és egy hűségesküvel visszatért az Isten iránymutatásaihoz, a sabbat megtartásához, az áldozatokhoz, az idegen népekkel való Isten szerinti kapcsolatokhoz, különös tekintettel az izraeliek és nem izraeliek közti vegyes házasságoktól való tartózkodásra. Sőt, újra el kellett sajátítani a héber nyelvet, mivel már nem ez volt a köznyelv (Neh. 13, 24). Így vezette vissza Ezra (Ezsdrás) a száműzöttek második nagy csoportját Jeruzsálembe Kr.e. 457-ben. Ő, Lévi utódja, annak a Serája főpapnak a fia, akit Nabukodonozor öletett meg Kr.e. 586-ban (Ezsd. 7, 1; II. Kir. 25, 18-22). Ezra (Ezsdrás) keményen eltökélte magát, hogy az oly szükséges feladatokat végrehajtja (Ezsd. 9, 6.10; 10, 1-5). Izraelnek és a visszatértek maradékának, akik ismét Jeruzsálemben éltek, és akik az egész népet reprezentálták, újra egy szent népnek kellett volna lenniük, elválasztva és Isten törvénye szerint élve a Tórának megfelelően.

Ezra (Ezsdrás) a legnehezebb célkitűzéssel kezdte, amely a zendülés súlyos veszélyét is magában hordozta: minden izraelita nem zsidóval kötött házasságának felbontásával, beleértve a gyerekeiket is (Ezsd. 9; Neh. 13, 23-31). Ez a kegyetlennek tűnő cselekedet szükséges volt azért, hogy lehetővé tegye a nép számára a visszatérést Istenhez. Izrael története elég gyakran megmutatta, hogy a pogány házastársak a bálványimádáshoz vezető utat kövezték ki (Neh. 13, 26). A házastársakat egyébként anyagilag nagyvonalúan kárpótolták.

Tizenhárom évvel Ezra (Ezsdrás) Jeruzsálembe érkezése után megjelent Nehémiás, aki a perzsa udvarban magas pozíciót töltött be. Ő volt a harmadik személy, aki jelentős volt a jeruzsálemi és az egész júdeai zsidó közösség újjáépítése szempontjából. Ám ő egy másik területen működött.

Amíg Zorobábel fő célja a Templom újjáépítése volt, Ezrának (Ezsdrásnak) pedig a nép szellemi újjászületésének elősegítése adatott feladatként, addig Nehémiás egészen másban látta meg feladatát. Ez a gyakorlati újjáépítés volt, a világi keretek megteremtése, amely nélkül egy nép sem tud létezni. A tettek embere volt, és birtokában volt a szükséges tudásnak, tehát e feladathoz kellő tapasztalattal is rendelkezett.

Nehémiás vezető típus volt. Világos cél lebegett a szemei előtt és tudta, hogy ez hogyan érhető el.  Mindenekelőtt azonban megértette, hagynia kell, hogy mások a látomásának részeseivé váljanak, és őket kell motiválnia az együtt munkálkodásra. Gyakorlatias emberként hamar rájött, hogy mi lesz az első feladata. Hiszen Jeruzsálem városfalát a babiloniak rombolták le, és ismét fel kellett építeni, mert e védelem nélkül a város nyugalma sem biztosított és így fejlődni sem tud. Azonban ennek kivitelezése nem volt olyan egyszerű. Az ellenséges szomszédok és különösen a szamáriaiak hasonlóképpen tisztában voltak a védőfal jelentőségével. Ezért megtettek mindent, hogy az építkezést megakadályozzák.

Sikerült Nehémiásnak meggyőzni a népet a vállalkozás fontosságáról. Így egy emberként állt mögé mindenki, és megszervezhette az építkezést, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat, mert mielőtt az építkezés megkezdődhetett volna, a törmeléket el kellett takarítani, amely azóta ott feküdt, amióta Nabukodonozor meghódította a várost. Hamarosan kiderült, hogy nagyon komoly volt az ellenség abbéli törekvése, hogy az építkezést megakadályozza. Így csak a férfiak felét tudták foglalkoztatni az építkezésen, mivel a többieknek őrködniük kellett. Ugyanez volt a helyzet Izrael országának felépítésénél is, a cionizmustól az államalapításig, tehát kb. 70 évig.

Mindezek ellenére a városfal 52 nap múlva állhatott, ami fantasztikus teljesítmény! Ám ezzel Nehémiás feladatai még nem fejeződtek be, további feladatok vártak rá, amelyek megoldását tizenkét éves jeruzsálemi tartózkodása alatt kellett megtalálnia. Az első probléma szociális természetű volt: jelentős élelmiszerhiány a városban. Természetesen ennek következményei a magas árak lettek. Ehhez járultak még a magas adók, amelyeket a perzsa király vetett ki a zsidókra. E bajok következményeként sok embernek el kellett rejtenie a pénzét a jobb módú testvérei elől. Mindez azt jelentette, hogy magas kamatokat kellett fizetni, és gyakran zálogba adták a tulajdont. Sőt voltak esetek, amikor a szülőknek a gyermekeiket rabszolgának kellett eladniuk azért, hogy a szükséges pénzt elő tudják teremteni. Ezek az állapotok természetesen a Tóra egyértelmű megsértésével jártak, és amikor Nehémiás hallott ezekről, azonnal cselekedett.

Minden gazdagot összehívatott és súlyosan megfeddte őket. Felszabadultak a pogányok igája alól – tett nekik szemrehányást Nehémiás – és most ők hajtják a testvéreiket szolgaságba azzal, hogy a tulajdonukat elrabolják? Isten törvénye megtiltja, hogy az izraelitáktól kamatot kérjenek. Ezt elfelejtették, vagy már nem akarnak emlékezni rá? Karizmatikus vezetői alkatának köszönhetően Nehémiásnak sikerült szégyenletes viselkedésükről meggyőznie a tehetős embereket, akik készek voltak rá, hogy a megtörtént jogtalanságot ismét jóvátegyék. Minden elkobzott vagyont megint visszaadtak, a rabszolgákat váltságdíjjal kiváltották, és minden kamatot visszafizettek. Ezra (Ezsdrás) újra visszavitte a népet az Istenhez a megkövetelt rendbe, Nehémiás pedig a választott nép egyes tagjai közti kapcsolatokat állította helyre. Mindkét esetben a Tóra volt a zsinórmérték.

Amikor az ellenséges szomszédok belátták, hogy abbéli törekvésük, hogy a visszatért zsidókat elnyomják vagy elkergessék, kudarcot vallott, úgy döntöttek, hogy megölik Nehémiást. Nagyon agyafúrt módon próbálták ezt meg, de Nehémiás átlátott az ellenség aljas tervein és nem esett bántódása.

Önmagában a városfal fennállása még nem adott teljes biztonságot a lakosság számára. A városkaput őrizték, és csak napközben volt nyitva. Ezenkívül őrök állomásoztak a városban mindenhol. Éjszaka minden ember a saját házát őrizte.

Valamit még meg kell jegyeznünk: Nehémiás ugyanazon a helyen építette fel a városfalat, ahol a korábbi állt. Isten iránti bizakodásában nem volt kétsége afelől, hogy Jeruzsálem újra el fogja érni a korábbi nagyságát. Ám mindaddig fennállt a probléma: a lakosság alacsony száma miatt a város nagy része még lakatlan volt, ez pedig biztonsági problémát okozott.

Noha Nehémiás bízott Istenben, tudta, hogy az embernek nem szabad tétlennek maradnia. A zsidók legnagyobb része Jeruzsálemen kívül élt, vidéken vagy kis városokban. Ez biztonságosabb volt és anyagilag is kedvezőbb. Nehémiás kiadott egy rendeletet, amelyben a városon kívül élő zsidók egytizedét kötelezte, hogy települjenek le Jeruzsálemben. Tizenkét év után tért vissza Nehémiás Bábelbe. Ott ismét fontos feladatok vártak rá. A papság még mindig nem tartotta meg megfelelően a parancsolatokat; az adórendszer, azaz a tized beadása nem működött megfelelően. A sabbatot megbecstelenítették, a városkapu előtt vásárokat tartottak. Újra létrejöttek vegyes házasságok is.

Nehémiás könyvével végződnek az Ószövetség történelmi feljegyzései, az Eszter könyve időben Nehémiás előtt zajlik. A száműzöttek visszatérésével kapcsolatban sok mindent homály borít, különösen a számuk vonatkozásában. Az első 50 ezret még biztosan továbbiak követték. Ezra (Ezsdrás) feladatát egy vallási reneszánszban látta, Nehémiás rakta le a teljes zsidó önkormányzás alapjait, amely minden területet felölelt: vallást, gazdaságot, társadalmat, jogtudományt és a védelmet.

Ennek a politikai szuverenitás nélküli önigazgatásnak kellett Izraelt mintegy 300 évig szolgálnia, a Hasmoneusok uralmának kezdetéig. Eddig tartanak a babiloni fogságból visszatért maradékról ismeretes tudnivalók. De a világi eseményeknél sokkal jobban érdekelnek minket a szellemi állapotok, és ez utóbbi különösképpen a Messiás vonatkozásában. Ezért szeretnénk foglalkozni kettővel a három száműzetés utáni próféta közül: Zakariással és Malakiással.

Zakariás bizonyára száműzetésben született, és Ezrával (Ezsdrással) és Nehémiással jött Júdeába. Ő a tizenkét kis próféta közül a leggyakrabban – negyvenszer – idézett az Újszövetségben! Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen a könyv nagyobb részét messiási üzenetek szövik át. Egyébként ez a könyv a leghosszabb is a tizenkét kis próféta könyvei közül. Zakariásban jó példát látunk arra, amit összetett próféciának neveztem. Eseményeket említ, amelyek már részben megtörténtek, de egyidejűleg jelképei valaminek, ami még sokkal később is meg fog történni. Más események egyértelműen a jövőre vonatkoznak: A Messiás megjelenésére egy második adventként. Nézzünk csak meg egy fontos Igehelyet: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod; IGAZ és SZABADÍTÓ Ő; ALÁZATOS és SZAMÁRHÁTON ÜLŐ, AZAZ SZAMÁR CSIKAJÁN.” (Zak 9, 9). Ez pontos képe Jézus jeruzsálemi bevonulásának azzal az ellentmondással, hogy: egyrészt király és szabadító, másrészt alázatos, és egy szamáron lovagol, ami akkoriban az alacsony társadalmi pozíció jele volt.

A következő vers (Zak. 9, 10) ezzel szemben valami egészen másról beszél: a Messiás uralmáról és a világbékéről. Itt kétségtelenül a Messiás második eljöveteléről és a millenniumról van szó.

A 9. fejezet 12-13. verseiben Júdás fizetségéről beszél és arról, hogy hogyan dobta el aztán a harminc ezüstpénzt. A 12. fejezet 10. verse újra az utolsó időkről prófétál: „A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és könyörületességnek lelkét, és REÁM TEKINTENEK, AKIT ÁTSZEGEZTEK, ÉS SIRATJÁK ŐT, AMINT SIRATJÁK AZ EGYETLEN FIÚT, ÉS KESEREGNEK UTÁNA, AMINT KESEREGNEK AZ ELSŐSZÜLÖTT UTÁN.”

A 13. fejezet 7. verse a Messiás halálára vonatkozik: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen,  a ki nékem társam! így szól a Seregeknek Ura.”

A 8-9. vers újra egyértelműen a végidőkre utal: „Izrael kétharmad része kivágatik, és a maradék megpróbáltatik, és megtisztíttatik, amíg segítségül hívják a nevem, és így megmenekülnek!” A 14. fejezet 3-9. versei ismét mind az utolsó időkről beszélnek. Ennyit Zakariás prófétáról.

A száműzetés utáni időszak másik prófétája Malakiás. Ő az utolsó a próféták közül, lezárja az Ószövetség „próféták” fejezetét. Ő is tesz messiási kijelentéseket. A két legfontosabb a Messiás megjelenéséről szól. A 3. fejezet első verse az első eljövetelről szól, és a követ kétségtelenül Bemerítő János: „Nézzétek, elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat. Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! – mondja a Seregeknek Ura.” (Kifejtettük már, hogy a szövetség angyala kifejezés a Messiás neve is.)

A 23. vers ezzel szemben a Messiás második eljövetelét említi, és ezért Illést követnek nevezi: „Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja.” (Malak. 3, 23 vagy 4,5). Természetesen ez az utolsó idők ítéletére vonatkozik.

Mindkét próféta szavai, akik Ezra (Ezsdrás) és Nehémiás kortársai voltak, világossá teszik számunkra, hogy a messiási remény nem hunyt ki, vagy pontosabban szólva: Isten beszélt próféták által azért, hogy a megváltóba vetett remény ne tűnjön el. Izrael elvesztette politikai függetlenségét, és ez még így maradt további 300 évig. Ez egy új, a mózesi idők óta szokatlan helyzet volt. Ez azonban nem jelenthette Izrael kiválasztottságának végét és azt sem, hogy feladata ne lenne az ezután is, hogy Isten dicsőségét hirdesse. Isten nem vonja vissza, és nem változtatja meg az Igéit.

 

Isten hallgat – Malakiás és Bemerítő János között

Miután Isten szólt Malakiás próféta által, befejezte a kinyilatkoztatásait. Majdnem négy hosszú évszázad telt el Izrael Alkotójának és Oltalmazójának Igéje nélkül. Hogyan lehetett ezt értelmezni? Talán büntetés volt? Másrészről viszont Isten adott lehetőséget Bábelből a visszatérésre, és a Templomépítés is arra utal, hogy Isten haragja elszállt! Júdea nem ugyanazt a sorsot szenvedte el, mint Izrael országa.

Így Isten magatartása emberileg nézve rejtély volt, azonban ez felelt meg az isteni tervnek. A Zsidókhoz írt levél szerzője írja, hogy Isten többször és különböző formákban szólt a próféták által. De az utolsó napokban a Fiún keresztül szólt! A kinyilatkoztatás egy egészen más formájának kellett elérkeznie. És azért, hogy ezt a változtatást még nyomatékosabbá tegye, a hallgatás hosszú időszakát iktatta be.

Az Ószövetségben is megtalálhatjuk azt a módot, ahogy Isten cselekedeteivel vezeti az embereket. Először egy bizonyos ideig nem avatkozik be, hagyja az embert úgy élni és cselekedni, ahogy akar. (Itt Izraelre lényegében úgy tekintünk, mint az emberiség prototípusára.) A következménye ennek mindig egy reménytelen helyzetbe jutás. Ebbe avatkozik be aztán Isten, elhozza a megmentést. A másik, állandó megjelenési formája annak, amilyen módon az Isten az embert vezeti, ahogyan kiválasztja – úgyszólván ügynökeként – a hű szolgát, aki a világ Urának a megmentő akcióját vezeti, vagy ténylegesen véghezviszi.

Látjuk ezt az özönvíznél, amikor Noé biztosította az emberiség megmaradását. Ábrahámot választotta ki, hogy a bálványimádásba süllyedt emberiségnek megmutassa az egy igaz Isten felismerése általi kimenekedést. József az éhhaláltól mentette meg Izraelt. Mózes felszabadította a népet az egyiptomi rabszolgaságból. Így folytatódott ez tovább a bírákon, a királyokon, a prófétákon keresztül, egészen Eszterig és Nehémiásig.

Mindezekben a példákban akkor jött el az isteni közbeavatkozás, miután minden emberi erőfeszítés csődöt mondott! És a testamentumok közti időszakban  ugyanez történt egy kivétellel, ez a Makkabeusok kora, ám erről később szólunk. Amikor minden reménytelennek tűnt, eljött a Messiás, Isten Fia a világba. Az időszak, amit most vizsgálni akarunk, mintegy 400 évig tartott, Malakiás próféciáitól Bemerítő János születésének kinyilatkoztatásáig. Ez az időszak hat korszakból áll össze: A perzsa uralom időszaka (Kr.e. 536 – 336). Ezt követi a rövid görög megszállás (Kr. e. 336 – 323). Aztán az egyiptomiak uralma (Kr.e. 323-198). A következő uralom a szíreké, a szeleukidáké volt (Kr.e. 298-165), ez is csak egy rövid időszak. Majd az egyetlen periódus, amikor a zsidók függetlenek voltak, a Hasmoneusok alatt volt (Kr.e. 165 – 63), és legvégül a római uralom Kr.e. 63-tól kezdődően.

Ahogy már mondottuk, a perzsák meghódították Babilont, és Czírus engedélyezte a visszatérést Júdeába. Nem ismeretes, hogy hány zsidó élt ezzel az engedéllyel. Ám világos az, hogy nem kevesen maradtak Mezopotámiában, hiszen mintegy 400 évvel később, Jézus idejében egymillió zsidó élt ott. A zsidók, akiket Bábelbe vittek, nem panaszkodhattak a perzsák alatt. Nem voltak elnyomás alatt, és egyfajta autonómiát élveztek. A perzsák Izrael országában is liberális uralkodók voltak, akik nem nagyon avatkoztak a zsidók életébe. Szellemi-vallási téren a hetven év radikális irányvonalváltást hozott. A száműzetést Isten igazságos ítéletének tartották, és ez megbánáshoz, bűnbánathoz és az Istennek tetsző élethez való visszaforduláshoz vezetett. A Templom, amely újra állt, kicsi volt, ezért az országban zsinagógák hálózata jött létre. A másik, új jelenség az írástudók megjelenése volt, akik rendkívül fontosak voltak a Biblia értelmezésénél két okból: egyrészt a népnek még csak kevés ismerete volt Isten Igéjéről. A másik ok praktikusabb: az arámi vált a mindennapok nyelvévé, és a héber majdnem ismeretlen volt.

A perzsa éra után jött az egészen rövid ideig, tizenhárom évig tartó görög. Nagy Sándor egy óriási birodalom felett uralkodott. Az volt a törekvése, hogy ez a birodalom egységes legyen nyelvben, kultúrában és szokásokban. Így vált a görög világnyelvvé, és így vették át a görög kultúrát és vallást mindenhol. Sőt, ez az irányzat továbbélt egészen a római birodalomig. Ez állandó harcot idézett elő a zsidók és a kultúrára és vallásra gyakorolt hellén befolyás között. Noha az Ószövetséget Kr.e. 270-ben lefordították görögre (ez a Septuaginta), és ezáltal a nem zsidó világ számára is elérhetővé vált, ez nem csökkentette a rivalizálást a JHVH hívők, azaz a zsidók és a görög többisten hívők között.

Az Izrael feletti egyiptomi, ptolemaioszi uralom volt a leghosszabb a testamentumok közti időben, 120 év.   Ebben az időszakban nem volt rossz dolguk a zsidóknak. Csak a végén, amikor Egyiptom és Szíria Izrael közepén háborúzott. Vallási szempontból ez az uralom is toleráns volt, a júdaizmus és a hellenizmus békében megfért egymás mellett. Ám éppen ebben rejlett a nagy veszély. A görög befolyás fokozatosan növekedett, és észrevétlenül majdnem végbement a görög életvitel átvétele. A hellenizmus a szépséget hangsúlyozza, a formákat és a mozgást, és ez hatással volt a zsidó istentiszteletre. Mindebben sokkal inkább a külsőségekre adtak, mint a belsőre, a forma fontosabb volt, mint a tartalom. Mindazonáltal ezt a változást nem fogadták el egyhangúan. Így jött létre két vallási csoport, a hellenizáló, amely szírbarát volt és az ortodox zsidók, a farizeusok előfutárai. A harc a két csoport között minden területen folyt: politikai, kulturális és mindenekelőtt vallási területen.

Mint említettük, a szírek meghódították Izraelt. Az első uralkodó, Nagy Antiochus alatt a zsidók még maguk intézhették az ügyeiket, ez a főpap, Oniász megválasztására is vonatkozott. Ám ekkor kezdődtek a problémák. A hellenisták a saját jelöltjüket akarták látni e tisztségben. Az új uralkodó, Antiochus Epiphanes megvesztegetése folytán Jázon lett kinevezve. Azonban az ortodoxok lázadást szítottak, és ennek következménye az lett, hogy Antiochus ellenségessé vált. A szírek úgy döntöttek, hogy a zsidó vallást teljesen eltörlik a föld színéről. Megtiltották az áldozatok bemutatását a Templomban, a körülmetélkedést bűncselekménnyé minősítették. A sabbatot és a bibliai ünnepeket nem volt szabad megtartani. A Tóra-tekercseket feldarabolták vagy elégették. A zsidókat arra kényszerítették, hogy disznóhúst egyenek, és hogy bálványoknak mutassanak be áldozatot. Azonban az istenkáromlás tetőfoka a Templomban a Szentek Szentjének megszentségtelenítése volt. Egy oltárt építettek ott, amelyen Zeusznak áldoztak. Sok zsidó próbálta megakadályozni ezt a gyalázatot, akik ezért haltak meg. Izrael újra mélypontra ért, a nép a vallási irányzatok szerint megosztott volt. Azonban sokkal rosszabb volt az, hogy a JHVH-ban való biblikus hitet alapjaiban támadták meg. A hellenizmus egy évszázaddal később a szadduceusoknak adott ideológiai hátteret. Másrészt pedig az ortodox zsidók lettek az írástudók vezetésével a farizeusok.

A következő korszak a Makkabeusoké volt. Ez száz évig tartott, és az egyetlen korszak volt a testamentumok közti időszakban, amelyben a zsidók Júdeában politikai függetlenséggel bírtak. Ahogy a történelem folyamán oly gyakran megesett, elég volt egyetlen cselekedet ahhoz, hogy lázadás robbanjon ki: egy pap gyújtotta meg a lőporos hordó kanócát. Mattathias egy pap volt Hasmon nemzetségéből, öt fiával Modin városkában, Jeruzsálemtől északra élt. Egy nap egy szír tisztviselő azt követelte, hogy a nép vigyen áldozatot a pogány istennek. Egy zsidó vállalkozott arra, hogy megteszi. Ekkor megjelent Mattathias és megölte a pártütő zsidót, és a szír tisztviselőt (I. Makk. 2, 23-25). A kocka el volt vetve, megkezdődött a felkelés. A pap a fiaival a hegyekbe menekült, és az Istenhez hű zsidók ezrei követték. Az Isten tisztelete iránti szent buzgalom indította őket arra, hogy a fegyvert fogjanak.

A felkelés huszonhárom évig tartott. A szíreknek nem sikerült leverni, és Kr.e. 142-ben Júdea függetlenné vált. Nem sokkal a lázadás kezdetét követően, Mattathias halála után a legidősebb fiú, Júda vette át a vezetését. Öt év múlva elesett a harcban. Ekkor testvére, Simon vette át a független Júdea vezetését. Hetven évig tartott a Hasmoneusok uralma, több, mint 400 évvel a júdeai királyság eleste után, és 2100 évvel a modern Izrael állam kikiáltása előtt.

Már röviddel a felkelés kezdetét követően sikerült Jeruzsálemet felszabadítani, és ezáltal lehetőség nyílt arra, ami minden zsidó szíve vágya volt. A Templomot megtisztíthatták és az Istentiszteletet újra bevezethették. Erre emlékezve ünneplik azóta a Hannukát, a felszentelés ünnepét.

Simon halála után Johanan Hyrcanus (Kr.e.134-104) vette át a vezetést harminc évig. Őt I. Júda Aristobulos (Kr.e.104-103) követte, majd Alexander Jannajjal végződött a Hasmoneusok uralma, aki majdnem harminc évig uralkodott (Kr.e. 103-76). Legtöbbször Makkabeusoknak nevezik őket a „csatakiáltásuk” miatt: „Ki olyan az Istenek között, mint Te, JHVH!”. A vers az Ótestamentumból származik, és ennek az iniciáléjából adódik a makkabi szó.  Gyakran feltételezik tévesen, hogy a Makkabi Júda beceneve, Makkabeust jelent, ám ez helytelen. Júda ezt az elnevezést meglepő katonai győzelmei miatt kapta. A Makkabi szót helyesírásilag másként írják, és kalapácsot (pörölyt) jelent, mert úgy csap le az ellenségre, mint a pöröly.

Kívülről szemlélve úgy tűnik, hogy a helyzet teljes megelégedésre ad okot. Júdea felszabadult az idegen igából, a Templom újra Isten szent Háza, a vallás minden veszély nélkül szabadon gyakorolható. Ám közelebbről vizsgálva nagyon komoly problémák voltak, amelyek a jövőt is befolyásolták. A földi és a szellemi vezetésről van szó. A Bábelből való visszatérés óta Júdea politikailag többé nem volt önálló. Emiatt a főpapi tisztség is politikai színezetet kapott. Többé már nem az ároni származás volt ennek a tisztségnek a feltétele, hanem a világi hatalmi játszmák határozták meg, ki lett főpap. Az ortodoxoknak, akiket akkoriban már farizeusoknak is neveztek, természetesen nagyon nem tetszett ez az áramlat. Az első szakadáshoz az vezetett, amikor Johann Hyrcanus a katonai győzelmeinek köszönhetően királlyá tette magát. Ezt a farizeusok nem tudták feldolgozni. Júdeában a királynak dávidi leszármazottnak kellett lennie, és a Hasmoneusok nem voltak azok. A farizeusok ellenfelei a szadduceusok voltak, akik a Hasmoneusokat támogatták, és a főpapi tisztségnek világi hatalmat is tulajdonítottak. Valami ilyesmi az egyház történetéből is jól ismert.

Miután továbbmennénk az utolsó korszakra, még egy dologra szeretném ráirányítani a figyelmet. A szírek időszaka alatt szellemi szempontból nagyon veszélyes helyzet állt elő Júdeában. A JHVH-ban, Izrael Istenében való biblikus hit halálos veszélyt jelentett. A Templomot, Isten lakóhelyét megbecstelenítették, pogány isteneknek szentelték fel. Mindezzel párosult még valami, egy különösen veszélyes dolog. Nem kevés zsidó vonzódott a hellenizmushoz, hisz az asszimiláció a könnyebb élet ígéretével kecsegtetett. Így semmilyen kétség nem férhet ahhoz, hogy Istennek be kellett avatkozni azért, hogy megtartsa a népét, a bibliai hitet megoltalmazza és a Templomot újra lakóhelyévé tegye. Azonban még valami rejlik e mögött, ami csak akkor érthető meg, ha az ember a Messiás jövetelét tartja szem előtt. Az Ótestamentum próféciái világosan kijelentik, mikor jön el a Messiás és említenek még feltételeket is. Tulajdonképpen ezt egy címszó alatt úgy lehetne összefoglalni: a népnek életét a Sínai törvénynek megfelelően kell élnie, tehát a Templomnak állnia kell, és mindenekelőtt az áldozatokat a törvénynek megfelelően be kell mutatni. Így e vonatkozásban van még egy nyomós ok, miért kellett Istennek beavatkoznia, ezért vihettek végbe a Makkabeusok emberileg nézve lehetetlent, mert Isten választotta ki őket és mögöttük állt! Ezért nem lehet kétség afelől: a Makkabeus felkelés a várva várt Messiás megjelenését szolgálta.

Rátértünk a testamentumok közti időszak utolsó korszakára. Kr.e. 63-ban Róma meghódította Szíriát és megszállta Júdeát is. Izrael függetlensége ismét véget ért. Caesar Kr.e. 47-ben kinevezte az edomita Antipatert Júdea teljhatalmú urává. Hét évvel később fia, Nagy Heródes lett a zsidók királya. Habár ő csak félzsidó volt, felújította és kibővítette a Templomot. Természetesen lelkes hellenista volt, és félt a Hasmoneusoktól mint riválisoktól. Heródes e félelmében arra vetemedett, hogy az összes Hasmoneust megölette, még a saját feleségét, Mariannét és a tőle származó két fiát is.

Heródes volt király Júdea felett, amikor Jézus, a Messiás megszületett. Milyen sötét idők voltak ezek Izraelben! Említettük már mindkét rivalizáló csoportot, a farizeusokat és a szadduceusokat. Az edomita, hellenista Heródes kormányzása hatására a kettejük közti ellentét még jobban kiéleződött. Láthatjuk ezt később az Újszövetségben is.

A farizeusok szigorúan vallásosak voltak, és a parancsolatok pontos megtartását hangsúlyozták. Azért, hogy ezt tökéletesen kivitelezzék, a szóbeli törvényre támaszkodtak, amely a Sínain adott írásos törvény értelmezése, és amelyet a mindennapokra leképeztek. Az idő múlásával a szóbeli törvény olyan merev és törvénykező lett, hogy már alig hasonlított a törvény eredeti tartalmára. Isten Igéjét formalizmussá degradálták, amelyből eltűnt a szellem.

A szadduceusok szorosan kötődtek a papokhoz. Hozzájuk tartoztak a jól szituált és befolyásos családok. Ők adták az úgynevezett arisztokráciát a társadalomban. A politikában, gazdaságban jobban érdekeltek voltak, mint a vallásban. A farizeusokra úgy tekintettek, mint vallási fanatikusokra.

E két csoport mellett további két jelentős csoportosulás volt: az esszénusok és a zelóták (a fanatikusok).

Nézzük meg először az esszénusokat: egy szigorúan vallásos, világtól elkülönült csoportot alkottak és a kolostori élethez hasonlót éltek. A törvényért buzgólkodtak, és az életüket csak Istennek akarták áldozni. De a világ teljes kizárásával az esszénusok elfordultak az Izraelnek mint Isten által életre hívott népnek céljától: hogy az Ő dicsőségét hirdessék.

A zelóták egy politikai pártot alkottak azzal a céllal, hogy a római uralomnak véget vessenek. Hittek abban, hogy ezt saját erejükből elérhetik, azaz nem reménykedtek az isteni beavatkozásban, vagy nem vártak a Messiás eljövetelére. Vallási szempontból a zelóták olyan fanatikusak voltak a törvény tekintetében, mint a farizeusok. Izrael szellemileg szétszakadt különböző áramlatokra. Mindannyian keresték a megoldást, de csak a farizeusok látták megoldásnak a sóvárogva várt Messiás megérkezését. Ám amikor eljött, nem értették meg. A színpad elő volt készítve. Isten 400 éves hallgatása befejeződött, és ezekben az utolsó napokban a Fián keresztül beszélt az emberiséghez! (Zsid. 1, 1).

 

 

 

HARMADIK RÉSZ

A KINYILATKOZTATOTT MESSIÁS

 

Általában az evangéliumokról

 

Amivel eddig foglalkoztunk, az úgyszólván prológus, nyitány volt a valódi előadáshoz, a Messiás földi megjelenéséhez, és az ebből származó következményekhez. A mottónk Isten Fiának változatlanságáról szól, ezért ennek a résznek, amivel most foglalkozni fogunk, ez az alapja. Ugyanis a mának, és az örökkének vissza kell nyúlnia a tegnapra, arra az időszakra, amelyben Jézus, a Messiás a földön működött.

Számunkra, akik hűek vagyunk az Igéhez, természetesen a négy evangélium az egyetlen forrás, ahonnan megtanulhatjuk azt, ki volt Jézus. Azaz, innen kapunk hiteles ismereteket a személyiségéről és arról, mit tett, tanított és mit kívánt meg a tanítványaitól és követőitől. Ám van egy probléma, nevezetesen az a tény, hogy négy evangélium van. A három szinoptikus evangélium között nincs számottevő különbség, azonban mégsem teljesen azonosak. Viszont a János evangéliuma már egészen más. De ennek ellenére meg akarjuk kísérelni, hogy ebből a négy forrásból egyetlen, könnyen érthető elbeszélést alkossunk. Vegyük az evangéliumok összes történésének a több, mint 90%-át, csak az ismétléseket hagyjuk ki. Használjunk könnyen érthető nyelvezetet, és törekedjünk arra, hogy amennyire lehetséges, az epizódokból egy egészet alkossunk.

Azonban a jobb megértés érdekében az örömhír egyes részeinek sajátosságait és az alkotóit közelebbről meg kellene néznünk. Miért van több, mint csupán egy evangélium? Ezt a kérdést gyakran feltették, és még mindig felteszik. Vegyük először a három szinoptikus evangéliumot, a keményebb diót. Egyrészről elmondható, hogy a tény, hogy három beszámoló van, a tanúságtételt még erősebbé, hitelt érdemlőbbé teszi. De ezzel egy másik kérdés válik megkerülhetetlenné: a három kijelentés miért nem egyező. Nem éppen ez az, ami a hitelt érdemlőségüket kétségbe vonja?

Semmi esetre sem. Nézzük meg, hogyan jelenik ez meg egy bírósági eljárásban: különböző emberek ugyanarról az eseményről különböző módon számolnak be, ám közülük egyik sem hazudik. Azért, hogy ezt megértsük, figyelembe kell vennünk, hogy minden ember más módon fogja fel az eseményeket, és ezenkívül könnyen lehetséges az is, hogy a tanúk különböző  szemszögből  látták  az eseményt.  Azért, hogy egy teljes értékű elbeszélés álljon elő, az Újszövetség kanonizálása folyamán mindhárom szinoptikus evangéliumot felvették.

A János evangéliuma különbözik a többitől, és ez jól érthető. A különbözőség egyik oka az eltelt időben keresendő: János mintegy 30 évvel később írta, mint a másik két evangélista. Ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal már egy másik generációnak íródott, és nem pusztán csak egy másik hallgatóságnak szól, hanem lényegében a nem zsidóknak. Ezenkívül még más oka is van az evangéliumok közti különbségnek. Értelmetlen lett volna harminc évvel később még egyszer írni egy olyan beszámolót, amely a többitől alig különbözik. Ezért áll a János evangéliuma nagyrészt olyan epizódokból, amelyek más evangéliumokban nem jelennek meg. Lehetséges, hogy csak János volt tanú ezeknél, vagy ami valószínűbb, hogy a többi evangélista a történteket nem tartotta elég fontosnak ahhoz, hogy elmondja.

Emellett van még egy lehetséges oka a négy evangélium fennállásának, és ez isteni eredetű lehet: A Szent Szellem az evangéliumokban az emberek négy különböző csoportjához szól, négy típusról, amelyek bizonyára minden időben megvannak. Vegyük Mátét: az ő evangéliuma zsidó, kifejezetten a zsidóknak szól. Márk a rómaiak felé fordul, azok felé az emberek felé, akiknek a cselekmény fontosabb, mint a gondolatok. Lukács szeme előtt a görög hallgatóság van, a görögök és a hellén kultúra szerint élő rómaiak, olyan emberek, akik a szép és irodalmi stílust értékelik. És vajon kihez szól János? Minden csoporthoz, mert ő annyira emberi, annyira szívből ír, és mégis olyan mélyen pusztán az örömhírről szól. Nem csoda, hogy ez a legnépszerűbb evangélium. Most nézzük meg az egyes evangéliumokat közelebbről.

Először Máté: az ő evangéliuma az Újszövetség és az Ószövetség között átívelő híd. Az első Igékben Isten népének elődeit hozza elénk a nagy Dávid királyig. Az evangélium első változata kétségkívül héberül vagy arámul íródott, mert több ezer Messiáshívő zsidóknak és nazarénusoknak szánták. A görög változat nem kelti fordítás benyomását, minden bizonnyal Máté maga írta, amikor Izrael földjén végzett körülbelül tizenöt éves apostoli szolgálata után a szomszédos pogány népek között kezdett el evangelizálni. (Az eredeti héber vagy arám szöveg sajnos elveszett.) Azt is számba kell vennünk, hogy Máté vámos volt, ami annyit jelent, hogy a görög nyelvet jól kellett beszélnie.

Nagyon sok idézetet hoz az Ószövetségből. Ezzel azt akarja bizonyítani, hogy Jézus, Izrael hosszan várt és oly sokszor megprófétált Messiása, aki Dávid trónjának egyedüli várományosa, úgy ahogy Isten ezt a szócsövein keresztül közölte. Ugyanúgy, mint ahogy a többi evangélista, Máté sem dolgozza fel Jézus teljes élettörténetét. Ő abban látta feladatát, hogy pusztán elmondja mindazt, ami a Messiás földi tartózkodásának céljával összefüggött, és ez a mennyek országa, az Ő lénye és az ottani életkörülményei. Természetesen szól az áldozati kereszthalál szükségszerűségéről is.

Márk: evangéliuma a legrövidebb, és ebből az anyagból csak 10 % az, ami máshol nem jelenik meg. A beszámoló rövidsége különösen alkalmassá teszi arra, hogy bevezetésül szolgáljon a hitbe, tán különösképpen napjainkban, amikor az ember körül minden annyira felgyorsult. Amit Márk leír, és a szinoptikus evangéliumokban nem található, a pontos részletek, mint például a tekintet, ahogy Jézus másokra néz, vagy a mód, ahogy más tanítványokhoz viszonyul. Márk nem a tizenkettő közül való volt, ezért ez különösképpen megerősíti azt a feltételezést, hogy azért említ ilyen részleteket, mert Péter volt Márk számára az információk forrása. A Cselekedetek könyvében még többet hallunk Márkról, aki Pált, Barnabást és Pétert szolgálta haláláig. Az a feltételezés, hogy Péter szolgáltatta Márk számára az alapanyagot az evangéliumhoz, megmagyarázza annak rövidségét is: a Péterre jellemző lobbanékonyság és türelmetlenség.

Lukács a harmadik szinoptikus. Orvos volt, és az egyedüli nem zsidó szerzője az Újszövetségnek. Nem férhet kétség hozzá, hogy Lukács beszámolójához az anyag legnagyobb részét Páltól kapta. Nem azok közül való volt, akik Jézussal együtt voltak, de Pál jól ismerhette Máté és Márk evangéliumát.

Lukács nagyon ügyelt a pontos dátumokra, valamint a technikai és történelmi magyarázatokra, ahogy az egy akadémikustól elvárható. A görögök azt várták az isteni Megváltótól, hogy egészen emberi is legyen. Ezért mutatja be Jézust Emberfiaként, aki egyrészről nagyon erős és hatalmas, másrészt nagyon együtt érző is. A szimpátia és a mások iránti részvét nagyon hangsúlyos nála, ezért írt annyit Jézus viszonyulásáról a nőkhöz és a gyerekekhez. Ezen kívül egyik evangélium sem ír ennyit a Messiás imádságáról.

Végül János: ahogy már mondtuk, szándéka az volt, hogy főként olyan epizódokat dolgozzon fel, amelyeket még nem írtak meg. Vagy azért, mert ezeket nem tartották elég fontosnak, vagy mert csak maga János volt a tanújuk. De ezenkívül még hozott valami mást is az Úr legjobban szeretett tanítványa, mégpedig az örömhír tökéletes leírását. Ha ez lenne az Újszövetség egyetlen könyve, akkor is elegendő anyagot szolgáltatna a tanulmányozásra és az elmélkedésre. Ezért tartják általában ezt az evangéliumot a leginkább szelleminek.

János soha nem nevezi meg saját magát, mindig a „legjobban szeretett tanítvány” kifejezést használja. Az evangéliumot az első század végén írták Efezusban. Gyakran egy korábbi dátumot feltételeznek, mert a Templom lerombolása nincs megemlítve benne. Ám ez nem bizonyíték erre. Jánosnak két oka lehetett arra, hogy ezt ne említse: már több, mint két évtized telt el az esemény óta és nem volt hírértéke. Másodszor tudta, hogy a legtöbb olvasója nem zsidó lesz, akiknek a Templom nem mond sokat.

Az evangélium az Úr hét csodatétele köré épül, amelyek Jézus Istenségének jeleiként mutatkoznak meg. A hetes szám egyébként az Ószövetségben a teljességet szimbolizálja. Ezek a csodák: 1. A víz borrá lesz a kánai menyegzőn. 2. A nemes ember fiának meggyógyítása 3. A béna meggyógyítása Bethesdában 4. Étel adás az 5000 ezernek 5. Jézus a genezáreti tavon jár 6. A vakon született ember meggyógyítása 7. Lázár feltámasztása a halálból.

Csupán egy „kiegészítő” csoda volt a tanítványok számára a feltámadás után: a nagy halfogás. Csak a János evangéliuma segítségével állíthatjuk fel Jézus működésének kronológiáját. A Messiás működése nála három évig tartott, a szinoptikusok szerint viszont csak egy év lehetett. János mindig megadja az esemény időpontját: pl. a hetedik órában, a második napon, napfelkelte előtt stb.

Habár az evangéliumot görögül írták, János gondolkodásmódja zsidó, stílusa pedig héber. Ezt egyszerűen nem lehet tagadni. János a hetes számot használja fel arra is, hogy Jézus személyének teljességét megmutassa, amely a hét ÉN VAGYOK-ban nyilvánul meg: 1. Az élet kenyere 2. A világ világossága 3. Az ajtó 4. A jó pásztor 5. A feltámadás és az élet 6. Az Út, az Igazság, és az Élet 7. A szőlőtő.

János gyakran használja a zsidók szót. Ez viták kereszttüzébe került. Néhányan antiszemitizmussal vádolják őt, vagy hogy ennek forrásává vált. Ennek semmi értelme. Először is János 100 %-ban zsidó, számára Jézus a názáreti Úr és Üdvözítő.

A zsidók megjelölést úgy használja, mint az e néphez való tartozásra szolgáló megnevezést. A pogányokhoz fordul, akkor tehát hogyan kellene neveznie a saját népét? Igaz, időnként Jézus ellenfeleit zsidókként jelöli meg, ám ez megfelel a tényeknek is. Másrészt, amikor a zsidók ünnepéről beszél, akkor az egyszerűen tényszerű leírás. János elmondja az írás célját: hogy elhiggyétek, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy nektek hit által van életetek az Ő nevében!

Az egész evangélium háromszor van átszőve egy-egy aranyszállal: az Isten szeretete a Messiásban nyilvánul meg, a hit az Isten Fiában, és az örök élet. Ez a hármasság jelenik meg a Jn. 3, 16-ban. Azonban mielőtt nekikezdhetnénk a feladatunknak, hogy a kinyilatkoztatott  Messiást megmutassuk, a Testté lett Igéről beszéljünk, röviden foglalkoznunk kell azzal, ami Bethlehemben a születés előtt történt. Ezalatt nem Júdeát vagy Galileát értem, a színhelyet, ahol Jézus működött, hanem egy sokkal nagyobb területet: az akkoriban ismert világot.

Három nép volt hatással akkoriban a történelemre: a hatalmas Róma, a politikai uralkodó; aztán a görögök, a kultúra és a tudomány képviselői és a zsidók. Az utóbbiak gyengék és elnyomottak voltak és nem különösebben kedveltek. Ennek oka bizonyára a JHVH-ba, az egyetlen igaz Istenbe vetett rendíthetetlen hit volt és a büszkeség, hogy ők az Isten által kiválasztott nép. Pilátus nagyon jól megértette ezt a helyzetet, amikor a keresztre latinul, görögül és héberül helyeztetett el feliratot.

Ez az állapot nem volt véletlen. Bemerítő János azért küldetett, hogy a zsidók között előkészítse a Messiás útját. De a világot is késszé kellett tenni az Úr üzenetére. Nézzük először a rómaiakat: egy évszázaddal Jézus jövetele előtt minden lokalizált volt. Európán, Észak-Afrikán, és Elő-Ázsián sok nép és állam osztozott. Mindegyiknek megvolt a saját vallása, kultúrája és törvényei. Voltak tartós helyi háborúk, a tengert kalózok uralták. Az, hogy az evangéliumot Izrael országán kívül hirdessék, lehetetlenség lett volna. Ám amikorra eljött Jézus, a helyzet már teljesen megváltozott. A rómaiak az államok és miniállamok kavalkádjából egy erős, központilag irányított birodalmat hoztak létre. Minden nemzeti, nyelvi és vallási határt felszámoltak. Ám nem csupán erről van szó, emellett a rómaiak kiváló útépítők is voltak. Egy szerteágazó úthálózatot teremtettek, amely lehetővé tette a közlekedést a birodalom egyes részei között.

Ennyit a rómaiakról, és most jöjjenek a görögök. A Messiás megjelenésének előkészítésében a nyelv volt az ő részük. A rómaiak latinul beszéltek, a zsidók arámul és héberül, és sok nép, amelyek felett a rómaiak uralkodtak, a saját nyelvükön. Így vált a görög, e gazdag, szép, rugalmas nyelv a közös kommunikáció eszközévé mindenki számára úgy, mint ma az angol.

A zsidók. Isten alkotta meg ezt a népet, hogy a dicsőségét hirdesse. Évszázadokon keresztül teljesítette ezt a feladatát, ám aztán úgy tűnt mindennek vége: először eltűnt Izrael országa, aztán Júdeát vitték babiloni fogságba. Hogyan tudná így Isten dicsőségét hirdetni, hisz ez inkább szégyen, gondolná az ember. Azonban másképp alakult minden. A száműzöttek egy része hetven év után visszatért a régi hazába. A Templomot újra felépítették, és megújult a mindennapi élet ugyanúgy, mint a vallási. Ez minden bizonnyal Isten dicsőségére volt. Azonban ez nem minden. A júdeaiak többsége Bábelben maradt, de nem sokáig. Nagy részük tovább vándorolt a későbbi római birodalom országaiba. A Cselekedetek könyvében a pünkösdi események kapcsán olvashatunk arról, hogy a zsidók később mennyire szét voltak szóródva (Csel. 2, 8-11). A számok magukért beszélnek: Mezopotámiában, a korábbi Babilonban egymillió zsidó volt. Egyiptomban ugyancsak mintegy egymillió zsidó élt. Kirenaikában százezer és ugyanennyi Rómában is. Görögországban és a mai Anatóliában, a pogány kereszténység bölcsőjében is egymillió zsidó élt. Így Jézus idejében hárommillió- kétszázezer zsidó volt, aki hazáján kívül élt, ezzel szemben két és fél millió Izrael országában. Tehát szinte mindenütt voltak zsidók, és vitték magukkal a vallásukat és Isten Igéjét, az Ószövetséget. „Mózest minden városban prédikálták, és minden sabbaton olvasták a zsinagógákban” – olvassuk a Cselekedetek könyvében (Csel. 15, 21).

Azonban a zsidók mindenekelőtt mindenhol belekapaszkodtak a régi reménységükbe: a Messiás megjelenésébe, ami Isten dicsőségének a tetőpontja lesz. Ugyan nem értették meg a Felkent valódi feladatát, de ebben a stádiumban ez mit sem változtatott az általános messiásváráson.

A diaszpórában a zsinagógák nemcsak a zsidók és a prozeliták szellemi központjai voltak, hanem sok istenfélő is járt oda. Voltak pogányok, akik vonzódtak a JHVH-ban való hithez. Ismerték a Bibliát, az Ószövetséget, de a parancsolatok visszatartották őket a zsidó hitre való áttéréstől. Ebből a szempontból  mintegy kétszáz évvel Jézus visszajövetele előtt valami nagyon nagy jelentőségű dolog történt: az Ótestamentumot lefordították görögre (ez a Septuaginta), és ezáltal a pogányok számára is érthetővé vált.

Így világossá kell tennünk valamit: Júda babiloni száműzetése a függetlenség vége, s noha ez nemzeti tragédiának tudható be, az így létrejött nép a diaszpórában egy másik, Isten által eltervezett célt szolgált. Ezáltal lehetősége nyílt Izraelnek arra, hogy a feladatának, a „létezése értelmének” eleget tegyen, Isten dicsőségét hirdesse, amelynek csúcspontja természetesen a Messiás megjelenése. Ennyit a Messiás jövetelének gyakorlati, világi előkészületeiről.

Most nézzünk meg néhány szellemi problémát: A zsidók a diaszpórában állandóan kapcsolatban voltak más népekkel, köztük laktak. Egyrészt látták, hogy sok pogány érdeklődik a zsidóság iránt, másrészt azonban azt is meg kellett érteniük, hogy e vallás ebben a formájában soha nem foglalhatja magába az egész emberiséget. Ennek legfőbb, de nem egyedüli okai a parancsolatok voltak. A JHVH-ban való hitnek ki kellett törnie egy nép korlátozott keretei közül.

Pontosan a tudósok és a komolyan gondolkozó zsidók látták maguk előtt a próféták látomását: egy nap Júda törzséből el fog jönni a Messiás, ahogy Isten Ésaiás próféta által kijelentette (49,6): „Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákób nemzetséginek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!”

Az olyan diaszpórában élő zsidók, akiket az ember talán modernebbül gondolkodónak nevezhetne, a törvénnyel kapcsolatban eltöprengtek valamin, amit az ember majdnem eretnekségnek titulálhatna: tulajdonképpen ez többé-kevésbé egy tankönyv, amit az embereknek oktatni kellene, hogy megtudják, mi a tilos. Nem elég érett erre a „másik lehetőségre” az idő, hogy az emberek Istennek tetszően éljenek? Azonban a próféták egy új szövetségről beszélnek, amelyben a törvény a szívbe van helyezve, és innentől Isten a bűnökről többé nem emlékezik meg.

Mi van akkor Isten Szolgájával Ésaiásnál, Aki minden bűnért szenved majd, Akinek a szenvedése által az emberek meggyógyulhatnak? Ez volt a helyzet Izrael országán kívül a Messiás bethlehemi megszületésének idején. Isten csodálatosan előkészítette a színpadot. Az idő megérett arra, hogy a Dániel által megprófétált dátum elérkezzen: Eljöhetett Sionba a Megváltó, ahogy Ésaiás megprófétálta (59, 20). Ahogy Pál is írja a rómaiaknak (Róm 11, 26): „Eljő Sionból a szabadító!”

 

 

Az evangéliumoknak mint egységnek rövid áttekintése

Jézus életének első harminc éve ködbe burkolózik. Arról, ami addig történt, amíg az idő megérett, gyakorlatilag semmit sem tudunk, ám ezen nincs mit csodálkozni. Az evangéliumok szerzői nem Jézus életrajzát akarták megírni. Abban látták feladatukat, hogy arról számoljanak be, ami szükséges ahhoz, hogy higgyetek az Isten Fiának nevében, és hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van (I. Ján. 5,13).

Bemerítő János készítette elő a népet a Messiás jövetelére. A Kr. utáni 27. év első felének kezdetén Jézus felhagyott a megszokott életével és nekikezdett feladatának. Az első csodatétele, amelyet Kánában vitt végbe, és amely minden bizonnyal nem az egyetlen volt, megmutatta emberfeletti hatalmát.

Jézus úgyszólván elhozta a farizeus Nikodémusnak az evangéliumot. Az első tanítványok elhívása és az Atya Házának megbecstelenítése miatti harag sok emberben azt a gondolatot ébreszthette, hogy az Úrral azonos lényegű személy lépett fel. Menjünk tovább.

 

Az első út Galileán keresztül

(Kr.u. 27 nyarától 28 nyaráig)

Ez az év nagy jelentőséggel bírt a Messiás működésében. Ezt három pontra oszthatjuk fel: 1. Gyógyulások. 2. Magyarázatok a személyiségéről és a feladatáról. 3. A Hegyibeszéd. Kezdjük a gyógyítással, amely ebben az időszakban nyolcszor van megemlítve. Minden egyes esetben két körülmény figyelhető meg: az illető meg akar gyógyulni, és van hite rá, hogy Jézus képes ezt megtenni. Csak aztán tudott Jézus cselekedni. Érthető, hogy ezek a csodálatos gyógyulások mindenhol ismertté váltak, és a tömeg tisztelte Jézust. De a Messiás számára ezek a gyógyítások csak eszközül szolgáltak, nem ez volt a célja.

Térjünk rá a második pontra: Jézus magyarázza a személyiségét és a feladatát, amit be kell töltenie. Négy példánk van erre. Az első különösen érdekes, mert a szamáriai asszonyról szól. A szamáriaiak a zsidókkal vallásilag ellenséges viszonyban éltek.

A Hegyibeszédre néha úgy tekintenek, mint a Sínai törvény jézusi értelmezése, és a boldogmondásokat a tízparancsolattal teszik egyenlővé. Ám ebben az összehasonlításban van valami oda nem illő. Jézus nem tette érvénytelenné a tízparancsolatot. Éppen ellenkezőleg, néhányat közülük még meg is szigorított. Másrészt a boldogmondások nem parancsolatok. Ezekben tulajdonságokat és helyzeteket mutat meg Jézus, és az ezekért járó jutalmat. A bökkenő csak az, hogy az említett tulajdonságok részben teljesen ellentmondanak az emberi természetnek. Ez azt jelenti, hogy csak egy újjászületett hívőnek van reménye arra, hogy a benne lakó Szent Szellemnek köszönhetően be tudja tölteni azt, amit Jézus megkíván.

 

További utak Galileán keresztül.

(Kr.u. 28 nyarának kezdetétől 29 tavaszáig)

A három és negyed évből, amelyben Jézus működött, két és fél évet Galileában töltött el. Mindez biztosan nem véletlen, ezért érdemes ezt az országrészt és a lakosságát közelebbről szemügyre vennünk.

Jézus idejében a rómaiak csak Júdeában és Szamáriában uralkodtak korlátlanul. Izrael országának másik részében egy báburalkodót neveztek ki. E tekintetben Galilea különbözött Júdeától, de ez nem az egyetlen különbség volt és nem is a legfontosabb. Először is mindkét terület más mezőgazdaságilag. Júdea egy köves hegyvidéki terület volt, a hegyek többnyire kopárak, csak néhány gyümölcsültetvény vitt valami színt a barna nyári tájba. Csak legelőként hozhatott mezőgazdasági hasznot a köves és csak vékony talajréteggel fedett terület. Az erős téli esőzéseket nem itta be a föld, a mély vízfolyásokon keresztül áramlottak a Holt tengerbe. Az egész táj kietlen, kérlelhetetlen hangulatot árasztott, és ez az ott lakókban is biztosan visszatükröződhetett.

A másik oldalon ott volt Galilea. Elsőként azt kell számba vennünk, hogy az akkori Galilea a Jezréel síkságot, a Beisan völgyet, és a Jordán folyó melletti északi termékeny síkságot foglalta magában.

Így Galileára a hegyek láncolata ellenére, amelyek átszelték, a széles, zöldellő völgyek és síkságok voltak jellemzők. A talaj jól termő volt, vízben sem volt hiány, a hegyeket erdők borították, és ezért meg tudták tartani az esővizet. És mindemellett ott található a Genezáreti tó, az egész ország gyöngyszeme a halak sokaságával. Olyan vidék volt, ahol virágzott a mezőgazdaság, számtalan falu és város tarkította. Josephus Flavius, a történész, aki maga is hosszasan élt ott, több millió ottani lakosról írt. Ez enyhe túlzásnak tűnik, de Galilea bizonyára sűrűn lakott volt. Túlzás lehet azért is, mert a természet minden gazdagsága ellenére a lakosságnak keményen meg kellett dolgozni azért, hogy egy szerény egzisztenciát fenn tudjon tartani.

Térjünk vissza újra Júdeához. Ahogy már mondtuk, mezőgazdaságilag nem volt Paradicsom. Birka- és juhnyájak táplálkozhattak a gyér legelőkön, amelyek hét hónap alatt teljesen kiszáradtak. Növényzet alig volt. De a lakosság nagy része nem is mezőgazdaságból élt. Jeruzsálem volt az ország fővárosa, a Templom helye, a szellemi központ. Nemcsak az Izraelben élő zsidók számára, hanem az egész diaszpórában élő zsidóság számára, amely akkoriban már a zsidó nép többségét alkotta.

Elsőként ott volt a Templomi szolgálat: nem csak papok, és leviták voltak, akik ott keresték a kenyerüket. Sokkal nagyobb kör volt az, akiknek a Templomi szolgálatok jó megélhetést nyújtottak. Ott voltak a pénzváltók, akik a szomszédos országok különféle valutáit a Templomban egyedül használatos pénznemre váltották. Aztán az áldozati állatokat árusítók. Elvileg mindenki hozhatott magával saját állatot, de ezeket a papoknak hibátlannak kellett nyilvánítaniuk. A tapasztalat az volt, hogy egy nem a Templom téren vásárolt állatnak kevés esélye volt arra, hogy áldozatra alkalmassá nyilvánítsák. Aztán volt sok iskola, amelyeket híres rabbik vezettek. Ehhez járult hozzá a sok kis tanoda, amelyek a zsinagógákba tagozódottak be. Jeruzsálemben volt a Szanhedrin székhelye is. Ez tulajdonképpen egyszerre volt kormány, parlament és legfelső bíróság. És aztán természetesen ott volt az idegenforgalom. A törvény minden zsidótól megkövetelte, hogy évenként háromszor a zarándokünnepeken Jeruzsálembe menjen. Ezt a kötelezettséget komolyan vették. Különösen a diaszpórában élő zsidók számára volt ez több, mint egy parancsolat. Jeruzsálemben a Templomhoz való zarándoklat, és a vér szerinti és a hittestvérekkel való együttlét nem terhes parancsolat volt, hanem nagy öröm. Így gyűltek össze a városban az ünnepnapokon zsidók milliói. Biztosan nem eltúlzott, hogy különböző történészek még az idegenek számát is kétmillióra becsülik. Magától értetődő, hogy ez a hatalmas idegenforgalom sok jeruzsáleminek jó megélhetést biztosított. Emellett a más országokban élő zsidók látogatása jó alkalmat kínált arra is, hogy kereskedelmi kapcsolatokat alakítsanak ki mindkét irányban.

Így nagy különbséget látunk domborzatilag és gazdaságilag Galilea és Júdea között, amely gyakorlatilag csak Jeruzsálem és környéke volt. Azonban bennünket sokkal inkább érdekel a szellemi és vallási szféra. Ott is voltak eltérések? Voltak, sőt messzemenően nagyobbak. Ezek az objektíve eltérő helyzetnek és az ebből származó mentalitásnak a következményei.

Jeruzsálem a szellemi központ volt. Még azok is, akiknek hivatásuk és megélhetésük a Templommal és más vallásos létesítményekkel semmilyen tekintetben sem volt kapcsolatban, fölényben érezték magukat a galileai hátországgal szemben. Az egész város vallásosságot sugározott ki, a számtalan parancsolatnak a pontos megtartása a jeruzsálemi életformához tartozott. Ám ez a vallásosság külsőségekből állt, formális és képmutató volt, és Jézus ezért támadta annyira. De létezett, és a zsidóság alapjául, teljes „szellemi épületéül” szolgált.

Térjünk vissza Galileába. Hogyan viszonyultak ott Istenhez, és a törvényekhez? Bizonyára ott is sok zsinagóga volt, kisebb hozzájuk csatolt tanodákkal.

A vándorprédikátorok megjelenése mindennapos volt, ám a helyzet összességében véve teljesen más volt. Ez nem azt jelenti, hogy a galileaiak kevésbé voltak vallásosak, sőt talán jobban azok voltak, mint a júdeaiak. A különbség abban áll, amit az ember az Istenhit alatt ért. Először is a galileaiak földművelőként Isten nagyságát egészen más módon ismerték fel, mint a városban élő Júdeaiak. Számukra Isten sokkal valóságosabb volt. A földi jólét, azaz a mindennapi kenyér teljesen Isten kegyelmétől függött. Egy váratlan jégverés, az eső kimaradása, áradás, vihar a folyón, mindezek rövid idő alatt tönkretették az ember által elvégzett munkát. A galileaiak jól értették a kérést a „Miatyánkban”: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”

Hitük sokkal kevésbé volt formális. A külsőségekre nem is ügyeltek annyira. Számukra a hit nem az értelemtől függött, a törvények pontos ismeretétől és értelmezésétől. A hitük sokkal természetesebb volt, szívből jövő.

Ezért érezték magukat annyira találva a galileaiak, amikor a júdeaiak szemében alacsonyabb rendűként tűntek fel, képzetlen földművesekként, akik a törvényt nem betű szerint tartották meg. Ha a galileaiak világiabbak lettek volna, kevésbé illették volna őket ezzel a kritikával. De ők is mélyen hívők voltak, csak más formában. Ha akkoriban az újszövetség befogadására egy prototípust kerestek volna, ahogy Jeremiás próféta ezt leírja, akkor az biztosan a galileai lett volna.

Ebben a környezetben kezdte meg Jézus a küldetését, és biztosan nem volt véletlen, hogy ez Galileában indult el. Ennek az időszaknak a fejezeteit tartalmuk szerint három csoportba oszthatjuk:

1. Gyógyítások,

2. Példázatok,

3. A Messiás személyisége és tanításai.

Az ebben az időszakban említett gyógyítások között két halott feltámasztása is volt. Hat példázat hangzott el, és a végén Jézus felkereste lakóhelyét, Názárethet. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ott tanított, mert olyan nagy elutasításban volt része. Jézus galileai szolgálatának második éve véget ért. Szavaival és tetteivel sok követőt szerzett, de nem mindenki hitt Benne. Különösen a tudósok nem tudtak megbirkózni a tudásával és a hatalmával, emberfeletti természetét nem akarták elismerni. Menjünk tovább.

 

Az utolsó út Galileán keresztül

(Kr.u. 29 tavaszától késő nyaráig)

Elérkeztünk az utolsó szakaszhoz, amelyben Jézus Galileában működött, ami nem egészen fél év volt. Bizonyára nem véletlen, hogy az akkori négy jel közül egy sem  gyógyítás, és példázatokban sem beszélt. Mielőtt Jézus elhagyta Galileát, meg akarta mutatni hatalmát a népnek annyira, amennyire az lehetséges volt, és tanítani azt, amivel az Atyja megbízta Őt.

Így találkozhatunk ebben az időszakban az ötezer, és a négyezer megvendégelésével; a vízen járással; föníciai asszony erős hitéről szóló történettel; és az Úrvacsora szükségességéről szóló tanítással. És aztán csúcspontként történt meg az Úr színeváltozása.

 

Júdeában

(Kr.u. 29 őszétől ez év végéig)

Jézus befejezte feladatát Galileában. És elkezdte oly rövid idejének – amely nagyobb befolyással bírt az emberiség történelmére, mint bármilyen más esemény -, elkezdte ennek az időszaknak az utolsó negyedrészét. Ez körülbelül csupán hét hónapig tartott, mégis ez teszi ki terjedelemében az evangélium felét. Azonban nemcsak a négy evangélista számol be sokkal hosszabban Jézus tetteiről és szavairól, hanem az említett epizódok fajtája is más, mint az evangélium első felében. Ott az elbeszélésekben a Messiás gyógyításai és más csodatételei foglalnak el fontos helyet. Nekünk nem kevesebb, mint huszonhárom ilyen elbeszélt esetünk van. A valóságban ez biztosan sokkal több volt, az evangéliumok csak kivonatok, amelyek csak a legfontosabbról számolnak be.

Nézzük meg Jézus működését Galileán, hazáján kívül, amelynek lakói, noha sem személyiségét, sem feladatát nem értették teljesen, mégis sokkal barátságosabb érzülettel voltak iránta, mint a júdeaiak. Ennek okaira már kitértünk. Galileán kívül csak négy csodálatos gyógyítás, és az oly hatalmas visszhangot keltő Lázár feltámasztása történt. A szenvedés időszakáról és a feltámadott Messiásról szóló beszámolóktól eltekintve a leírások messzemenően nagyobb hányadát szeretném „krisztológiai magyarázatoknak” nevezni.

Miért van ez a nyilvánvaló különbség a két rész között? Azt gondolom, hogy ennek két oka van. Egyrészt a júdeaiak biztosan mindenről hallottak, amit Jézus Galileában cselekedett. Másrészt Jézus jól tudta, hogy szolgálatának tetőpontja, a kereszt és a feltámadás, közel van. Ezért összpontosított arra, hogy a tanítványokat és az egész népet felkészítse a végre és arra is, ami utána következni fog. A következő fejezeteink vannak: a sátrak ünnepén vita Jézus identitásáról; a házasságtörő asszony felmentése; példázat a jó pásztorról; az irgalmas szamaritánus; a szorgos Márta figyelmeztetése. Aztán a Hannuka ünnepe, ahol ismét elhangzik egy kérdés, hogy ki Jézus, amelyre így felel: „Már megmondtam néktek, de nem akartok hinni nekem. A cselekedetek, amelyeket Atyám nevében teszek, azok tesznek bizonyságot rólam. De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim vagytok. Az én juhaim követnek engem, és senki sem ragadja ki őket az én kezemből, és én örök életet adok nékik. Én és az Atya egy vagyunk.”

Ezért meg akarták kövezni Őt. Jézus megkérdezte: „Sok jó dolog közül, amiket tettem, melyikért akartok megkövezni engem?” „Nem a jó tetteid miatt akarunk téged megkövezni, – mondták – hanem az Istenkáromlásért. Mert te ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus így felelt nekik: „Nem áll-e megírva a törvényetekben: ’Én mondom: Istenek vagytok és a Felségesnek fiai.’ Ha azokat az embereket isteneknek mondja, akikhez az Isten beszéde szólt, hogyan mondjátok arról, akit az Atya az Ő szent céljaira e világra küldött, hogy káromlást szól? Mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, akkor ne higgyetek nekem. De ha azokat teszem, ha nekem nem is hisztek, győződjetek meg a cselekedeteimről, hogy az Atya és én egy vagyunk.”

Ismét el akarták őt fogni, de átment a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János korábban bemerített. Ott maradt, gyógyított és tanított. Az emberek azt mondták: „Minden, mit János Róla mondott, igaz.” (Ján. 10, 25-42).

Kr.u. 29-ben december végén négy hónapos júdeai szolgálat után Jézus Pereába ment, a Jordánon túlra. Ahogy mondtuk már, az említett epizódok mindegyikének van „krisztiológiai” jellege. A tanítások eredményeképpen végletesen különbözőképpen viszonyulnak Hozzá: egyrészt sok a követője, ám másrészt növekszik az ellenségei száma, természetesen főként a farizeusok, papok és írástudók körében. Eltökélten igyekeznek, hogy Jézust elfogják, és bíróság elé vigyék, sőt még ennél is gonoszabbat akarnak. Ezért megy el Pereába. Menjünk tovább.

 

Úton Jeruzsálem felé

(Kr.u. 30 februárjától április kezdetéig)

Lázár feltámasztása (Jn. 11, 1-45)

Lázár, a bethániai Márta és Mária testvére, beteg lett. Testvérei Jézushoz küldettek a hírrel azért, hogy jöjjön hozzájuk. Ám Jézus nem jött azonnal, hanem azt mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségét szolgálja.” Két nappal később Jézus útra kelt Júdea felé. Az Őt kísérő tanítványoknak azt mondta, hogy elaludt Lázár, és fel akarja kelteni. A tanítványok nem értették, ezért megmagyarázta nekik: „Lázár meghalt, és jó, hogy nem voltam ott, miattatok. Azért, hogy higgyetek!”. Bethánia Jeruzsálem közelében volt, így sokan jöttek onnan azért, hogy a két testvért vigasztalják. Márta Jézus elé ment, és azt mondta Neki: „A testvérem nem halt volna meg, ha itt lettél volna. Tudom, hogy Isten mindent megad Neked, amit kérsz.” „A testvéred fel fog támadni.” – mondta Jézus. „Tudom” – mondta ő – „mindenkivel együtt feltámad majd az utolsó napon.” Ekkor így szólt Jézus: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz Bennem, sohasem hal meg. Hiszed ezt?”. „Igen, Uram, hiszem, hogy Te a megígért Messiás vagy, Isten Fia, Aki a világra küldetett.” Aztán elment, hogy hívja Máriát. Mária futott Jézushoz, letérdelt előtte és zokogva mondta: „Uram, ha itt lettél volna, élne a testvérem.”

Jézus a sírhoz vezettette magát, a síró tömeg követte. Néhányan azt kérdezték: „Ő megnyitotta a vakok szemeit, ezt a férfit nem menthette volna meg a haláltól?”. A sírhoz megérkezve azt parancsolta Jézus, hogy hengerítsék el a követ. „Uram” – mondta Márta – „szaga van már, mert négy napja hoztuk ide.” Jézus feltekintett az égre, és azt mondta: „Atyám, köszönöm, hogy meghallgattál, mint mindenkor. Azért kértem, hogy az emberek itt higgyék, hogy te küldtél engem.” Aztán fennhangon mondta: „Lázár jöjj ki!”. Lázár kijött halotti lepelbe csavarva.

Sokan szemtanúi voltak ennek az eseménynek. A legtöbben ennélfogva hittek Jézusban, de nem mindenki. A farizeusok hallottak mindarról, amit Jézus tett. Ezért egybehívták a szanhedrint és tanácskozást tartottak arról, mit tegyenek. „Ez az ember csodákat visz végbe. Mindenki hinni fog Benne, és akkor a rómaiak megsemmisítik a népünket és az országunkat.” – mondták többen. „Semmit sem értetek” – mondta Kajafás – „sokkal jobb, ha egy ember hal meg a népért, és ezáltal az egész nemzet megmenekül.” Ezt nem magától mondta, hanem főpapként megprófétálta, hogy Jézus meg fog halni a népért. És nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit összegyűjtse, és egy nyájjá legyenek. Ettől a naptól fogva tervezték, hogy megölik Jézust (Jn. 11, 46-57).

Ennek az útnak természetesen Lázár feltámasztása volt a csúcspontja. Ám ezenkívül is volt még néhány fontos tanítás, mint például a mennyek országába jutás „feltételei”; nem a munkálkodás ideje határozza meg a fizetséget; Zákeus megtérése és a bethániai megkenetés.

A vándorlás a Pereától Jeruzsálembe vezető úttal végződött. Jézus hamarosan belép Dávid ezeréves városába, ahol a látszólagos veresége egy hatalmas győzelemmé változik. Ennek a két hónapig tartó fejezetnek történéseit is ugyanúgy három csoportra oszthatjuk, mint általában: gyógyítások, példázatok, „krisztológiai” tanítások. Ennek az időszaknak kétségtelenül a legfontosabb eseménye Lázár feltámasztása. Nem az esemény fontos, hisz Jézus már két másik esetben is feltámasztott egy-egy embert. Hanem tényként jelentős, mint alapul szolgáló ok Messiás igényére, amely Jeruzsálem közelében történt, oly sok tanú előtt, és a vallásos zsidóság orra előtt, akik azon fáradoztak, hogy Jézus tetteit bagatellizálják vagy sátáni eredetűként tüntessék fel. Ismét hangsúlyoznom kell, hogy szilárdan meg vagyok győződve, hogy a tíz említett epizód csak válogatás mindabból, amit Jézus tett és tanított. Az evangéliumok nem életrajzok, hanem csak egy céljuk van: Azért, hogy higgyétek, hogy Jézus a megjövendölt Messiás, Isten Fia, akiben életetek lehet!

Jeruzsálemben – az utolsó napok tanításai

(Kr.u. 30 áprilisában hétfőtől csütörtökig a hónap kezdetén)

A Király bevonulása

A következő napon, amikor Jeruzsálem felé közeledett, Jézus két tanítványához fordult, és azt mondta nekik: „Ha a következő faluba értek, találni fogtok ott egy szamarat, amihez egy csikó van kötve, amelyen még senki sem lovagolt. Kössétek el és hozzátok ide. Ha valaki kérdezi, miért teszitek, ezt mondjátok: a rabbinak van szüksége rá, és el fogják engedni.” A tanítványok elmentek és megtették, amivel Jézus megbízta őket. Minden pontosan úgy történt, ahogy előre megmondta. Ruhákat terítettek az állatra, és Jézus a csikóra ült (Lk. 19, 28-40). Az emberek, akik átélték Lázár feltámasztását, mindenhol erről beszéltek Jeruzsálemben. Amikor ez már elterjedt, Jézus felment az ünnepre Jeruzsálembe, és az emberek elé jöttek pálmaágakkal a kezükben. Mindez a próféciának megfelelően történt: „Mondjátok meg Sion lányának: íme, jön a Királyod hozzád, szelíden, szamáron lovagolva, szamárnak csikóján!”.

A tanítványok nem értették mindezt. Csak miután Jézus megdicsőült, akkor emlékeztek vissza rá, hogy az Írások szerint történt minden (Zak. 9,9). A tömeg követte Jézust és dicsérte Istent hatalmas cselekedeteiért, amit látott, és azt kiáltotta: „Áldott, Aki az Úr nevében jön! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” (Mt. 21, 9; Zsolt. 118, 25-26).

Amikor a farizeusok látták ezt, így szóltak egymáshoz: „Nézzétek, semmit sem tehetünk, mindenki Őt követi”. Jézus közelebb járt már és láthatta a várost, amikor sírva így kiáltott: „Bárcsak megismerted volna ma azt, ami békességed ad számodra. De most elrejtettek a szemeid elöl. Eljön az idő, mikor ellenségeid falat építenek köréd és minden oldalról fenyegetnek. Kiirtanak téged és fiaidat, kő kövön nem marad benned. Azért, mert nem ismerted fel a meglátogatásod idejét.”(Lk. 19, 41-44).

Amikor a városba ért, néhányan azt kérdezték: ki ez? A válasz így hangzott: a názáreti Jézus, a próféta, Galileából! Aztán bement a templomba, és elűzte onnan a kereskedőket és a pénzváltókat és tanított. Vakok és bénák mentek Hozzá, és meggyógyította őket. Amikor a papok és az írástudók látták ezt és hallották a gyermekeket is, akik így kiáltottak a Templomban: „A mi Messiásunk, Dávid Fia!”, mérgelődve kérdezték Tőle: „Hallottad, mit mondtak?”. „Igen”, válaszolt Jézus, „soha sem olvastátok, hogy kisgyermekek és csecsemők szája által készíted elő a hatalmad?” (Mt. 21, 12-16; Zsolt. 8, 3). Aztán elhagyta a várost és az éjszakát Bethániában töltötte, mert ott érezte magát biztonságban.

Az evangéliumoknak ez a része csak négy vagy öt napot ír le. Jézus biztosan nagyon elfoglalt volt ebben az időszakban. Hat példázatot mondott el és körülbelül húsz dologról tanított. A témák, amelyeket az ember prédikációknak nevezhetne, szinte mind a jövőre irányultak, amely már közel volt és arra a jövőre, amelynek idejét senki sem ismeri. Jézus a földi útjának végéről, feltámadásáról, tanítványai és követői üldözéséről beszélt. Azonban Jézus sokkal tovább is látott, abba a végidők előtti korszakba, mely számunkra különösen fontos. Sok hamis Messiás tűnik majd fel, akik az emberiséget tévútra vezetik, és szuper egoizmus uralkodik el (Mt. 24-25). Az igaz követők szenvedni fognak, üldözik majd őket. Csak aki mindvégig kitart, az menekül meg. És aztán eljönnek a végidők. Először háborúk, aztán elváltozások a természetben. Majd a hívők elragadtatása és végül a világ ítélete minden halott feltámadása után.

Az utolsó időszakban már megtörténik Júdás eltervezett árulása. A következő fejezet csütörtökön zajlik csupán néhány óra alatt.

 

A pészahi vacsora

(Kr.u. 30. április 6., csütörtök)

Az előkészületek

Ez volt az a nap, amikor a pászkabárányt feláldozták. Ezért Jézus elküldte Pétert és Jánost azzal, hogy készítsék elő a vacsorát. „Hol legyen elkészítve?” kérdezték Őt. „Menjetek a városba, ott fogtok találkozni egy férfival, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt a házba, amelybe belép és mondjátok meg a tulajdonosának: ’A rabbi azt üzeni, hogy az ő ideje közel van, és meg akarja ünnepelni a pészahot. Hol van az a helyiség, amelyben a tanítványaival ünnepelhet?’ A ház ura egy nagy helyiséget fog mutatni. Ott készüljön el minden.” A tanítványok megtették mindazt, amit kért. Este mindannyian elmentek a vacsorára, és Jézus azt mondta: „Vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek a pészahi vacsorát, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, nem fogok újra enni ebből, amíg a mennyek országában ez be nem teljesedik.” (Lk. 22, 15-16).

Mielőtt még arról a cselekményről olvasunk, ami az Úrvacsorává vált, megtörtént a lábmosás (Jn. 13, 1-10). Utána mondta Jézus azt, amit a tanítványoktól búcsúzó szavaknak lehetne nevezni: „Csak még egy rövid ideig leszek veletek. Oda, ahová én megyek, nem követhettek. Adok nektek egy új parancsolatot: Szeressétek egymást úgy, ahogy én szerettelek titeket. Ha ezt teszitek, akkor ebből mindenki tudni fogja, hogy az én tanítványaim vagytok! Ne aggodalmaskodjatok, higgyetek Istenben, és higgyetek Bennem. Atyám házában sok hely van, és elmegyek, hogy számotokra előkészítsem ezeket. Vissza fogok térni, és oda viszlek benneteket, ahol én vagyok. Én vagyok az Út, az Igazság, és az Élet. Csak általam lehet az Atyához menni. Én és az Atya egy vagyunk, Aki engem látott, látta az Atyát is. Mondom nektek, hogy ti, akik hisztek Bennem, azokat a dolgokat fogjátok tenni, amiket én tettem. Amit kértek az én nevemben, meg fogom tenni azt. Ha szerettek engem, akkor a parancsolataimat megtartjátok. És én kérni fogom az Atyát, hogy küldje el nektek a Vigasztalót, Aki örökre bennetek él majd. A világ nem kaphatja meg Őt. Nem hagylak titeket árván, újra el fogok jönni hozzátok. Ti Bennem lesztek és Én bennetek. Amit hallottatok, nem az én szavaim, hanem azok a szavak, amelyeket Atyám mondott. Elmondtam nektek mindent, mialatt veletek voltam. De a Vigasztaló, a Szent Szellem, akit az Atya a nevemben el fog küldeni, mindenre meg fog tanítani benneteket és emlékeztet arra, amit mondtam nektek. Békességben hagylak el benneteket, az én békémet adom nektek, nem azt, amit a világ ad. Ne féljetek. Ha engem szeretek, akkor örülnötök kell annak, hogy az Atyához megyek, mert Ő nagyobb, mint én. Mindent elmondtam nektek, mielőtt meglett volna, azért, hogy ha meg fog történni, akkor higgyetek.” (Lk. 22; Jn. 13-14).

Végül Jézus imádkozni kezdett. Ezt olvassuk erről: Miután Jézus a beszédeit bevégezte, felemelte az égre a szemeit, és ezt mondta: „Atyám, az óra elérkezett. Dicsőítsd meg a Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen Téged.

Hatalmat adtál neki mindenek felett, hogy örök életet adjon mindeneknek, amit neki adtál. Az örök élet pedig az, hogy Téged, az egyedül igaz Istent megismerjenek, és a Messiást, akit Te küldtél. Megdicsőítettelek Téged a földön, és elvégeztem a művet, amit rám bíztál. Most dicsőíts meg engem Atyám magad mellett úgy, mint egykor, mielőtt a világ teremtetett volna.

Kinyilatkoztattam a nevedet azoknak, akiket nekem adtál. Most már tudják, hogy minden, amit hallottak, Tőled van, és hogy Te küldtél engem. Értük könyörgök és nem a világért. Mindenki, aki a Tiéd, az enyém is, és aki az enyém, a Tiéd. Bennük dicsőülök meg. Én nem maradok a világban, de ők igen. Szent Atyám, tartsd meg őket a Te nevedben, azért, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk. Megőriztem őket, senki sem veszett el közülük, kivéve azt az egyet, azért, hogy az Írás beteljesüljön. Most Hozzád megyek, és akarom, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. A világ gyűlöli őket, mivel nem a világból valók, úgy, ahogy én sem e világból való vagyok. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy védelmezd meg őket. Szenteld meg őket az Igéd igazságában. Ahogy Te a világra küldtél engem, úgy küldöm én is őket. Nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavukra hinni fognak bennem. Hogy mindnyájan egyek legyenek, mint Te, Atyám bennem, és én Benned, hogy ők is bennünk legyenek, azért, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem, és úgy szereted őket, ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy azok, akiket nekem adtál, ott legyenek, ahol én vagyok, azért, hogy lássák a dicsőséget, amit nekem adtál. Igazságos Atyám, a világ nem ismer Téged, én azonban ismerlek, és ezek itt felismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és továbbra is ezt fogom tenni, azért, hogy a szeretet, amivel te szeretsz engem, bennük is meglegyen, és én bennük legyek.” (Jn. 17).

Ez a fejezet csupán néhány óráról szól. Magában foglalja a pészahi vacsora előkészületeit és a lábmosás szimbolikus cselekedetét. A legfontosabb része kétségtelenül az Úrvacsora bevezetése, a szentségé, amely 2000 év óta összeköti a hívőket Megváltójukkal, és ezért ez a messiási Istentisztelet csúcspontja is. Ezen kívül Jézus feltehetően a vacsora alatt felkészítette a tanítványait az elmenetelére. A szőlőtő példázata a hívők függetlenségét hangsúlyozza a Messiástól. A vezetés, a szellemi megerősödés és a vigasztalás szükséglete a Szent Szellem eljövetele által lesz betöltve. Ezt megígéri Jézus a tanítványainak és ezzel minden idők hívőinek is.

Zárásul ott áll az Úr imádsága, ami három részből áll: 1. Jézus saját maga számára kér.  2.  Gondoskodik a tanítványokról és mindenkiről, aki Benne hisz. 3. Jézus kéri az Atyát mindazokért, akik az ő földi szolgálatánál személyesen nem lehettek jelen, de a Szent Szellem által Isten Igéjében meg fogják találni az igazságot, és így lesznek megváltottak.

Elérkeztünk az evangéliumok utolsó előtti fejezetéhez: Jézus letartóztatásához, elítéléséhez és halálához a kereszten.

 

 

A szenvedő Messiás

(Kr. u. 30 április elején, csütörtök estétől szombatig)

Mindenki elhagyja őt

Jézus és tanítványai az olajfák hegyére mentek, amikor így szólt hozzájuk: „Mindnyájan megbotránkoztok rajtam ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai!”. „De miután feltámadok, előttetek megyek Galileába.” (Mt. 26, 31-32; Zak. 13,7). „Ha mindenki megbotránkozna is Benned – vetette ellene Péter – én soha nem fogok.” „Ma éjszaka, mielőtt a kakas kukorékol, háromszor meg fogsz tagadni engem.” – felelte neki Jézus. A többi tanítvány is elutasította az Ő megtagadásának minden fajta lehetőségét.

Gethsemánéban

Átmentek a Kidron völgy másik felére egy kertbe, amit Gethsemánénak hívtak. Ott azt mondta Jézus a tanítványainak: „Maradjatok itt, elmegyek imádkozni.  Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essek.” Aztán magához vette Pétert, Jánost és Jakabot, és valamivel távolabb mentek a többiektől. Szólt nekik, hogy gyötrődik, és kérte őket, hogy virrasszanak Vele együtt. Majd valamivel tovább ment és a földre borulva imádkozott, hogy ha lehetséges, ne kelljen elszenvednie azt, ami előtt állt. Azonban ezekkel a szavakkal fejezete be: „De a Te akaratod legyen meg Atyám, ne az enyém!”. Visszatért a tanítványaihoz, akik ismét elaludtak. Három ment el ugyanazért imádkozni. Amikor az újra elalvó tanítványokhoz visszatért, így szólt: „Keljetek fel! Az idő elérkezett, az Emberfiát elárulják, és a bűnösök kezébe adatik!” (Mt. 26, 36-46)

A következő események világszerte ismertek: Júdás árulása, a letartóztatás, a vádlás és a tárgyalás a főpap, a szanhedrin előtt, majd Pilátus és Heródes előtt. A halálos ítélet és a keresztre feszítés. A Messiás földi útjának végéről ezt olvashatjuk: Dél körül elsötétült az ég, a nap egyáltalán nem világított, és a sötétség három óráig tartott. Majd Jézus felkiáltott: „Ó, Istenem, miért hagytál el engem?”. Az emberek, akik hallották, azt gondolták, Illést hívja.

Mivel Jézus tudta, hogy minden elvégzett, így szólt, hogy a Biblia Igéi beteljesedjenek: „Szomjas vagyok!” Azonnal szaladt egy férfi, egy ecetbe mártott szivacsot hozott, egy botra tűzte, és megitatta Jézust. Mások gúnyosan mondták: „Lássuk, vajon eljön Illés, hogy megmentse”. Miután Jézus ecetet ivott, ezt mondta: „Beteljesedett (ki lett fizetve)!”. Aztán felkiáltott: „Atyám, a kezedbe helyezem a szellemem!”. Majd lehanyatlott a feje és meghalt.

Ebben a pillanatban a Templom függönye két részre szakadt. Földindulás volt, sírok nyíltak meg, és sok szent ember kelt életre, és mutatta meg magát, miután Jézus feltámadt. A százados, aki a keresztre feszítést felügyelte, azt mondta, amikor megrendült a föld: „Ez az ember kétségkívül igaz, Ő volt Isten Fia!”. Minden barátja ott állt, és sok asszony, akik Galileából követték Őt. Vele mentek Jeruzsálembe, és távolról tanúi voltak mindennek (Mt. 27, 31-56).

Egy csontja sem töretik meg

Mivel a pészah sabbatját megelőző péntek volt, a holttestek nem maradhattak a kereszten. Ezért a papok kérték Pilátust, hogy az emberek lábait törjék el azért, hogy haljanak meg, és a tetemeket le lehessen venni. A katonák a parancsra megtették ezt az első, majd a második megfeszítettnél, ám amikor Jézushoz értek, látták, hogy ő már halott. Azonban egy a katonák közül beleszúrta a dárdáját Jézus oldalába, és azonnal vér és víz jött ki. Így beteljesedett az Írás: „Az ő csontja meg ne töressék”. Másutt pedig: „Néznek majd arra, akit általszegeztek” (Jn. 19, 31-37; II. Móz. 12, 46; III. Móz. 22, 17-22; Zak. 12,10).

 

 

A feltámadt Messiás

(Kr. u. 30 április elején, vasárnap és a következő 40 nap)

Jézus feltámadt a halottak közül

A hét első napján Mária Magdolna a sírhoz ment és látta, hogy a követ elhengerítették. Visszafutott Péterhez és a másik tanítványhoz, akit szeretett Jézus, és azt mondta: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.” Ekkor Péter és a másik tanítvány odafutottak a sírhoz. A másik tanítvány gyorsabb volt és ő ért oda elsőként. Bepillantott a sírba, látta, hogy ott fekszenek a gyolcsok, de nem ment be. Aztán megérkezett Péter, és ő bement. Látta ott feküdni a lepedőket, de a keszkenő, ami a fején volt, más helyen volt összegöngyölve. Aztán belépett a másik tanítvány is a sírba, és látott és hitt. Mindaddig nem értették meg, amit a Biblia megírt, hogy fel kell támadnia a halottak közül. Azután hazatértek (Jn. 20, 1-10; Lk. 24, 1-12). Jézus aztán kétszer megjelent a tanítványoknak, akik félelmükben bezárkóztak. Megmutatta magát két követőjének az úton Emmaus felé. Miután a tizenegy Galileába ment, megjelent nekik az Úr a Genezáreth tónál.  Majd a negyven nap eltelte után eljött a búcsú (Jn. 20, 19-23; Lk. 24, 13-49; Mt. 28, 1-10; Mk. 16, 14-20; Csel. 1, 1-5; I. Kor. 15, 5; Hós. 6, 2).

A tizenegy tanítvány felment a hegyre, amelyre Jézus rendelte őket. Mikor megérkezett, imádták Őt, némelyek pedig kételkedtek. „Nekem adatott minden hatalom földön és égen. Menjetek el a világba, hirdessétek az örömhírt, hogy megváltott, aki hisz, és bemerítkezik. Aki azonban nem hisz, elkárhozott. Menjetek, tegyetek tanítványokká mindenkit, merítsétek alá az Atya, a Fiú, és a Szent Szellem nevében. Tanítsátok őket, hogy mindazt megtegyék, amit parancsoltam.  El fog jönni hozzátok a Szent Szellem, hatalmat kaptok tőle és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában és egészen a föld végéig. Gondoljatok arra, hogy én mindig veletek vagyok a világ végezetéig” (Mt. 28, 16-20, Mk. 16, 15-17; Csel. 1, 8).

Majd megáldotta a tanítványait. Mialatt ezek néztek rá, Jézust egy felhő takarta be, amely felvitte a mennybe. Még a felhőt nézték, amikor két fehérbe öltözött férfi jelent meg mellettük és azt mondták: „Galileaiak, mit álltok itt és bámuljátok az eget? Ez a Jézus, aki felvétetett a menybe, ugyanígy fog ismét eljönni, ahogy láttátok őt felmenni az égbe.” (Csel 1, 9-11).

Még sok más cselekedetet és csodát is végbevitt Jézus. Ha mind megírnánk őket, úgy vélem, nem lenne elég hely a világon mindazoknak a könyveknek. Azonban, ami megíratott, azért íratott meg, hogy higgyétek, Jézus a megígért Messiás, Isten Fia. És hit által lehet az Ő nevében örök életetek!

Ennek az írásnak az elején felhoztunk két, sajnos oly gyakran hangoztatott nézetet Jézus feladatáról és személyiségéről. Ezek egyike azt mondja, hogy Jézus csak a nem-zsidók Megváltója; a másik azt állítja, hogy nem a személyes üdvösség a legfontosabb a Messiás üzenetében, hanem az emberek közti igazságosság és a szociális haladásról való gondoskodás. Zsidó részről azt hallhatjuk, hogy Jézus sem Messiás, sem Megváltó nem volt, hanem csak a biblikus vallás egy reformátora.

Miután az Ószövetségen és az evangéliumokon keresztül vezető utunkat befejeztük, nem lehet kétségünk afelől, hogy ezek a megközelítések teljesen hamisak! Másrészt célul tűzte ki az írás annak vizsgálatát, hogy a Messiás változatlanságáról szóló bibliai verset mindig figyelembe vették-e? Azért, hogy ezt a feladatot teljesítsük, számunkra a tegnap is nagyon fontos.  Csak akkor érhetjük el célunkat, ha teljesen világossá válik, hogy ki volt az evangéliumokban leírt Jézus.

Mi áll az Írásokban Jézusról? Nem szabad elfelejtenünk, hogy már az Ószövetségben sok prófécia szól Róla, az evangéliumok több, mint 200 idézetet hoznak az Ószövetségből. Nézzük meg először Jézus személyét, identitását: Jézus nagyon gyakran Emberfiának nevezi magát. Azzal a kifejezéssel él, ami Ezékiel és Dániel prófétánál előfordul (Dán. 7, 13; Mt. 12, 8.32.40.). Miért nevezte így magát? Pontosan természetesen nem tudhatjuk, de feltételezhető, hogy Jézus ezt a nevet „ellensúlyozásként” használta, állandóan hangsúlyozva ezzel isteni származását. Noha Isten volt az apja, ami azt jelenti, hogy Ő maga is az isteni természetet hordozta, de Emberfia is volt, beleszületett a világba és átmenetileg úgy élt, mint egy ember. Fogalmazzunk úgy, hogy a hármasság egy részeként Jézus örökké isteni, azonban testté lett Igeként egy időre emberré vált, azzá kellett lennie azért, hogy megígért Megváltóként végbevigye feladatát. Ez a Messiás valódi identitása. Mivel Jézus elsősorban isteni, ez logikus módon megerősíti azt, hogy Ő nem változik.

Térjünk vissza ahhoz, amit Jézus tanított és tett. Természetesen csak a fő pontokat összegezhetjük mindabból, ami a földi működése három éve alatt történt. Először egy gyakran hangoztatott nézetet szeretnénk megcáfolni. Jézusnak soha nem volt az a szándéka, hogy a törvényt eltörölje, hisz ezt maga is hangsúlyozta (Mt. 5, 17-18; Róm. 3, 31; 10, 4; I. Jn. 2, 7). A Sínai tanítást be kell tölteni, és ez alatt két dolgot értett: Jézus harcolt a parancsolatok formális betartása, a külső formára való ügyelés ellen, amikor semmibe veszik a szellemi tartalmukat. Automatikus cselekedetek ezek anélkül, hogy a szív ott lenne. Ez nem az, amit Isten elvár. Mert ez csak a törvény betűinek betartását jelenti, és nem a tartalmának betöltését.

Jézus lecsökkenti az egész törvényt két parancsolatra. E kettő megtartása minden más parancsolatot feleslegessé tesz:

1. Szeressük Istent, és szolgáljuk minden erőnkkel, és

2. szeressük úgy embertársainkat (sőt ellenségeinket is), mint magunkat. (II. Móz. 23, 2-5; V. Móz. 10, 12; I. Sám. 15, 22 ; Mik. 6, 8; Mt. 5, 43-44; 22, 37-39; Lk. 6, 27-28).

Jézus gyakran követel dolgokat, amelyeket az emberek számára teljesíthetetlenek, mert ellentmondanak az emberi természetnek. Miért teszi ezt, noha jól ismeri az embert?

Ennek két magyarázata van. Ez egyik utópisztikusnak tűnik, bár éppenséggel néha megtörténhet: az ember, akit teljesen a Szent Szellem vezet, képessé lesz, hogy legyőzze földi természetét. A másik oldalról az, hogy Jézus gyakorlatilag teljesíthetetlent követel, valami egészen mást céloz. Az Isten által elvárt mérték arra mutat, hogy az ember soha nem elégítheti ki azzal, hogy aszerint él. Az ember mindig rá van utalva Isten kegyelmére.

Az Édenben jött be a bűn a világba, a Sínain Izrael számára és ezáltal emberiség számára, Isten kinyilatkoztatást adott arról, hogy szemeiben mi bűn, és mi érdemel büntetést, mert azt Isten igazságossága megköveteli. Azonban a helyettesítő állatáldozati rendszer bevezetésével Isten szeretete is megmutatkozott a Sínain. Ám ez csak a valóság árnyéka. A Golgotán jött el a Messiás, a világ bűneiért bemutatott tökéletes, és egyetemes áldozat. Ezáltal lett betöltve a törvény. Az Édenben jött be a bűn a világba, a Golgotán lett felkínálva az örök élet az embereknek.

Jézus kritizálja az emberek törekvését az anyagi értékek és a magas pozíciók után. Adni jobb, mint kapni, mondja, és szolgálni jobb, mint uralkodni. Jézus más értékrendet követel meg a követőitől, mint a megszokott: a szelleminek meg kell előznie az anyagit; az igazságosságnak az önérdeket; az öröknek a múlandót; a szeretetnek az irigységet és féltékenységet. Az embernek Istent kellene szolgálnia, és nem a világ rabszolgájává lenni.

Jézus igaz életet ígér a tanítványainak, az Istennel való közösséget és valódi békességet, nem olyat, amit a világ ad, hanem ami Tőle származik. A pásztorhoz hasonlítja magát, aki minden egyes bárányát ismeri és gondoskodik róluk. Noha Jézus semmi kétséget sem hagy afelől, hogy Ő Izrael Messiása, a nem-zsidókat sem zárja ki az üdvösségből. Mindannyiuknak egy akollá kell válnia egy pásztorral, magyarázza.

A gyógyítások és az emberek feltámasztása, amit Jézus végbevitt, mindig egy célt szolgált: Isten megdicsőülését; és bizonyítékul szolgáltak arra, hogy az Atya küldte Őt. Ám mindezek ellenére az érintettek hitére szükség volt. Jézus hangsúlyozza az emberi lélek halhatatlanságát (Lk. 16, 19-31), amelyet rögzít az Ószövetség, mégis feledésbe merült. Ez örök életet jelent, az ítélet elmaradását azoknál, akik hisznek Benne és követik Őt. Mindenki másnál pedig ítéletet, és öröklétet Istentől távol.

Jézus három évig volt Immánuel, ami annyit jelent: velünk az Isten. Ám ennek a kapcsolatnak az Atyához való visszatérés után is tisztán fenn kell maradnia a Szent Szellem elküldésének köszönhetően. Jézus hangsúlyoz valami olyat, ami ma nem éppen népszerű, a kizárólagosságát: Ő az egyedüli út Istenhez, és az örök életre. Mint már mondtuk, Jézus nem törölte el a törvényt, hanem betöltötte azzal, amit a Golgotán tett. A törvény azáltal lesz betöltve, ha a bűnöst megbüntetik, és ez történt meg örök érvényűen a kereszten. A törvény követelményei, a szertartásos részeitől eltekintve természetesen továbbra is fennmaradtak. Az emberek kötelessége, hogy ennek a törvénynek megfelelően éljenek, amennyire ez lehetséges. De törvénysértés esetén a hívők, a bűn megbánása után, nem szenvedik el a büntetést.

A határtalan szeretet Isten iránt és a felebarátaink iránt, a hit a Messiásban és Isten Fiában – ez a magja Jézus üzenetének.

Eddig a rövid áttekintése annak, hogy mit tanított Jézus, és hogy ki volt. Újra és újra vissza kell térnünk a kiindulási alaptételünkre, hogy a Messiás, és az Ő tanítása változatlan. Hisz vizsgálni akarjuk, hogy mi az, ami a múltban történt, és aminek még napjainkban meg kell történnie.

Forrás: Jurek Schulz / Messiási Bizonyságtétel Munkaközössége Izráelért – amzi

http://www.amzi.org/html/magyar.html

 

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

One Response to Az Édentől a Paradicsomig III. rész

  1. Fehér Magda says:

    Miért van 4, sőt még külön Pál is mondja “az én EVANGÉLIUMOM szerint”

    Az a kijelentésem, hogy azért, mert mindenkinek más az EVANGÉLIUM és mindenkinek állandóan változik az EVANGÉLIUM.
    Máté a zsidó ember nézőpontjából …
    Márk az engedelmes ember nézőpontjából …
    Lukács aki érdeklődő és kereső, aki nem volt ott a szavahihetőség szempontjából ..
    János pedig aki a Teremtő Istent szolgálja az Teremtő Isten nézőpontjából látja az ÖRÖMHÍRT.
    Ma én hogy látom?

Hozzászólás a(z) Fehér Magda bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*