Két levél vagy 'Amit én tulajdonképpen akarok'

Lichtenstein Izsák rabbi:

Két levél

vagy

„Amit én tulajdonképpen akarok“

 

 

„Szeretteim és barátaim félreállnak, mert csapás ért, rokonaim is elhúzódnak tőlem. Tőrt vetettek, akik életemre törnek, akik vesztemet akarják, arról ő beszélnek, hogy ártsanak nekem, és csalárd terveken gondolkoznak mindennap” (Zsoltár 38,12-13).

   Nem kellene haragudnom ellenségeimre, akik kigúnyolnak, üldöznek és elítélnek, amióta több mint öt évvel ezelőtt merészeltem nyilvánosan bizonyságot tenni a keresztyénség csodálatos megalapítójáról? Nem volt-e sok bizalmas barátom határozatlan? Még azok sem emelték fel mellettem nyilvánosan a hangjukat, akik egyetértenek az én merész nyíltszívű szavaimmal. Nem vagyok-e abban biztos, hogy a hozzám legközelebb állók, és a nekem legkedvesebbek részéről több szánalmat, mint szimpátiát, több toleranciát, mint aktív segítséget, több ellenállást, mint tetszést kaptam?

   Kedves feleségem is, aki közel negyven éven át, mint egy szilárd eltökéltségű, és bátorító őrangyal állt az oldalamon, most külső befolyások nyomása alatt levert, csüggedt és kishitű lett. Felfoghatatlan talánnyá váltam szeretett, jó gyermekeim számára, akik mindig illő figyelmet és osztatlan bizalmat tanúsítottak irántam.

   De szívem mindezek ellenére sem remeg, erőm nem hagyott el, és még világosság van a szememben. Jól látok, világosan látok, és barátaim, de ellenségeim egyetértenek velem abban, hogy „A dicsőség eltávozott Izráeltől” (1Sámuel 4,21).

   Az őrállók meginognak, az erős férfiak megroppannak, a vezetők kétségbeesnek és tétlenül állnak. A fiatalság hideg, egykedvű és unott. A felnőttek kimerültek, hiányzik belőlük az állhatatos kitartás, engedékenyek, gyengék és reménytelenek, mint akiket a hamis korszellem befolyásol, mint ami egy labdát ide-oda dobál. Pusztulás minden oldalon.

   „Nincs balzsamolaj Gileádban, nincs ott orvos? Miért nem tud begyógyulni népemnek a sebe?” (Jeremiás 8,22) Izráel vajon évezredeken át azért küzdött, harcolt és vérzett a hitéért, hogy most hitetlensége miatt elvérezzen, és a népek történetéből eltűnjön, mint a por a szélben? Egy érzékeny, zsidó szív bizonyára a kételkedés áldozatául eshetne, ha az isteni ígéret naponként nem kerülne ismétlésre: „De eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez! – így szól az Úr. Ilyen szövetségem van nekem velük – mondja az Úr: Szellemem megnyugszik rajtad, és Igéim, amelyeket szádba adtam, nem fogynak ki a szádból, utódod szájából és utódod utódainak a szájából, mostantól fogva mindörökké – mondja az Úr” (Ézsaiás 59,20-21).

   Nem Jézus-e ez a Megváltó? Hiszen Ő mondja ezt: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű” (Máté 11,28-30). De nem, ezt a nevet zsidó ajkak nem mondhatják ki. És mégis minden zsidó tiszteli Őt öntudatlanul; ahogyan öntudatlanul levegőt veszünk, amely nélkül nem tudnánk élni. „Hogyan? Mi? Ki?” fog Ön  felháborodva kiáltani: „Mi zsidók Jézust tiszteljük? Ön édes bortól hibbant meg?” – „Nem, sokkal inkább ecettől, amit epével kevertek össze. Túl józan vagyok, és ti nem mondhattok ellent az én bizonyításomnak.”

   Bármely irányzathoz is tartoznak a zsidók, mindnyájan egyetértenek abban, hogy volt és van Izráelnek küldetése, missziója, hogy mi, mint az ősatya Ábrahám, Isten nevét hirdetjük, és így áldássá leszünk minden nép számára a Földön. Azonban kinek a nevében lesz ez az áldás a Föld minden népe számára ismert? Nem Jézusnak a nevében történik-e ez, aki tanítványait minden néphez küldte, mint juhokat a farkasok közé, hogy hirdessék nekik: „Az Örökkévaló, Ő az Isten! Az Örökkévaló, Ő az Isten!” (Jeremiás 10,10)?!

   Ti pedig, zsidó testvéreim, hallgatni fogtok és nem válaszoltok nekem, hanem sokkal inkább gúnyolódtok és átkozódtok. De több mint öt esztendeje meg vagyok győződve arról, hogy egy eljövendő napon sírkövem hirdetni fogja, hogy a mag, amelyet könnyek között vetettem, kihajt az én sírom felett. „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára, az én porom felett megáll.“

   De miért csak akkor, amikor a testem már elenyészett? Nos, amíg még élek, látni akartam a Bírót. Csak, hogy ne ellenségemként lássam meg, ez az én legbensőbb kívánságom (Jób 19,25-27).

   Akkor, amikor az én ügyem alapja lelepleződik, ezt fogjátok kérdezni: „Miért is üldöztük őt?”

 

Egy levél fiamtól,

Dr. Emanuel Lichtensteintől

 

Kedves, tisztelt Édesapám!

Nemrég néhány napig együtt voltunk, és lehetőségem volt arra, hogy beszélgessek veled, valamint barátságos, szívből jövő szavaidat hallgassam. Szomorú, gondterhelt arcod, aggodalmaskodó, de elszánt arckifejezésed megnémított, és nyugtalanítja a lelkemet. Az odakint támadt vihar és kiabálás megijesztett, és megzavart. Engedd meg nekem most, amikor már újra megnyugodtam, és az elmém világosan lát, hogy megpróbáljam nyugtalan szívem megkönnyebbülését keresni. Szeretném neked, aki atyai szeretettel oly gyakran eligazítottál, elmondani aggodalmaimat, és azt, amit a Te sokszor dicsért és sokszor megbélyegzett irataidról tartok.

   De először is, kedves Édesapám, légy nyugodt veszélyeztetett megélhetésed felől. Te nélkülöztél, takarékoskodtál, és megtagadtad önmagadat, hogy hosszú tanulmányi éveim alatt támogass. Megnyugtatásomra és bátorításomra gyakran mondtad: „Fiam, ne nyugtalankodj az anyagiak miatt, tanulmányaid ideje alatt drága szabadidődet sokkal inkább a pihenésre használd. Akkor a mag, amit termékeny talajra vetettem, ki fog hajtani, növekedni és gyarapodni fog, s az a pénz, amit miattad kiadtam, jó kamatokat fog hozni.“

   Nos, miután Te miattam a legszükségesebb dolgokat is megtagadtad magadtól, nekem duplán is kötelességem, hogy a rendelkezésemre álló feleslegből segítségedre legyek. Spártai megelégedettségeddel, ilyen körülmények között védettségben leszel a hiánytól, és megőriztetsz a gonosz szándékoktól. Bárcsak megőrizné életemet a Mindenható, mert nyíltan kimondva, már kárt szenvedett egészségem; súlyos megrázkódtatást éltem meg a megvetés, a keserű gyűlölet és a bizalmatlanság miatt, amivel N.

   N. úr rólad, nekem, a Te fiadnak beszélt. Isten segítségével le akarom, és le is fogom ezt győzni. Nekem élnem és dolgoznom kell, és ezt akarom is, hogy kedves, jó szüleimről gondoskodjak.

   Azonban, nem ez a nyomorult pénz, vagy a Te fenyegetett és nagyon szerény jövedelmed az, ami gondot okoz nekem, hanem megrendít és megszakad a szívem amiatt, hogy ők Téged méltatlannak tartanak a rabbi hivatalra. Úgy beszélnek rólad, mint egy gyalázatos Júdásról, és megbélyegeznek, mint olyan valakit, aki eladta a hitét és feladta legjobb alapelveit!

   Téged, aki 35 esztendeig olyan szeretetteljesen, olyan önzetlenül, és olyan áldással munkálkodtál mint lelkipásztor, akit mindenki tiszta szívből szeret a gyülekezetben, most hirtelen kiragadnak a szívükből, és kivetnek, mint egy leprást. Téged, aki mindig segítőkészen harcoltál az elnyomottakért, önfeláldozással gondoskodtál a szegényekről, és sohasem a magad előnyét kerested! Téged megvetnek, megbélyegeznek, mint aki eladta a lelkét; azzal vádolnak, hogy feláldoztad legszentebb érzéseidet, kegyes lelkületedet, vallásos meggyőződésedet. Hol vannak az ezüstpénzek, hol van a kincs? Nem tudom-e bárki másnál jobban, hogy Te – amilyen kevéssé gyakorlati vagy – a legkisebb honoráriumot sem vetted igénybe a magad számára, amit minden szerző elvárhatott volna egy érdekes műért a kiadójától?

   De az Ég szerelmére, kedves édesapám, mi indított arra, hogy ezekben a materialista időkben, amikor mindenki a maga hasznát keresi, békességet és jólétet – mi indíthatott téged arra, hogy kezedet egy darázsfészekbe nyújtsd, és szélmalomharcba kezdj? Hogy az egyenes utat, amelyen olyan békességgel jártál, egy veszélyes, bozótos úttal cseréld fel, amely olyan sok bosszúságot okoz, és merészsége által – mint minden új és ismeretlen – felbolygatja és nyugtalanítja a konzervatív, ősi vallás szent alapját? Mi indított Téged arra, hogy az evangéliumnak csak a világos oldalát ábrázold a maga teljes szépségében, a legkevésbé sem mutatva meg annak sötét oldalát? Mit gondolsz például a jelekről és csodákról az evangéliumokban?

   A nép hangja az Isten hangja. Vagy lehetséges-e, hogy a felháborodást és elkeseredést, amely sok zsidó körben támadt, csak egyes személyek mesterségesen szították és lobbantották lángra? Izráelnek ezek a tehetséges emberei, csak legfőbb önérdekükből ítéltek el és átkoztak meg téged? Én legalábbis nem tudom elhinni, hogy ilyen keserűség és közönségesség tulajdonítható lenne olyan férfiaknak, akiket általában nagyra becsült férfiakként tisztelnek.

   Elég gyakran voltam tanúja szomorúságodnak és lelki félelmeidnek. Szomorú voltál és elkeseredett, amikor azt láttad, hogy a Szent Törvényt lábbal tiporják, a vallást könnyen veszik és megvetik, az étkezési törvényt áthágják, a szombatot megszentségtelenítik, az istentiszteletet elhanyagolják, és az imádságot értéktelennek tartják. Van itt valaki, akinek van szeme a látásra, és füle a hallásra, vagy egy zsidó szív, amely nem érez fájdalmat, mert hiányzik valami Izráel házából?

   Amikor azonban gyógyszerként idézel egy szakaszt az evangéliumból „Ha a te jobb szemed botránkoztat meg téged, vájd ki, mert jobb, ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mintha két szemmel vetnek a gyehennára“ (Máté 5,29), mint tudományos képzettségű orvosnak, protestálnom kell az ilyen tanítás miatt. Nem lehet tagadni, hogy vannak kritikus esetek, amelyekben arra kényszerül az ember, hogy amputáljon egy beteg tagot, hogy általa az egész test ne mérgeződjön meg és betegedjen meg. De mielőtt egy orvos ilyen extrém intézkedést tesz, amely a testet eltorzítja és megcsonkítja, minden eszközt fel kell használnia, hogy megmentse a fenyegetett szemet vagy a veszélyeztetett kezet.

   Kedves Édesapám, éppen egy bátorító szó jut most az eszembe, amit gyakran használtál: „Egy apa hasonlatos egy kifényesített tükörhöz. A tükör felhívja a figyelmet a foltokra és hibákra, anélkül hogy bosszúságot keltene, és aki beletekint, megtisztíthatja a foltot és megszüntetheti a hibát.“

   A Te írásaid olyanok a számomra, mint egy ragyogóra fényesített tükör. De legjobb szándékkal sem tudom elkerülni azokat a hibákat, amelyeket felsorolsz, mert a foglalkozásom, szociális kötelességeim,

a hivatásom, mint kórházi orvos, lehetetlenné teszik, hogy úgy éljek, ahogyan a szülői házban láttam. De vágyakozom utána, különösen most, amikor a szent ünnepnapok közelednek; mert a szívem melegen és lelkesen dobog a zsidóságért.

   Bár nem teszem fel az imaszíjakat, mégis minden reggel mélységes átérzéssel és hálás szívvel idézem: „Halljad, Izráel, az Úr ami Istenünk, egyedül az Úr!” (Márk 12,29) Néha tiltott ételt eszem ugyan, de titokban köszönetet mondok minden jóért az Adományozónak.

   Mint zsidó, büszke vagyok a pátriárkáinkra, akik majd négyezer éve éltek, és Isten által választattak ki, valamint Mózesre, a mi isteni inspirációjú prófétánkra, valamint dicsőséges és szenvedésekkel teli történetünkre. Valóban, a szertartási törvények tekintetében nem élek úgy, mint egy kegyes zsidó, de úgy érzek, és úgy lélegzem, mint egy zsidó. Megpróbálok szerencsétlen betegeim állapotán javítani, és kollégáimmal úgy élek, mint egy zsidó, békében, egyetértésben és szeretetben.

   Kedves Édesapám, meg vagyok arról győződve, nagy fájdalmat és mélységes nyomorúságot jelentene neked, ha zsidó voltomat megtagadnám! Mi a te akaratod?

   Drága Édesapám, ami jóságos Édesanyánk gyakran tett neked szemrehányást, mert az igazsághoz való hűséges ragaszkodásoddal, szókimondásoddal akaratlanul is megsértettél embereket. Egy túl éles hangvétel által hagytad, hogy dolgok vita tárgyává legyenek, amelyek azelőtt nem voltak azok. Ezért ellenőrizd írásaidat, helyezd minden szavadat és kifejezésedet patikamérlegre, gondold át eddigi rabbi-életedet, szent elhívásodat.

   S ha lelkiismereted szemrehányást tenne neked, hogy túlbuzgóságodban – így nevezném ezt engedelmeddel – jóhiszeműségedben túl messze mentél, add meg a tiszteletet Izráel Istenének, és vond vissza hidegvérrel azt, amit elgondolásaid hevében írtál. Ha viszont ennek ellenére úgy találnád, hogy kijelentéseid igazak és vitathatatlanok, érett megfontolások ép gyümölcsei, akkor kérlek közöld velem az egészséges és alapos tanítást. A Te engedelmes és tisztelő fiad és tanítványod:


Budapest, 1887. január 1.

Dr. Emanuel Lichtenstein  

 

 

Az én válaszom

 

Szeretett, jó Fiam,

Te egyetemekre jártál és tudományos tanulmányokkal foglalkoztál, mégis meg vagyok győződve arról, hogy az én tanításomat, amelyben kora ifjúságodban részesítettelek, nem felejtetted el. Csak egy magyarázatot kell ismételnem, amelyet 9 éves korodban ismertettem meg veled, hogy újra világos látást teremtsek számodra.

   Abban az időben a heti bibliai szakasszal voltunk elfoglalva. Jákób ellenállhatatlan törekvéséről szólt, hogy a távoli Egyiptomba költözzön. Szíve régen óhajtott vágya volt, hogy még halála előtt láthassa Józsefet, szeretett, sokat siratott és sajnált fiát. Egy éjszakai látomásban Isten bátorító bizonyosságot adott neki: „József kezei fogják le a te szemeidet” (1Mózes 46,4). Eközben József már testvérei által küld neki üzenetet: „Gondoskodni fogok rólad, egész házad népéről és mindenről, amid van, hogy ne szenvedj szükséget“ (1Mózes 45,11).

   Elég vigasztalás és teljes kárpótlás volt-e ez vajon elvesztett hazájáért és a függetlenségéről való lemondásáért? Nem! A midrás (a hagyományos ószövetségi írásmagyarázat) azt mondja, hogy Jákób aggodalmaskodva felkiáltott: „E világnak Ura! Egy atya bizonnyal gondoskodni tud tíz gyermekről, de tíz gyermek aligha tud támogatni egy atyát.“

   Jó Fiam, a nyomorúság idejére felajánlott segítséged teljes elismerése mellett vallom, hogy Izráel Istene meg fog őrizni engem attól, hogy a napi szükségletek miatt az én Fiamra szoruljak, az az Isten, akinek a tiszteletére, és akinek a nevében – én a semmiség – megfogtam a pásztorbotot, és elindultam, hogy találkozzam Góliáttal, híres férfiakkal, akik erősen fel vannak fegyverkezve a tudomány fegyvereivel.

   Ne félj, Fiam, többen vannak velünk, mint velük. Emellett szükségem és félelmem órájában ráhagyatkozom a szilárdan Istenbe vetett bizalmamra és az én gyülekezetemmel való közösségemre, amely nem utasít és nem hagy el, köztük olyanokra, akik a hit szolgálatában őszültek meg.

   Azt kérdezed, kedves Fiam: „De az Ég szerelmére, mi indított Téged egy ilyen vitára!?” Kérdezd meg a vulkánt, miért lövell ki magából lávát; a hegyeket, miért rendülnek meg; a felhőket, miért árasztanak magukból vizet; a tengert, miért korbácsolja magasra hullámait; a gilisztát, miért forog és tekereg; a földi halandó miért sóhajtozik oly gyakran. Kérdezd meg az irgalmast, mi rendíti meg, amikor megpillantja a szenvedőt, mi indítja arra, hogy rögtön veszélybe sodorja magát, és a saját életét kockáztassa, hogy megmentsen egy másik ismeretlent. „Ha oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az Úr szól, ki ne prófétálna?” (Ámós 3,8)

   Már régen szomorú vagyok az aggodalmaskodó, a sérelmet szenvedett, és a majdnem kétségbeesésbe kergetett zsidók miatt, valamint a vallási és erkölcsi pusztulás, továbbá a kételkedés és a népem többségében meglevő megmagyarázhatatlan közömbösség miatt.

   Hol van a vallás kenetével felszentelt hatalmas pajzs, amely képessé tette Izráelt, hogy szembeszegüljön minden külső veszéllyel, és minden nyomással, és belső romlással?

   Hol van a lelkesedés nemes tüze, hol vannak múltunk nagy ideáljainak a csodálói, akik az öregeknek tiszteletet és buzgóságot adtak, a fiataloknak pedig sajátos kifejező erőt és lendületet?

   Hol vannak a példás férfiak, akikre szükség van, hogy az ifjúságot Isten és a zsidóság felé indítsák? Eltűnt a hit Napja, amelyik Gibeonban megállt az Égen. Egy világos, barátságos Nap helyett komor sötétség, sötét éjszaka van; az Áron törzsének virágai, rügyei és gyümölcse mind elhervadtak, elszáradtak. Csak levelek és tövisek maradtak, levelek, melyek nem nyújtanak védelmet, felfrissülést és hűvöset, sem árnyékot: tövisek tűz és láng nélkül, szent föld nélkül.

   Egy ideig úgy hatott ez bennem, mint egy nyugtalan tenger háborgása. A Földre néztem – jaj nekem! – ott csak félelmetes sötétséget láttam. A Nap maga is elsötétedett, fénylő sugarai ellenére. De „amikor a szükség a legnagyobb, Isten akkor van a legközelebb.” Isteni végzés következtében „véletlenül” a kezembe vettem egy Újszövetséget, amit sok éven keresztül észrevétlenül hagytam egy polc sarkában heverni, elkezdtem olvasni.

   Minden sorából, minden szavából zsidó szellemiség áradt: világosság, élet, erő, kitartás, hit, reménység, szeretet, tisztaság és Istenbe vetett határtalan, rendíthetetlen bizalom; jótétemény nagy bőségben, mértéktartás egészen az önmegtagadásig, megelégedettség a szükségeken túl is, együttérzés, barátságosság, mások tekintetbe vétele, de ugyanakkor rendkívüli szigorúság az embernek saját maga iránt. Mindez megtalálható volt az egész könyvben.

   Minden nemes alapelv, minden tiszta erkölcsi tanítás, minden patriarkális erény, amelyek Izráelt virágkorában díszítették, s amelyek bizonyos mértékben még ma is díszítik Jákób utódait, mindezt továbbfejlesztve és egyszerűvé téve megtaláltam ebben a könyvben. Ebben balzsam van minden lelki fájdalomra, vigasztalás minden szomorúságra, gyógyír minden sebre, a hit megújulása és feltámadás egy Istennek tetsző életre.

   Amikor így, zsidó lelkiismeretemmel világos megértésre jutottam, felkerestem hasonló gondolkodású, bizalomra méltó barátaimat. Egyesek egyszerűen nevettek rajtam, miközben mások komolyan figyelmeztettek, a veszélyre, a vitákra és a kellemetlenségekre utaltak. Ez lenne ugyanis egy ilyen hihetetlen elmélet kikerülhetetlen hatása, amit egy érthetetlen rabbi ad elő. Emlékeztettek az én természetes, visszafogott temperamentumomra is, hogy én egy csendes, visszavonult életet részesítek előnyben; irományaimra; háborítatlan házi és családi békességemre – majd azt tanácsolták, hogy hallgassak.

   De mindez hiábavaló volt! „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” (Máté 12,34).– „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az Úr Igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam, nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam” (Jeremiás 20,7-9).

   Mint a kor gyermeke és a filozófiában képzett férfi, azt kérdezed tőlem, mit tartok a jelekről és csodákról az evangéliumokban. Én is e korban élek, érzek és gondolkozom, és éppen ezért fordulok kortársaimhoz, mint az idő jele. Kényes kérdésed nem hoz zavarba. Sokkal inkább azt remélem, hogy egyenes, őszinte válaszom mindenkit kielégít és megvilágosít. Tehát, mit tartok a jelekről és csodákról az evangéliumokban?

   Minden ember közül, egy zsidónak van a legkevésbé joga a jelek és csodák gúnyolására, mert a mi saját, természetes történetünk jelek és csodák által kezdődött. Csodák és jelek által vezettetett ki Izráel Egyiptomból. A prófétaiskolák alapítói, szinte csak megvalósított jelek és csodák által értek el csodálatos hírnevet. Ezek befolyást biztosítottak nekik koruk népére és ifjúságára. Ezáltal pusztították el a bálványokat és magasztalták az igaz Istent. És ennek ellenére nem található a legkisebb utalás sem a tizenhárom hittételünkben arra, hogy „hinnünk kellene a jelekben és csodákban.” De ismerjük fel: Mózes csak azért kívánta, hogy csodákkal legyen felvértezve, mert attól félt, hogy egyébként nem fognak hinni neki. Mózes ezt mondta: „Hátha nem hisznek nekem, és nem hallgatnak a szavamra, hanem azt mondják, hogy nem jelent meg neked az Úr?!“ (2Mózes 4,1) Maga az Úr Jézus mondta, amikor az emberek unszolták: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék: jelt követel, de nem adatik neki más jel, mint a Jónás próféta jele” (Lukács 11,29). Tehát a csodák nem voltak színjátékok sem az Ószövetségben, sem az Újszövetségben, hanem csak eszközök az örök igazság megerősítésére és hitelesítésére.

   Te nacionalista vagy, Fiam, tele lelkesedéssel a harcosok, úttörők, hódítók, hősök és minden iránt, ami hozzátartozik a magyar történelemhez. Hogy tetszene neked, ha egy ifjú piperkőc, egy túl hangos, zöldfülű legény a szemedbe nevetne, és ezt mondaná: „Minden csak humbug, és szemfényvesztés, minden szélhámoskodás és csalás, minden svindli. Attila nem volt hatalmas hős az Úr előtt. Nem érdemelte meg, hogy az ’Isten kardja’ elnevezéssel illessék. A mese, hogy lángot vető kardja úgy nőtt ki a földből, mint a fű, csak egy monda, képes beszéd, amit ostoba, gyengeelméjű, csodákat kedvelő emberek elhisznek.“ – Milyen jogos felháborodás fogna el, ha valaki azt mondaná Neked, hogy Álmos nem volt a magyar állam újraalapítója, mert édesanyja, Emese álma csak egy mese. Azt álmodta, hogy egy tiszta vizű folyó tört elő a melléből, és elárasztott egy távoli országot. A jövendőmondó magyarázata az volt, hogy Emesének fia fog születni, aki kivezeti népét a szkíta földről, és számukra egy új, szép országot fog meghódítani. Ez dajkamese. „Azt gondoltam: beszéljenek a korosabbak, adják tudtul a bölcsességet az idősebbek, pedig csak a szellem az a halandóban, és a Mindenható lehelete, ami értelmet ad neki” (Jób 32,7-8).

   Amikor a nagytanács és a főpapok Jeruzsálemben megvitatták, hogyan hallgattathatnák el Pétert és az apostolokat, felállt egy farizeus, Gamáliel, akit a nép nagyra becsült, és ezt mondta a nagytanácsnak: „Hagyjátok békén ezeket az embereket! Mert ha emberektől való ez a szándék, úgyis megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgy sem tudjátok megsemmisíteni őket” (Cselekedetek 5,27-28). Ez a dolog Istentől való volt, mert az idők folyamán nem semmisült meg. A szent tűz sok viharon át, amely ellene tombolt, nem ült el és nem aludt ki, hanem több mint 18 évszázadon át megsokszorozódott. Mindig erősebben és világosabban fénylett, a legnemesebb gondolatokkal eltöltve, és kiterjesztette uralmát az idők áradásain át.

   Az evangélium túlhaladta Nagy Sándort, aki megállt az Indusnál, túlhaladta Crassust, akinek az Eufrátesznél kellett megállnia; túlhaladta Varust, aki csak a Rajnáig jutott el. Az evangélium mindegyik világi hódítót túlhaladta, s csak akkor fog megállni, amikor elérte Izráelt. „Fölkel a Nap, és lemegy a Nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel. A szél fúj délre, majd északnak fordul, körbefordul a szél járása, és visszatér oda, ahonnan elindult” (Prédikátor 1,5-6).

   Fiam, azt gondolod, hogy a nép hangja az Isten hangja, tehát, hogy Izráelnek az említett tehetségei nemcsak előítélet és önös érdek miatt ítéltek el engem.

   Távol legyen tőlem, Fiam, hogy egyszerűen szembeszálljak a nép hangjával. Legtöbbször alázatosan meghajtom fejemet Izráelnek e nagyjai, Sion falainak fáradhatatlan őrállói előtt, akik az istenfélőket erősítik hitükben, értelmüket megvilágosítják, szívüket teljessé teszik, az erkölcsöket megjobbítják, és mindig a szövetségi hűséget és a hamisítatlan, tiszta igazságot tartják szemük előtt.

   Mégis, Isten hangja volt-e, amikor a nép elvetette az egyik legnagyobb reformátort a zsidóság körében, aki azonban nem akarta elpusztítani a zsidóságot, hanem sokkal inkább új támogatást akart adni a vallás ősi templomának, hogy jobban ellen tudjon állni a kor viharainak? Isten hangja volt-e, amikor a nép Moses ben Maimont elűzte, akinek vallási törvényei évszázadokig érvényesek voltak, akinek tekintélye vitathatatlan és sérthetetlen volt, és akinek 13 hittétele már egy dogma jellegét érte el egész Izráelben? Isten hangja volt-e, amikor a nép Maimonidest elűzte, és üldözte; eretneknek és csábítónak tartotta, hamis tanítónak bélyegezte meg, írásait máglyán égette el, sőt csendes sírját is megszentségtelenítette, amikor szemetet és köveket hajigált rá?

   Hiszen nagy szellemi hősök voltak, Izráel magasra emelt világosságai, mint Abraham ben David rabbi, Montpellierből Salamon rabbi, akik a népet bizalmatlanságra és felháborodásra indították.

   Isten hangja volt-e, amikor a népnek el kellett vetnie a kiváló és nemes férfit, minden idők legalaposabb ismerettel rendelkező, és leginkább éles elméjű talmudistáját, a messzelátó sasszemmel és rendkívüli gondolkodási képességgel rendelkező, legjelentősebb férfit – valóban Isten hangja volt-e tehát –, amikor el kellett vetni Jonathan Eibenschütz rabbit, akinek világhírű iskolájából sok ezer fiatal férfi, kiváló rabbiként jött ki, és aki mégis, mint egy rendkívüli nagyságú csillag fénylik Izráelben? Valóban Isten hangja volt-e, amikor Eibenschütz rabbit kivetették Izráel közösségéből, elbocsátották rabbi hivatalából, feltételezve, hogy titokban keresztyén, akit a nép csábítójának vádoltak, és lehurrogtak?

   Ők mégis kiváló, híres férfiak voltak, Izráel világosságai, mint Jechiel Landau rabbi, és Jakob Emden rabbi, akik a gyűlölet és egyenetlenség emésztő tüzét gyújtották meg, és féltékenyen ébren tartották.

   És végül, Isten hangja volt-e, amikor népünk a bölcs dessaui férfit, Moses Mendelsohnt fanatikus szenvedéllyel üldözte, és sötét átkot mondott az életére, erre a fáradhatatlan, jószívű ügyvédre, népének önmagát hűségesen feláldozó fiára? Akinek a műve mindent túlélt, ami Izráel megszabadítása és megújítása tekintetében eredményes volt, akit ma, egy teljes évszázad múltával, Izráel minden pártja magának követel?!

   És mégis őszinte, ítélőképességgel rendelkező, választott férfiak voltak, Izráel világosságai, akik mesterségesen reakciót támasztottak M. Mendelsohn műveivel szemben, különösen a Mózes öt könyvének páratlan fordítása ellen.

   A végtelenségig folytathatnám, ha az összes kegyes, jó férfit meg akarnám említeni, akik bevetették erejüket Isten nevének megszentelésére és Izráel megmentésére. Életüket megkeserítette Izráel hálátlansága és rövidlátása. Később csak megbánással és fájdalommal emlékeztek rájuk, gyakran túlkésőn, sokkal azután, amikor már csontjaik elporladtak a földben. Mégsem akarom ezt népemnek felróni. Minden újnak és rendkívülinek az elutasítása egy mérgező növény, minden vallás vérrel átitatott földjének káros kisarjadása.

   A keresztyénségnek is megvannak a maga hűséges, meggyőződéses mártírjai, hatalmas üldözőik és nemes üldözöttjeik, máglyáik és kínzóeszközeik. De inkább a zsidó embert szeretném tovább dicsérni, mert a gyakorlati, egészséges emberi értelem előbb vagy utóbb a nagy, kiemelkedő, félreértett és üldözött jótevőiknek illatos virágkoronát fog fonni dicsőséggel övezett fejük köré, a töviskorona helyett. Teljesen meg vagyok győződve arról is, hogy Jézus még egy gyönyörű, ragyogó csillagként fog feltűnni a zsidók számára, mint az emberiség géniusza, az idők viharának mentőhorgonya, mint a tiszta hit Napja, megújítóan és megújítva, a mennyei dicsőségben.

   „Dávid házára és Jeruzsálem lakóira pedig kiárasztom a könyörület és a könyörgés szellemét. Rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak” (Zakariás 12,10). – „Keserű vádakkal fogják illetni a Messiást, József fiát, akit veréssel illettek“, magyarázza egy Talmud-tanító, egyértelmű szavakkal (Szukká 52).

   „Látom őt, de nem most, szemlélem, de nem közel. Csillag jön fel Jákóbból, királyi pálca támad Izráelből. Bezúzza Móáb halántékát és Sét összes fiainak a koponyáját” (4Mózes 24,17).

   A falak, amelyek mint ércből való válaszfalak jelennek meg a zsidók és keresztyének, az osztályok és fajok, a munkaadók és munkavállalók, a mesterek és szolgák, Isten és az emberek között, le fognak omlani Előtte.

   De, Fiam, mint orvos nagyon megszorongatsz, és szemrehányást teszel készségem miatt, hogy egy műtétet javasolok, amikor egy lelkiismeretes orvosnak minden elképzelhető eszközt ki kellene merítenie, hogy lehetőleg megmentse a veszélyeztetett szemet, vagy kezet. Mégis, az Ég szerelmére, hol van az a kéz, az a végtag, amit még meg lehetne menteni? „Tetőtől talpig nincs rajta ép hely, csupa zúzódás, kék folt és gennyes seb. Nem nyomták ki, nem kötözték be, olajjal sem gyógyították” (Ézsaiás 1,6).

   Hallgass meg, Fiam! A Talmudban (Baba Mezia 71a) Jose rabbi ezt mondja: „Íme, a pénzkölcsönző vaksága. Amikor valaki a felebarátját gazembernek nevezi, mélységes ellenségeskedést tart fenn vele szemben. Tanúkat hoznak, hogy egy jegyzővel írásban is dokumentálják: Ez az ember megtagadta Istent.” (Az uzsora szedése egy honfitárssal szemben, a bibliai előírás megvetése – 3Mózes 25,35-38 – az istentelenség legmagasabb fokához, Isten elutasításához hasonlít.)

   Nem ez a helyzet egy olyan zsidóval is, aki semmit nem akar tudni a zsidó parancsolatokról, a zsidó ünnepekről és ünnepnapokról vagy magáról az istentiszteletről és a zsidó szövetségekről?

   Mivel meg kell neveznie egy hitvallást, zsidónak nevezi magát. És mint zsidót kigúnyolják az utcagyerekek, és mint zsidónak, egy professzor okvetetlenkedése akadályozza az előléptetését, aki felhívta a figyelmet arra, hogy ő zsidó; de saját maga azon fáradozik, hogy minden erejével bizonyítsa, hogy nem zsidó.

   „Bizony, nincs olyan igaz ember a Földön, aki csak jót cselekedne, és nem vétkezne” (Prédikátor 7,20). De hogy egy ember, sőt egy egész népcsoport állandóan vétkezik, és örökké konfliktusban él önmagával, állandóan ellentmondásban van a lelkiismeretével és minden szent kötelességével: Ez felháborító és természetellenes, tarthatatlan helyzet, elveszett állapot.

   Te azonban nemes pátosszal ezt kiáltod: „Én úgy érzek, mint egy zsidó, és mint zsidó, büszkeséggel tekintek a pátriárkáinkra.” Hiszen ez ami korunk rákbetegsége, idejétmúlt és szúette jellege, ami sok más szempontból ragyogó, hogy minden tudományt a legalaposabban tanulmányoznak, gondosan ápolnak, és propagálnak. Majdnem minden tudományág magas elismerést élvez, csak a vallás, a szabadítás és vigasztalás kristálytiszta forrása, az iránytű, amely átvezet az élet labirintusán, a támogató vándorbot, amikor minden más segítség kudarcot vall, csak a vallás nem vonzó már, és elhanyagolják.

   Különösen az Újszövetség – amely a mi haladó korunkban rendkívül alkalmas arra, hogy új világosságot nyújtson a Sionnak – figyelmen kívül marad. Ezért tanulmányozd a Bibliát gondosan, olvasd a prófétákat, és tanulmányozd az Újszövetséget előítéletek nélkül. Próbáld megérteni. Akkor meg fogsz győződni arról, hogy az örök igazság elválaszthatatlanul összetartozik, és még ami ellentmondásosnak is látszik, kölcsönösen kiegészítik egymást, és megmagyarázza, hogyan teszi a drágakő teljessé a gyűrűt, a védelmet nyújtó tető a házat, az arany kupola a katedrálist, és az ágak a fát.

   „Ha pedig a kenyér első zsengéje szent, a tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok” (Róma 11,16).

   Igen, Izráel szent az Úrnak, az első zsenge, a szent tészta. És a Messiás, aki Izráelből jött, a szent gyökér, amelyik a keresztyénségnek életet, világosságot és színt ad, és egzisztenciáját igazolja. Éppen úgy, mint ahogy a törzs gyökerek nélkül soha sem hoz zöld ágakat, úgy a keresztyénség is, mint más sok ezer szekta, az idők folyamán nyomtalanul eltűnt volna, ha alapjai nem a Hóreb szent szikláján állnának. Úgy épült fel, mint Dávid tornya, mellvédekkel, amelyen sok ezer pajzs függ, valódi fegyverek az erősek számára; olyan, mint a cédrus a Libánonon, szépséges ágai telve zöld lombokkal, az ágak messze szertenyúlnak, mert nincs hiány vízből, és a nagy népek jönnek, és árnyékában laknak.

   Nem éppen a keresztyénség ad-e lendületet, új életet, világosságot, színt, impulzusokat, energiát, fiatalos frissességet és örök megmaradást a nehézkes zsidóságnak? „A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országának örömhírét hirdetik, és mindenki erőnek erejével törekszik feléje. De hamarabb elmúlik az Ég és a Föld, mint hogy a törvényből egyetlen vessző is elveszne” (Lukács 16,16-17).

   „Ekkor odament az írástudók közül egy, és megkérdezte tőle: ‘Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?’ Jézus így válaszolt: ‘A legfőbb ez: Halljad Izráel, az Úr, ami Istenünk, egy Úr; és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat’” (Márk 12,28-31). Ezért minden jól képzett keresztyénnek, valamint a hívő zsidónak is ki kell jelentenie: A legfőbb parancsolat az összes között ez: „Halljad Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!” (Márk 12,29) Köszönetet kell mondania Istennek az Ő ajándékaiért, és mint zsidónak, hinnie kell Mózesnek és a prófétáknak. Szeretnie kell a felebarátját, sírnia kell a szomorkodókkal, és örülnie kell az örvendezőkkel. Nem azért kell-e így cselekednie, hogy az Újszövetségben megadja hitének a szükséges tekintélyt és mennyei kenetet? Nem kellene-e hangosabban dicsérnie Istent, és nem kellene-e Nehémiással együtt kiáltania: „Te vagy, Uram, az Isten, aki kiválasztottad Ábrámot, kihoztad Úr-Kaszdimból, és az Ábrahám nevet adtad neki” (Nehémiás 9,7), ami azt jelenti: Sok népnek atyja. „Ábrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt” (1Mózes 15,6). – „Azért adatott tehát az ígéret a hit alapján, hogy kegyelemből legyen, és így bizonyos legyen az ígéret Ábrahám minden utóda számára: Nem csak a törvény alatt élőknek, hanem az Ábrahám hitét követőknek is. Ő mindnyájunk atyja Isten színe előtt, ahogyan meg van írva: Sok nép atyjává tettelek” (Róma 4,16-17).

   Mit kívánok valójában?

   Amikor a 18. században Joseph Emanuel portugál király, az inkvizíció sürgetésére megparancsolta, hogy minden zsidó származású keresztyénnek sárga kalapot kell viselnie; egy napon minisztere, Pombal márki három ilyen kalappal a hóna alatt érkezett hozzá. Amikor az uralkodó nevetve megkérdezte: „Mit akarsz ezekkel a kalapokkal?“, gúnyosan ezt válaszolta: „Az egyik Fenségedé, a második a nagy inkvizítoré, a harmadik pedig az enyém!” Valóban, ilyen hosszú idő után ki képes még megkülönböztetni, kicsoda zsidó-, illetve kicsoda pogány-keresztyén?

   Az első generációs zsidó-keresztyének között szokásos, hogy megszabadulnak minden zsidó hatástól, elvegyülnek a keresztyének között és eltűnnek közöttük. Az egyes személy elvész, de a nép megmarad. Izráel mint választott nép, az örök bizonyság a népek számára nem tűnhet el és nem is kell eltűnnie a népek sokaságában. Erre vonatkozóan biztos beszéddel, isteni jótállással rendelkezünk:

   „Én, az Úr, nem változtam meg, de ti is Jákób fiai maradtatok!” (Malakiás 3,6) – „Mert ahogyan megmarad az új Ég és az új Föld, amelyet én alkotok – így szól az Úr –, ugyanígy megmaradnak utódaitok és a nevetek is” (Ézsaiás 66,22).

   „Eljön majd az idő – így szól az Úr –, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. Az ő idejében szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: Az Úr a mi igazságunk!” (Jeremiás 23,5-6)

   „Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket” (Ézsaiás 42,6). – „Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a Föld végső határáig” (Cselekedetek 13,47).– „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szent Szellem, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a Föld végső határáig” (Cselekedetek 1,8).

   Mi tehát az én óhajom?

   Arra vágyom, hogy a zsidó összeszedje magát lelki tétlenségéből, közömbösségéből, és mint Mózes, elfoglalja helyét a tábor kapujánál, és hangos szóval, világosan kiáltsa: „Ide, hozzám, aki az Úrhoz tartozik!” – „Itt van helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét” (Jelenések 14,12). – „Az üdvösség a zsidók közül támad” (János 4,22).

   A tiszta ismeret Napja Izráelből támadt. A próféták szent serege Izráelből jött. Mózes, Istennek a szolgája, Izráelből való volt, ahogyan Dávid, a királyi énekes is Izráelből. Az ő legnemesebb utódja Jézus, a mi testünkből lett testté, de szelleme Isten Szent Szelleméből való. Arra hívatott el, és ez most is érvényes, hogy megerősítse a fáradt kezeket és szilárddá tegye az ingadozó térdeket, megelevenítse a bénákat, bátorítsa a csüggedőket, és megszilárdítsa Isten békességét a Földön.

   „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: ‘Az igaz ember pedig hitből fog élni’” (Róma 1,16-17).

   Ha egy római uralkodó térdet hajtott a kereszt előtt, amelyen korábban egy római helytartó megfeszíttette a dicsőség Urát, miért ne fejezné ki végül Júda, fiai legnemesebbikének hódolatát és legmélyebb tiszteletét, és ezzel az ujjongással találkozna vele: „Hozsánna! Áldott az, aki az Úr nevében jön!”

   „Egy asszony pedig, aki tizenkét éve vérfolyásos volt, sok orvostól sokat szenvedett, mindenét ráköltötte, de semmi hasznát sem látta, hanem még rosszabbul lett; amikor meghallotta, amit Jézusról beszéltek, eljött, és a sokaságban hátulról megérintette a ruháját, mert így gondolkodott: ‘Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok.’ És azonnal elapadt a vérzés forrása, és érezte testében, hogy kigyógyul a bajából. Jézus is azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: ‘Ki érintette meg a ruhámat?’ Tanítványai így feleltek: ‘Látod, hogyan tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed: ki érintett meg engem?’ Jézus erre körülnézett, hogy láthassa azt az asszonyt, aki ezt tette. Az asszony pedig, mivel tudta, mi történt vele, félve és remegve jött elő; leborult előtte, és elmondta neki a teljes igazságot. Ő pedig ezt mondta neki: ‘Leányom, a hited megtartott téged; menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges” (Márk 5,25-34).

   A zsidóság is beteg, már kétezer éve. Hiába keresett gyógyulást és segítséget orvosainál, és hiába költekezett. Hiszen csak hit által lehet gyógyulásra találni, a Jézussal való kapcsolat, a Jézusból kiáradó erő által. Szeretném Jézushoz utasítani őket – aki mennyei dicsőségében és istenségében él, aki felemeltetett az örökkévalóságba mint Megváltó, Messiás és Békesség Fejedelme.

   Tanúinak olyanoknak kell lenniük, akik az Ő dicsőséges nevéről neveztetnek – keresztyéneknek, felkenteknek, odaadó keresztyéneknek. A hívő keresztyén bizonyosságra, igazságra, a szív tisztaságára és erkölcsösségre törekszik, az élet egyszerűségére és mennyei erényekre. Világoltatja világosságát az emberek előtt, hogy lássák jól végzett munkáit, és az Atyát dicsérjék a Mennyben érte. Emellett pedig mindenkivel békességre és szentségre törekszik, ami nélkül senki sem fogja meglátni az Urat. Kerül mindent, ami közönséges és képmutató, és csak igazságban él, ami megszabadítja a féltékenységtől, gyűlölettől és gonoszságtól.

   Hiszen Isten elküldte Igéjét, hogy meggyógyítsa, és a pusztulástól megmentse őt, s közbenjárót adott neki, az Emberfiát (Jézus Krisztust), hogy hírül adja neki, mi a jó számára, és ezt mondta [az érte közbenjáró angyalnak]: „Könyörülj rajta, hogy ne jusson a sírba! Elfogadom a váltságdíjat!” (Jób 33,24).

   Nem kellene-e megrendülnie a Mennynek, felettébb megdöbbenve és beleremegve, amikor a nyíltan antiszemiták szemérmetlenül „keresztyéneknek” nevezik magukat? Nem ismerték el, hogy János, a pusztai prédikátor, hogy Jézus, a Bárány és Istennek a Fia, hogy a kiváló apostol, Pál, valamint Jézus minden tanítványa, akik mint juhok küldettek a farkasok közé, kivétel nélkül szemiták voltak?

   Látszólag a szent mentségük, hogy nem vallások és hitvallások ellen, hanem fajok és osztályok ellen harcolnak, kétszeres vádat jelent számukra Krisztus ítélőszéke előtt, és elítéli őket. Mert a Messiás Jézus legfőbb és leggyönyörűbb alapelve a szeretet. Ez a szeretet nem irigykedik, nem gondol gonoszságot, ez szeretet mindenki számára, tekintet nélkül osztályokra vagy fajokra.

   „Jehí or!” (Legyen világosság!) És lett világosság. Önmaguk teljes megismeréséhez a keresztyéneknek a Jézus-Nap világosságára van szükségük, amely minden szívet megelevenít. „Amikor erről beszélgettek egymás között azok, akik félik az Urat, az Úr figyelt, és meghallotta. És beírták egy könyvbe az Úr előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét” (Malakiás 3,16).

   Ha keresztyének Megváltójuk véréről beszélnek, amely akkor az első században lökést adott a pogányoknak a babonaságra és vérvádra, akkor ne legyenek ma maguk ostobák és embertelenek, mint akkor a pogányok voltak ellenük, amikor ugyanazokat a vádakat emelik a zsidókkal szemben. A zsidóknak – még mielőtt elfogyasztanák a levágott állat húsát – gondosan ki kell engedniük a vért; ugyanis a vér felhasználása tiltva volt.

   „De húst az éltető vérrel együtt ne egyetek! Mert benne van az élet!”(1Mózes 9,4). Mennyivel inkább védi Isten az emberi vért! „A benneteket éltető vért pedig számon kérem. Minden élőlénytől számon kérem azt, az embertől is. Számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét” (1Mózes 9,5).

   De ha egy hisztérikus kislány holttestét kihúzzák a vízből, nem elég a zsidók elleni sértő vádakat elutasítani, amikor orvosok, professzorok és bírók nyilatkozatukban egyetértenek: A test nem mutatja semmi nyomát az erőszaknak. (Ez a „tiszaeszlári esetre” utal.)

   Milyen benyomást nyer egy zsidó egy vallásról, amelynek követői ilyen értelmetlen, gyenge feltételezéseket ápolnak? A joggal való ilyenféle visszaélés is (a vádlottak több mint 15 hónapig voltak

vizsgálati fogságban!) csak megerősítheti a megtévesztett nép elvakultságát, és legjobb esetben elfordítja egy pillanatra a gonoszságot a zsidók ártatlan fejéről. Az ostobaság ugyanis ezerfejű, és olyan erővel szaporodik, mint a gyom és a mérgező növények.

   Nem, e csalánoknak, amelyek az Úr szőlőskertjében burjánzanak, e kis rókáknak, amelyek tönkreteszik a szőlőt, gyökerestől való kipusztításához másra van szükség: Az atyáknak az a kötelessége, hogy a szent törvényszéken újra meg újra protestáljanak ellene. Papok (mint a kanonok Dr. theol. Viet, az osztrák papság jelentős személyisége) megesküdtek Isten előtt, hogy a zsidók nem vétkesek ebben a szégyenteljes, embertelen vádban.

   Csak így nyerhetnek felmentést a vérvád bűne alól: „Te pedig úgy tisztítod meg magad az ártatlan vértől, ha megteszed, amit helyesnek lát az Úr” (5Mózes 21,9).

   Az Úr szemében nem helyes, ha a keresztyének az ő Megváltójukról beszélnek, de ugyanakkor az ekevasakból kardot készítenek, sarlóikból pedig lándzsákat. Aztán pedig arra használják, hogy fegyverteleneket támadjanak meg, kínozzák, fenyegessék, kizsákmányolják és elnyomják őket, s ez által megvetik Istennek súlyos sebeket szenvedett népét. Az igazságnak kell öveznie derekukat, a biblikus hitet kell magukra ölteniük mint egy övet, ha csak nem akarnak a sok elhívott közé tartozni, hanem a kevés választott közé is, ha hordozni szeretnék a keresztyének valódi jeleit, amelyek a hit, a reménység és a szeretet.

   Krisztus nem vízzel keresztelt, hanem a Szent Szellemmel, Isten Szellemével, a bölcsesség és értelem szellemével, a tanácsnak és erőnek a szellemével, az Úr ismeretének és félelmének szellemével. Ez a Szent Szellem volt az, aki a teremtés előtt a vizek felett lebegett, aki a nap hűvösében, az Éden-kertjében járt, és Ádámnak és feleségének ezt kiáltotta, amikor a bűneset után elrejtőztek a kert fái alatt: „Hol vagy?” Ennek a Szent Szellemnek a parancsára hagyta el Ábrahám a maga földjét, szülőhelyét és atyái házát, hogy áldássá legyen a Föld minden népe számára. Ez a Szent Szellem jelent meg mint egy szent láng a tüskebokorban. „A Sínairól jött az Úr, a Széírről ragyogott rájuk, a Párán hegyéről tündökölt, megérkezett szent seregével, jobbján lángoló tűzzel” (5Mózes 33,2).

   A Szent Szellem adta nekünk a két legfőbb parancsolatot is, amelyet Jézus olyan gyönyörűn és harmonikusan egy aranykeretbe foglalt össze (Márk 12,30): „Halld meg Izráel: az Úr, a mi Istenünk,

egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes erődből” (5Mózes 6,4-5). – „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (3Mózes 19,8).

   A Szent Szellem erejével szeretjük ellenségeinket, áldjuk azokat, akik bennünket átkoznak, teszünk jót azokkal, akik gyűlölnek bennünket, imádkozunk azokért, akik megvetnek és üldöznek bennünket, hogy a mi mennyei Atyánk gyermekei legyünk. Mert Ő felhozza Napját gonoszakra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak is.

   Fiam, ennek az igazságnak a jegyében neveltelek fel Téged, és ebben a szellemben őszültem és öregedtem meg, ebben örvendezek és vigasztalódom, dolgozom, viselek és szenvedek el minden támadást, s ebben gyakorlom a szeretetet. Ebben a Szent Szellemben fogom Istennek ajánlani a lelkemet, ha meghalok. Ő, az örökké hűséges Isten fog megváltani engem. E Szent Szellem által áldalak meg Téged, a Te hűséges atyád, akinek meggyőződése rendíthetetlen.

Tápiószele, 1887. január 8.

Lichtenstein Izsák

 

A levelezés a ’Két igaz izraelita életútja’ című könyvecskéből származik.

/Két igaz izraelita életútja, Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió, 2008, 15-37 oldal/

© Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió


This entry was posted in Messiási tanítások. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*