«Sok keresés és kutatás, valamint az idők jelének szigorú megfigyelése után, támaszkodva az ó és új szövetségi Szentírás ismeretére, mélyen gyökerező eszményemmé, dönthetetlen meggyőződésemmé vált, hogy Krisztus Izraelnek megjövendölt Messiása, a világnak üdvözítője s hogy az ő személyében Izraelnek megbékélése és igaz megdicsőülése beteljesült…»[1]

Lichtenstein Izsák (polgári nevén Ignác) 1825. április 9-én született Nikolsburgban. Apját az ottani zsinagógában alkalmazták tanítóként. «Nagyon kevés fizetése volt és a körülbelül 15 tagból álló család rettenetes nyomorban élt. Lakásuk egyetlen szobából állott, mely egyaránt szolgált konyha, nappali és hálószoba céljaira. A szörnyű nyomor arra késztette a szülőket, hogy gyermekeiket, mihelyt tehetik, szárnyukra eresszék, hogy maguk gondoskodjanak eltartásukról. A legidősebb fiú Izsák volt. Kilenc éves korában, mikor elvégezte elemi iskoláit, édesanyja kézen fogta és kivezette a városon kívül, megtöltött egy palackot vízzel egy meszes gödörből, egy cipót nyomott a kezébe, zsebkendőjébe bekötött 25 fillért, esetleges előre nem látható kiadások fedezésére és útnak bocsátotta, hogy vegye nyakába a nagyvilágot és tudós rabbik lábainál folytassa tanulmányait, mint talmud bócher. Az ilyen vándor talmudtanulóknak buzgó zsidó családok szoktak volt néha szállást és ebédet adni s ennek fejében kisebb-nagyobb szolgálatokat kívántak meg tőlük. Izsák is végigszolgált sok családot, volt házitanítótól-pesztonkáig minden s éjszakákon keresztül szorgalmasan tanulta a tórát (Mózes könyveit), hogy felvegyék rabbinövendéknek.»[2] A szülők reménysége beteljesült, mert fiukból tényleg rabbi lett, és talán épp a viszontagságokkal teli gyermekkorból merített hatalmas erőt a tanuláshoz, mert «…diplomáját (semichá) már húsz éves kora előtt (1843) megkapta.»[3]

Előbb Szarvason volt rabbi, majd végleg Tápiószelére került, és ott szolgált kerületi rabbiként hosszú évekig.

A rabbi szolgálati helye, Tápiószele a XIX. század végén egy körülbelül 10 ezer főt számláló kisváros volt Budapest közelében. A zsidó hitközség száz éves múltra tekintett vissza, és a rabbi idején 100-150 lélek tartozott a zsinagógához. A szomszédos hitközségben, Nagykátán szolgált a rabbi testvére, Lichtenstein Ábrahám Jákob. Ebben a környezetben élte le a rabbi éveinek nagy részét, viszonylagos csendességben, visszavonultságban.

 

Felismerés az Újszövetségből

«Töviseket kerestem, és rózsákat szedtem, kavicsok helyett gyöngyöket fedeztem fel, földöntúli kincse-ket…»[4]

 Tápiószelei «tevékenysége kezdetén, egy zsidó tanár egy német Bibliát mutatott neki. Amikor megtalálta benne Jézus Krisztus nevét, a legnagyobb felháborodással repítette a könyvet a szobán keresztül, úgyhogy az, más könyvek mögött, egy polcon kötött ki. A tanárt pedig ezután kemény feddésben részesítette[5], amiért ilyen könyv van a birtokában.» Aztán a dolog teljesen feledésbe merült.

Évtizedekkel később mégis ez az Újszövetség vált kulcsfontosságúvá a rabbi életében. Az Örökkévaló különös módon keltette fel kíváncsiságát. 1882-ben a tiszaeszlári vérvád felszította Magyarországon az antiszemitizmust. Egy kislány eltűnése, és halálának tisztázatlan körülményei féktelen indulatokat váltottak ki a zsidósággal szemben. Tiszaeszláron «1882. április 1-jén megöltek egy keresztyén kislányt, Solymossi Esztert. Feltételezték, hogy a zsidók a vérét a pászka ünnep alkalmával rituális célokra használták, és ezért 12 zsidó férfit, valamint egy zsidó nőt bebörtönöztek. Különösen tragikus volt, hogy Moritz Scharfot, a zsinagóga gondnokának kisfiát a rendőrparancsnok napokig elszakította a szüleitől. Megfélemlítéssel és kínzásokkal egy hazug történetet szuggeráltak be neki a kislány meggyilkolásáról, hogy ő, mint főtanú léphessen fel a saját édesapja ellen.

Ebben a szorongatott időben sok igazi keresztyén felemelte a hangját a gonosz vád ellen, közöttük tekintélyes férfiak, mint pl. Dr. Franz Delitzsch, a lipcsei egyetem ismert professzora. Védték a zsidókat és a legélesebben elítélték az antiszemiták istentelen magatartását, amely szöges ellentétben állt Jézus tanításával, aki a legmagasabb zsidó etikát tanította. Mint oly gyakran, ez a vérvád is hamisnak és alaptalannak bizonyult, és 1883. augusztus 3-án, felmentéssel végződött.»[6]

Az ügy kapcsán született védőiratok elolvasása után a rabbi megkereste az évtizedekkel korábban elhajított Újszövetséget. Ezzel kezdődött el a fordulat az életében, amiről később így ír: «„Gyakorta nyomorgattak engemet ifjúságomtól fogva, mondja Izrael” (129. Zsolt.) Nem szorul hosszas magyarázatra, hogy a zsoltár eme rövid szavai híven tükrözik vissza ama keserű tapasztalatokat és szomorú benyomásokat, melyek nekünk, kik az idősb nemzedékhez tartozunk, ifjúságunk óta a minket környező keresztyének között osztályrészünkké lettek. A keresztyén gyermekek részéről gúnyban, megcsúfoltatásban részesültünk. Még emlékszem a felénk röpülő kövekre, ha az iskolát elhagytuk, vagy midőn fürdés közben tehetetlenül néznünk kellett, szegényes ruháinkat miként vetik a vízbe. Sírva láttam, hogy egy úgynevezett „gentry” atyámat csak azért, mert egy szűk ösvényen nem elég gyorsan tért ki, földhöz vágta. De mire való a hosszadalmasság, mikor e szomorú dolgok köztudomásúak…

…nem lehet csodálni, ha arra a nézetre jutottam, hogy Krisztus az, aki a keresztényekben ellenünk zsidók ellen dühöng, s rettegve láttam benne a zsidók veszedelmét meg átkát… Így nőttem fel, így vénültem meg. Az igazi és névleges keresztyének közt különbséget nem ismertem.

A kereszténységet saját forrásából nem ismertem.

Elég sajátságos, hogy csak a tiszaeszlári rémtörténet alkalmából férkőztem az újszövetség közelébe. Ismeretes dolog, hogy a tiszaeszlári bűnper minden zsidógyűlölőt kicsalt rejtekéből, s mint a régi időben, ismét felhangzott a kiáltás: „Üsd a zsidót!” Nagy volt a dühöngés; a kolomposok közt olyanok is voltak, kik piszkos üzelmök köpenyéül Krisztust és annak tanítását használták fel.

Ezen üzelmekkel azonban egyebek közt kiváló keresztyének is szembeszállottak, s több lángoló iratban óvó és kárhoztató szót emeltek az antiszemiták utálatos és hazug áskálódásai ellen. Ezen zsidóvédő iratokban gyakran bukkantam helyekre, melyekben Krisztus emberboldogítónak, békefejedelemnek, Megváltónak, evangeliuma pedig minden nemzet javára a szeretet és élet szavának magasztaltatik. Bámultam; szemeimben és érzékeimben sem bízva, egy újszövetségi Szentirást, melyet mintegy 40 év előtt valamely zsidótanító kezéből méltatlankodva kikaptam, a sutból előkerestem, lapozgatni és olvasni kezdtem.

Mit mondjak a szerzett benyomásról? Még csak felét sem mondották nekem az előlem eddig elzárt könyv nagyságáról, hatalmáról és fenségéről. Minden oly újnak tünt előttem, s mégis úgy tetszett, mintha valamely kedves régi ismerősöm, mindennapi poros ruháját levetve, díszöltönyében jelent volna meg előttem „mint egy megékesített vőlegény és mint egy menyasszony feldiszítve az ékszereivel.”

„Óh mily szépek a hegyeken az evangeliumot hirdetőnek lábai, aki békességgel hirdet, örömöt mond a jóról, szabadulást prédikál, ki azt mondja a Sionnak: Uralkodik a te Istened!” (Ezs. 52,7)

Ez sugárzott felém az újszövetségből.»[7]

«Minden sorából, minden szavából zsidó szellemiség áradt: világosság, élet, erő, kitartás, hit, reménység, szeretet, tisztaság és Istenbe vetett határtalan, rendíthetetlen bizalom; jótétemény nagy bőségben, mértéktartás egészen az önmegtagadásig, megelégedettség a szükségeken túl is, együttérzés, barátságosság, mások tekintetbe vétele, de ugyanakkor rendkívüli szigorúság az embernek saját maga iránt. Mindez megtalálható volt az egész könyvben.

Minden nemes alapelv, minden tiszta erkölcsi tanítás, minden patriarkális erény, amelyek Izráelt virágkorában díszítették, s amelyek bizonyos mértékben még ma is díszítik Jákób utódait, mindezt továbbfejlesztve és egyszerűvé téve megtaláltam ebben a könyvben…

Amikor így, zsidó lelkiismeretemmel világos megértésre jutottam, felkerestem hasonló gondolkodású, bizalomra méltó barátaimat. Egyesek egyszerűen nevettek rajtam, miközben mások komolyan figyelmeztettek a veszélyre, a vitákra és a kellemetlenségekre utaltak. Ez lenne ugyanis egy ilyen hihetetlen elmélet kikerülhetetlen hatása, amit egy érthetetlen rabbi ad elő. Emlékeztettek az én természetes, visszafogott temperamentumomra is, hogy én egy csendes, visszavonult életet részesítek előnyben; irományaimra; háborítatlan házi és családi békességemre – majd azt tanácsolták, hogy hallgassak.

De mindez hiábavaló volt! „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” (Máté 12,34).– „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az Úr Igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam, nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam” (Jeremiás 20,7-9).»[8]

 

---