Duitsch Krisztián Salamon: A Mindenható akaratának felismerése életemben

Duitsch Krisztián Salamon

 A Mindenható akaratának felismerése életemben

 

Egy rabbi útkeresése

/részlet/

 

 

 

 

Gyermekkorom, házasságkötésem

 

Én, Duitsch Krisztián Salamon, keresztény időszámítás szerint 1734-ben születtem a magyarországi Temesváron. Épphogy beléptem ötödik évembe, amikor édesapám meghalt. Halála után zsidó oktatásban részesültem népem szokása szerint mindaddig, amíg 1747-ben fogadalmat nem tettem,[1]) és jogosulttá váltam arra, hogy a rabbik irányítása mellett valljam meg hitemet. Mivel a legeltökéltebb hajlandóság volt meg bennem a tanulásra, jelentkeztem Prágába, Csehország fővárosába, ahol az egyik legnagyobb és leghíresebb zsidó főiskolát (jesivát) alapították.

Miután hét évig ott maradtam, befejezve a tanulmányaimat húsz éves koromban visszatértem szülőföldemre. Nem sokkal ezután feleségül vettem egy becsületes, jámbor zsidó nőt. Jentildnek hívták, Kohen Salamonnak, egy gazdag zsidónak lánya a Vág völgyében fekvő Vágújhelyről. Házasságomban nagyon boldogan éltem apósommal egy fedél alatt.

Olyan lelkesedéssel szívtam magamba a tudást a Talmudból, hogy ritkán mentem aludni éjfél előtt. Ezzel semmi esetre sem az volt a célom, hogy megszerezzem a tudást az igazi hitről, és megismerjem Isten útjait és rendkívüli tulajdonságait. Ó, nem! Szégyenemre be kell vallanom, hogy ha annak idején valaki megkérdezi tőlem: Isten kicsoda? – elég tanácstalan lettem volna, ha válaszolnom kell. Fáradságos törekvéseim célja az volt, hogy szorgalmas olvasásommal kiérdemeljem a menyországot.

A Szentírás lepecsételt könyv volt számomra, amelybe sohasem néztem bele, bár ott állt a könyvespolcomon. Istenfélő, jámbor embernek gondoltam magam, noha siralmas volt szellemi állapotom, amelyben hat éven át éltem.

 

 

Kétségek között

 

Szeretett feleségem halála volt az első eszköz, amit az örökkévaló Isten szeretete felhasznált, hogy megérintse a szívemet. Nagyon hirtelen ment el 1760. április 3-án, és itt hagyott engem, bús özvegyembert és egy Eszter nevű árvát, hathónapos gyermekét. Ez a hirtelen veszteség erős és szokatlan érzelmeket gerjesztett a lelkemben, úgyhogy gyakran gondoltam magamban:

„Vedd észre, Salamon! Ez az emberiség szomorú állapota! Még világi boldogságunk közepette is végül mindnyájunknak el kell hagynunk legjobb, legkedvesebb barátainkat, apánkat, anyánkat, testvéreinket, férjünket és gyermekeinket, és vissza kell térnünk az anyaföldbe! Ilyen módon kell neked is eltávoznod az életből. Aligha tudhatod, milyen hamar jöhet el az a lehangoló, komor nap, mint ahogyan drága feleséged azon a reggelen várta közeledő halálát.”

1760. július 24-én apósom rábeszélésére újra megházasodtam második lányával, Sárával, akivel ugyancsak nagyon boldogan éltem. Tanulmányaimmal kitartóbban haladtam, mint azelőtt, és a tudásom olyan volt, hogy Morvaország főrabbija kiváló jellemzést adott és küldött egy oklevelet a tanulmányaimról, megadva a Zsidók Kiváló Tanára[2] címet és rangot.

1761. november 10-én véletlenül találkoztam egy bizonyos Könyvvel, amely komoly figyelmeztetést tartalmazott az egész emberiségnek, miszerint nem kellene halogatnunk a bűnbánatot és a munkálkodást az üdvösségünkön egyik napról a másikra. Ez kimondhatatlan rettegést, rémületet keltett bennem.

Úgy tűnt, mintha valaki távolról hallható hangon beszélne hozzám és azt mondaná: „Kelj fel a sötétségből!” Késztetést éreztem arra, hogy elmélkedjek ezeken a szavakon; de az értelmüket nem tudtam felfogni, mert elégedett voltam azzal a hiú gondolattal, hogy vallásos ember vagyok, akinek elég világossága van, és semmi esetre sincs sötétségben. Másnap este, amikor szokásom szerint a Talmudot tanulmányoztam, újra ellenállhatatlan félelem költözött belém, és pontosan ugyanazok a szavak, mint korábban, ismét nagy hatással voltak rám: „Kelj fel a sötétségből!”

Újra komolyan elgondolkodtam rajtuk; de még mindig megfoghatatlanok maradtak ahhoz, hogy megértsem őket. Igyekeztem szórakozással és mindenféle hiú, ostoba eszközzel elűzni az ilyen búskomor gondolatokat, bár belül mindig elítéltem magam, mikor így tettem. Így makacsul eltökélt voltam, süket Isten hívására, és kiűztem ezt a gondolatot elmémből.

Ó, Uram, milyen nagy türelmed és béketűrésed, amelyet a bűnösök felé mutatsz! Másnap este ugyanaz a meglepő gondolatsor futott végig bennem immár harmadik alkalommal; és miközben olvastam, határozottan úgy tűnt, hogy újra hallom a szavakat: „Kelj fel a sötétségből!” Most már azonban az Úr megnyitotta lelkem valódi állapotát, és megmutatta, hogy gyalázatos bűnös vagyok Előtte. Nem érdemes tovább élnem a földön, méltó vagyok a halálra és vég nélküli büntetésre.

Hideg veríték lepte el az arcomat; a halál kínjait éreztem. Ez a világ akkor túl szűknek tűnt nekem; kétségbeesésemben azt kívántam minden pillanatban, hogy a föld nyissa meg a száját és nyeljen el, mint Kórét és lázadó társait[3].

Vigaszért sóhajtoztam és sírtam, de nem tudtam, hol találom; mivel az Írások teljesen rejtélyesek voltak számomra. Azonban ebben a tanácstalanságban azonnal kialakult bennem egy elhatározás, hogy megújítom az életemet, megsiratom bűneimet, megsanyargatom testemet azzal, hogy lószőrből készült darócruhát viselek közvetlenül a bőrömön, és bőkezű leszek az alamizsnaosztásban a szegényeknek.

Ilyen boldogtalanul, a bűnbánat és önsanyargatás cselekedeteiben töltöttem az időt 1761. november 12-étől 1762. május 6-áig. Noha úgy gondoltam, ezzel vigasztalást találok lelkemnek, mindhiába, kínjaim csak naponta növekedtek.

Azok a zsidók, akik ekkorra tudtak valamit sok önsanyargatásomról és életem szigorúságáról, egy kivételesen szent életű embert láttak bennem. Ez még tovább növelte gyötrelmemet, és egyszer arra késztetett, hogy nyíltan a legnyomorultabb bűnösnek valljam magam a zsinagógában. De ez csak azt váltotta ki belőlük, hogy kigúnyoljanak és kinevessenek.

 

 

A Mindenható válasza

 

1762. május 6-án ezt olvastam, amikor a Talmudot tanulmányoztam: „Inani rabbi a halálos ágyán bűnvallást tett, és azt mondta, hogy nem tudja, hogy megmenekül-e vagy elkárhozik.”[4] E szavak szörnyű rettegést keltettek bennem saját végső állapotomat illetően. Nem pusztán a jövőbeli boldogságommal kapcsolatban éreztem hatalmas kétséget, hanem a pokol és a kárhozat állandóan a szemem előtt volt.

A földre vetettem magam, keservesen sírtam, buzgón imádkoztam, amikor, íme, a végtelenül együttérző Atya rátette kegyelmes kezét a lelkemre, és mintha beszélne hozzám. Ezek a szavak hangzottak a fülemben: „Ó, szegény bűnös, egyáltalán nem a jó cselekedeteid, a böjtöléseid, rituális tisztálkodásaid vagy vezekléseid képesek segíteni rajtad. Nem! Krisztushoz, a Megfeszítetthez kell jönnöd: Ő az egyetlen út az üdvözüléshez, és rajta kívül senki más.”

Ezek a szavak olyan üdítőek voltak szellememnek, és olyan mély hatással voltak szívemre, hogy ha valaki abban a pillanatban csupasz kardot szegezett volna mellemnek, és azt mondta volna: „Azonnal meg kell halnod, ha kész vagy hinni Krisztusban”, a legnagyobb örömmel szenvedtem volna el a halált. Bár még nem tudtam semmilyen megfogható indokkal szolgálni arra nézve, miért hiszek az Úr Jézusban. Ilyen érzésekkel vonultam vissza pihenni; de alig aludtam el, amikor egész testemben remegni kezdtem, libabőrös lettem, és azt álmodtam, hogy a szobámat megvilágítja egy fény, amely ragyogóbb, mint a nap délben.

Nem voltam képes ránézni, mert ha megtettem volna, halálos kín tört volna rám. De ugyanakkor hallottam egy hangot, amely így szólt hozzám: „Salamon, Salamon, fiam! Ne félj! Az ellenségeid üldözni fognak minden erejükkel. De ne félj, mert Én veled vagyok.”

 

* * *

 

 

Duitsch rabbinak el kellett jönnie lakóhelyéről, és az országból is a később fellángoló üldözés miatt. Évekig bolyongott Európában, őrizve magában a hitet, és keresve az utat Jézushoz zsidóként. Végül Hollandiában tért meg és telepedett le, később lelkésszé szentelték.

 

Az eredeti mű hollandul született meg a rabbi tollából. Majdnem ötven évvel később jelent meg a magyar fordításnál használt angol változat, amely csupán bő kivonata az eredeti önéletrajznak. A közölt fordítás az önéletrajz 13-23 oldalai. A fenti fejezetcímek a fordítótól származnak.

Az eredeti holland mű címe: De wonderlijke leiding Gods omtrent een blinde leidsman der blinden op wegen en paden die hij niet kende

Az angol kiadás címe: The wonderful conversion to Christianity of Solomon Duitsch : a Jewish rabbi; Extracted from the original published Work, written by Himself, and published in the Dutch language, Leeds, 1818

 

Végjegyzetek:

[1] A bar micva szertartására utal.

[2] Duitsch rabbi ekkor kapta meg a Morénu diplomát. „Morénu: a középkori baccalaureátus-nak megfelelő héber címzés, amelyet a Tórához való felhívás alkalmával alkalmaznak, levelekben és okmányokban is, még pedig a rav (rabbi = úr, mester) hozzákapcsolásával, amely cím mindenkinek kijár. A Morénu címet kiegészítik a hivatalos állás titulusával, de csupán rabbinál… A Morénu cím csak annak jár, aki jártas a Talmudban és a héber tudományokban.” (Magyar Zsidó Lexikon, szerk. Ujvári Péter, 1929., 614.o.)

[3] 4Mózes 16

This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*