A lombsátrak

A lombsátrak

 

„A szukka alázatra tanít bennünket. Megakadályozza, hogy fejünkbe szálljon a dicsőség. Isten megparancsolta, hogy az aratás ideje alatt a szukkában üljünk azért, hogy az aratás sikerét ne magunknak tudjuk be és ne legyünk büszkék szép házainkra. Az egyszerű lombsátor arra emlékeztet minket, hogy minden, amit eszünk vagy birtoklunk, Istentől származik.“

Rásbám[1]

A héber szukkot szó (egyes számban szukka) lombsátrakat jelent. A lombsátrak Izrael pusztai vándorlásának negyven évére emlékeztetnek, amikor a nép ilyen átmeneti szállásokban, összetákolt kunyhókban lakott. A szót szokták még galibának, bódénak és egyszerűen sátornak is fordítani. A szukkának kinézetében, szerepében semmi köze sincs a találkozás sátorához, amelyet egészen más héber szavak jelölnek. Gallyakból, faágakból, lombos ágakból készül a lombsátor, amely a záporok, szél, a napsütés vagy a hőség ellen ad némi védelmet. A lombsátrakban lakás jól kifejezi a kiszolgáltatottságot. A pusztában vándorló, lombsátrakban lakó népnek Isten hullatott mannát az égből, Ő itatta meg, Ő vezette. Mindenben rá kellett hagyatkoznia a népnek. De ez a kiszolgáltatottság hozta teljesen közel Isten jelenlétét, csodáit. Ilyen körülmények között tud az ember igazán a Mindenható felé fordulni – ez sok hívő embernek is megtapasztalása.

A szukkot ünnepére adott előírás – “sátrakban lakjatok hét napig“ (3Móz 23,42a) – az Istennel való mély közösségbe, az Istentől függésbe, kiszolgáltatottságba vezeti vissza Izrael. “Hogy megtudják a ti nemzetségeitek, hogy sátorokban lakattam Izráel fiait, amikor kihoztam őket Égyiptom földéről. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (3Móz 23,43).

Izraelben napjainkban is megtartják e parancsolatot a vallásos zsidók, így Jeruzsálemben sok szukkát lehet látni az ünnep hetében. Pontos előírások vonatkoznak a szukka elkészítésére: nem lehet túl stabil, túl tömören rakott falú, tetejű. Éjszaka a tetőn keresztül ki kell látni a csillagokra. Mivel az izraeli éghajlat megengedi, vannak olyan családok ma is, akik – szó szerint véve a parancsolatot – lombsátorban laknak hét napon keresztül. Így ágyat, széket és asztalt is elhelyeznek a sátorban. Néhány napig visszatérnek egy primitív, nomád életformához és kiszakadva a 21. század kegyelméből, próbálnak átélni valamit abból, amit atyáik éltek a pusztában…

Az Isten nélküli ember egyik nagy vágya, hogy valami maradandót hagyjon maga után és hogy tettei, hírneve örökre fennmaradjon. A piramisok vagy a királyok, császárok győzelmét hirdető diadalívek az örökkévalóságnak akarták megörökíteni emléküket. Ezzel szemben a sátoros ünnep központjában álló törékeny, időleges tákolmány semmilyen tekintetben nem mutat túl önmagán. A teljesen jelentéktelen szukka nem vonja magára a figyelmet az „Időtlenről”, az Örökkévalóról, aki a pusztában tűz- és felhőoszlopban emelkedett Izrael ezernyi és ezernyi lombsátra fölé.

Végjegyzet:

[1] Rabbi S’muél ben Méír (Rásbám) a 12. században élt Franciaországban, a híres Rási unokája. (Rainer Schmidt: Jüdische Wurzeln unseres Glaubens, Die Begegnungszeiten Gottes-Vorschatten der Erlösung, CV Dillenburg, 2006, 66.o.)

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*